Egyházi festészetünk legujabb multjából.

Néhány magyar egyházi festőről.

II.

Nézzük: milyen egy magyar egyházi festő műterme. Csatlakozzál hozzám, nyájas olvasó, és jöjj – menjünk az Andrássy-utra. Látod azt a négyemeletes nagy házat az Andrássy-ut és a Gyárutcza sarkán? Annak negyedik emeletébe vezetlek föl. Ne ijedj meg a fáradságtól. Gazdag műélvezet várakozik ott reád, s nagy szellemi örömek fogják jutalmazni fáradságodat.

Különben jegyezd meg, hogy ezt a négy emeletet nem csak erőteljes falusi plébánosok járják szép számban; mennek oda törődött testű kanonokok, ősz fejű, agg püspökök, lelkes bárók, grófok is.

Aki a magyar fővárosban szép egyházi képeket akar látni; aki néhány gyönyörteljes perczet akar szerezni magának gyönyörű szent képek, mesteri ecsettel festett oltárképek élvezetében, – az nem mehet máshova, mint ebbe a négyemeletes házba; az nemes lelkének vallásos műszomját másutt ily mértékben ki nem elégítheti.

No még egy lépcső, az utolsó; úgy ni – már fenn vagyunk. Az ajtón egy felirat tudtunkra adja, hogy jó helyen járunk. Jacobey Károly akademiai festő – ezt olvassuk. Mily szerény czim! Megnyomjuk a csengettyűt; nyájas mosoly fogad. Aztán egy terem ajtaja nyilik meg előttünk. Azt hinnők, hogy eltévedtünk; hogy valami gazdag képtárban találjuk magunkat, ha egy alacsony, szerény kis alak nem bontakoznék ki a képek tömkelegéből, s az igénytelenség jellemző egyszerűségével tudtunkra nem adná, hogy ő Jacobey, s a hely, ahol vagyunk, az ő műterme.

Láttál-e már katholikus festőt az ő munkájában? Én nem tudom: milyen lehetett Rafael vagy Fiezole, vagy a többi hires festők milyenek lehettek munkájok közben. De azt hiszem, hogy egy általános és közös vonás, a lelki hangulat kinyomata, mindegyiknél bizonyos tekintetben ugyanaz.

Épen egy Madonnát fest Murillo után. Úgy látszik, Murillo csodás Madonnáit magyar festő még nem másolta olyan sikerrel, mint Jacobey. Neki sikerült a nagy spanyol festő szinezésének titkait úgy ellesni, alakjainak édes vonzó kifejezését, – azt a mélységet, mely a szemek és a tekintet harmoniájában, s azt a melegséget, mely az egész alkotás hűségében s természetességében nyilatkozik, – nem csak átérteni, hanem saját művészi geniusával, jellemével assimilálni.

Talán nem is járunk messze az igazságtól, ha Jacobey e specialitásából tartjuk kifolyónak azt a szelid áhítatot, azt a meleg bensőséget, azt az idealis, átszellemült kifejezést, mely e jeles egyházi festőnk műveit jellemzi.

Jacobey katholikus festő a szónak legvalódibb értelmében.

Saját lelke eltelve levén szent hitünk igazságainak világosságával, szive, kedélye gazdag levén a katholicizmus örök szépségeinek, költészetének átérzésében és mély felfogásában, – katholikus lelkének belvilágát átviszi művészetébe is, – azért oly typikusan egyházias, igen katholikus az.

Nézzünk körül a műteremben, A négy fal csupa kép. Egyik szebb, megkapóbb, mint a másik. Egy másfél öl hosszúságú sz. Vendel áll mindjárt az előtérben. Mily felfogás, mily kivitel! Az az imádságos arcz, mely az áhitatban átszellemül, mintha Isten kegyelmének viszfénye ragyogna arra. És mily gyönyörű arányok, mily egyszerű és mégis mily bájos szinezés !

Remete sz. Pál halála egész legendaszerüleg van festve. Gyönyörű egy kép. Sz. Antal temeti el. De hogyan? A szent legenda azt mondja, hogy Isten gondoskodott a szentnek eltemetéséről. Jacobey ezt az isteni gondoskodást igen helyesen úgy fejezte ki, hogy angyalok segítik vinni a sz. hullát, egy oroszlán és egy tigris pedig sirgödröt ásnak. Végtelenül szép tableau az anachoréták szentül regényes és költészetteljes idejéből. – Hát az a „Stella maris” ott a háttérben! Még csak vázlat; de minő conceptio! Az Isten Anyja, karján a kisded Jézussal, fennjár a tengeren. A viz háborog, a hullámok csapkodnak, emelkednek; de a „Stella maris” rendületlenül áll a habokon, s a feje fölött ragyogó csillag mutatja, hogy annak a fényét sem felhő, sem vihar ki nem olthatja. Az apostolok, a vértanúk, Jézus Krisztus és a Bold. Szűz életének egyes mozzanatai, a szentek élete egész szabályszerüen, – nem önkényszerű költői szabadsággal elferdítve, mint azt festőknél gyakrabban láthatjuk, – hanem hűen megtartva az egyház felfogását, tanait és hagyományait, melyek együttvéve teszik correctté, egészen hűvé, egyháziasan igazzá a vallásos tárgyú képet!

Persze arról a sok képről, melyek itt egyszerre elénk tárulnak, egyenkint említést nem tehetünk. Annyit azonban mondhatunk, hogy igen érdemesek azok a megtekintésre.

Jacobey jeles mesterek tauitványa. A hires Kuppelwiezer és Waldmüller iskolájából került ő ki, s kezdet óta az egyházi festészetre adta magát. E térre vonzotta őt geniusa.

Dr. Zalka János győri püspök ő exciája vezette be Jacobeyt az egyházi festészetbe itt Budapesten. A nagy szellemű főpap az ő gazdag egyháztörténelmi tudományával egészen uj világot nyitott a nemes ambítiójú és kiváló tehetségű ifjú festő előtt, s ez ma is hálával emlékezik a kitűnő főpapról, ki az egyházi szellem és felfogás egész tárát nyitotta meg a művész lelke előtt.

E nagy főpap akkor theologiai tanár volt a budapesti egyetemen, s mint ilyen egy Immaculatát festetett legelőször is Jacobeyvel. Majd beajánlotta őt Scitovszky primásnak, – és Jacobey előtt a tevékenység gazdag tere nyilt meg csakhamar. Tanult és dolgozott ernyedetlenül. Oltárképek, templomok, fali szent képek, főpapok arczképei egymásután kerültek ki ecsetje alól.

Teljes megelégedés követte munkálkodását; de meg lelkes elragadtatás is. A derék baániak fáklyászenével tisztelték meg, hogy templomukat kifestette, – oly nagyszerűen sikerült az. –

Zentán tizenegyen concurráltak a templomfestésre; más festők ugyancsak olcsón kinálkoztak, és úgy erőszakoskodtak, hogy csaknem birkózásra vitték a dolgot, – s mégis Jacobeyre bizták a nagy feladat teljesítését, és még 500 forinttal többet is fizettek neki, mint más concurrensek kívántak.

Számos főpap dolgoztat most is e jeles egyházi festőnkkel, és a ft. lelkész urak, követvén a hír szárnyait, teