Egyházi festészetünk legujabb multjából.

Néhány magyar egyházi festőről.

I.

Mily élénk mozgalom, mily lelkes tevékenység mutatkozik mindenütt, templomaink szépítése, ékesítése tárgyában! Mintha elmult hosszú idők mulasztásait akarnók helyrehozni, évszázadok munkáját akarnók elvégezni néhány évtized alatt.

De van is látszata e nemes tevékenységnek. Csak 30-40 évvel is ezelőtt templomaink nagy része a régi állapotban volt: sötét, kormos falak, elmosódott, elkopott decoratiók, díszítmények, elrongyollott oltár és faliképek!

Persze a török pusztítás hosszú ideje alatt nem gondolhatott senki azzal, hogy az egyházi muzsákat a templomokba vezesse s az ecsetet, a vésőt ott foglalkoztassa Isten nagyobb dicsőségére.

Ami a törökök kiűzetése után történt, azt Mária Terézia es József császár kormánya csináltatta, és az elismerést nem hogy megtagadnók, de a legnagyobb mérvben megadjuk ez idők törekvéseinek. Azonban először aránylag kevés volt az arra, hogy az istentisztelet fényét, díszét országszerte a vallásos igények és a kifejlettebb egyházi művészet színvonalának magaslatára emelhette volna, – másrészt pedig az azóta lefolyt idő azt is igen nagyon megviselte, elkoptatta, ami akkor történt; nagyobb szabású és kiterjedtebb munkálkodást pedig az egész múlt században s a jelennek egész első felében hiába keresnénk.

Rudnai primás kezdeményezése képezi mintegy nyitányát az ujabb korszaknak e téren. Az esztergomi bazilika építése az egyházi építészet, szobrászat, festészet számára munkatért nyitott, s buzdította a művészek ambitióját.

Mint sugarak a központból, úgy terjedt az épülőfélben levő bazilikának hatása az ország minden részébe. Szerény faluk templomait a hivek kegyelete, buzgó, művelt szellemű plébánosok nemes egyházi izlése lelkes törekvéssel igyekezett az elhagyatottság állapotából kiemelni.

A piszkos, elhanyagolt templomfalakon csakhamar festők létrái, állványai emelkedtek; folyt a munka; a nép örült, lelkesült, – a plébános urak pedig, mint egykor Salamon király, Isten világosságától eltelve forgolódtak a művészek között.

És ugyan kik voltak e művészek?

Erre a kérdésre akarunk e sorokban válaszolni.

Nehéz idők voltak azok, az ujabb egyházi festészetnek úgy szólván kezdetei. Az általános műveltség meg nem haladta meg azt a fokot, amelyen a nemes izlés, a szép formák s a művészetben kifejezésre jutó igazság iránti érzék szélesebb körökben is kifejlődhetett volna. A szegény ember házaló tiroliaktól vásárolta szent képeit szobáinak diszítésére; templomaink szükségleteit pedig legfölebb bécsi mázolók elégítették ki.

A munka szerfölött olcsó volt; mert hát akkor a közönség nem adott ki ezreket egy-egy képért; akkor nem voltak képkiállitások, melyek a festészetet demokratizálták és népszerüsítették: volna. És nem voltak reklámok, e lármás hirharangjai a kiváncsi társadalomnak!

Akkor festőnek lenni nagyon szerény állapot volt: hisz' a tudatlan tömeg a piktort közönséges festéknyalónak tekinté, akit, csaknem egyenlő számba vett a csepűrágóval.

És mégis ez időben lett elvetve csirája a mai festészet nagyszabású füllendülésének. Azoknak a szerény, lelkes, nagytehetségű és készültségű egyházi festőknek művei azok ma is, melyek szivünket elbájolják, vallásos érzelmeinkből sohajt. imát sajtolnak ki!

És mily szerény, mily nyomorúságos anyagi jutalomért adták ők szellemök fényes munkáját! Erről ma alig lehet beszélni a legnagyobb bámulat, hogy ne mondjuk: hihetetlenség nélkül. A mi jelen körülményeink árviszonyai között, midőn az iparczikkek ára oly magas; midőn a kényelem és izlés műveit oly pazar bőkezűséggel fizetik; midőn a közönséges mázoló olyan árakért dolgozik, milyenekért évtizedekkel ezelőtt, egy Barabás, Kovács Mihály, Jacobey műalkotásai sem aspirálhattak, – – igen, a jelen viszonyok között alig tudjuk megmérni értékét, becsét, annak a roppant szolgálatnak, amelyet egyházi jeles festőink minden anyagi előny nélkül a szent ügynek hoztak.

Lássuk közelebbről e jeleseket a vallásnak és az Isten háza diszének hozott lemondó, önfeláldozó munkásságuk közben. Megérdemlik tőlünk e megemlékezést. Isten áldja meg őket lelkes munkásságukért.

Emlékezésünk a jelen század kezdetére vezet vissza. Schöfft József, pesti festő, foglalkozott a huszas években szent képek festésével. Utána a vékony festésű Pefki jött, aki fukar ember volt, s képeit oly vékonyan festette csupa fösvénységből, hogy ebbeli emléke maig is fennmaradt. A harminczas és negyvenes években két nagy tehetség tünt fel a magyar egyházi festészet terén. Barabás és Kovács Mihály. Két valódi nagyság, nem csak a technikai kivitel, a nemes formák tekintetében, hanem a szinezés pompájában is. Barabás, a finom detaillirozó, lelkes és buzgó egy-házi festő volt. Szinezése természetes; nem hajhász feltűnést; inkább a hűséget és az igazságot keresi. Szent Hildegardja, melyet Albrecht főherczeg neje számára festett, – valódi remekmű. A zentai templom egyik oltárképe maradandó becsüi mű, azon sok más képpel együtt, melyek e méltán jóhirű festészünk ecsetje alól kikerültek.

Kovács Mihályt másolatai tették nevezetessé; amellett azonban eredeti képei a conceptio és nagyszabású kivitel tekintetében a késő idők műizlése előtt is méltán fognak figyelemre igényt tarthatni. „Szent Márk” képe, melyet Velenczében festett, s amely most a bécsi Belvederben őriztetik, – a jelen egyházi festmények között az első helyen áll. Az egri főtemplom számára festett Assumptája a magyar egyházi körökben méltó feltünést keltett. Szent Istvánja, szent Lászlója stb. hires képek. Másolataiban kiváló hűséggel és sikerrel dolgozta Rubens és Velasquez képeit, igen ügyesen adván vissza e nagy mesterek képeinek jellemét és szinezési sajátságait.

Thán a Rahl-féle irányt hozta közénk, akinek ő tanítványa volt. Szereti a fehér és fekete alapba kevert átlátszó világosságot, mint ezt gyönyörü freskóin azonnal észrevehetjük. Mária látogatása, Jézus az olajfák hegyén, Nep. sz. Jánosa, számos magyar szentje, főleg a budapest-ferenczvárosi templomot diszesítő freskói, szent Lászlója és szent Ferencz története, nevét az utókor számára biztosították.

Lotz Károly méltó disze a magyar egyházi festészetnek. E jelesünket a külföld nagy festői jobban ismerik és méltányolják, mint mi magyarok. Compositióira nézve hire igen nagy. Kaulbach összevásároltatta a maga számára Lotz és Thán összes freskóit, s mikor e két festőmüvészünk Münchenben Kaul­bachot meglátogatta, – ez egy, csupa Lotz- és Thán-féle képekből álló albummal lepte meg őket. Kartonjait Ipolyi püspök, aki bizonyára tekintély az egyházi festészet terén, mind megvette, – oly nagyra becsüli azokat. Számos oltárképe és szent képe van. A budapesti ferenczvárosi szép templomban levő freskói szent István, Hunyadi halála és Capistranja e klassikus templom méltó díszei.

Megemlékezünk még Feichtinger József budapesti tanárról, e kitünő előrajzolóról és ornamentikusról, kit a külföld is méltán irigyelhet tőlünk, s akinek e téren tett munkálatai, műalkotásai az egyházi festészetnek fényes tartozékát, kiegészítő részét képezik.

Két jeles tehetséggel szaporodott a magyar egyházfestészeti munkakör Altenbuchner Henrik és Greiner Károly urak által. Amaz kitűnő márványozó, ez jeles ornamentőr, – kik eddig is már nem egy templom diszítésében és festésében vettek tevékeny részt, az illetők részéről nyert teljes elismeréssel.

És most térjünk át arra a festő jelesünkre, aki hosszú élete munkásságának legjavát az egyházi festészetnek szentelte; kinek képei, festményei ott pompáznak főpapjaink palotáiban, a bibornok herczeg-primástól kezdve, a kanonokok, semináriumok, városi és falusi templomok falain; ki dolgozott lemondással, feláldozással, ambitióval, hivatással és nagy tehetséggel; ki egy negyedszázadot meghaladó időn át ott mászkált a létrákon, állványokon, festve falakat, képeket, plafondokat, szerény igényekkel, igénytelen követelésekkel, – de annál nagyobb erkölcsi elismeréssel azok részéről, akik e kiváló jelesünkkel s ecsetjének szelid, kedves, vonzó alkotásaival megismerkedtek.

Az általa festett egyházi képek száma – legió! Azokról csak megközelitő statisztikát is összeállítani csaknem lehetetlen. Templomot eddig 28-at festett. Oly nagy szám ez, amekkorát eddig egyetlen festőnek sem sikerült elérni.

E ritka buzgalmú, fáradhatatlan tevékenységű és gazdag sikerű magyar egyházi festőnk Jacobey Károly!

Működésének némi részletezéséről, geniusának jellemzéséről s a mai egyházfestészeti viszonyokról a jövő számban irunk, – czikkünket megtoldván néhány igen fontos és gyakorlati jó tanácscsal is arra nézve, hogy miként juthatunk el olcsó és mégis gyönyörü templomi festményekhez, jeles oltárképekhez!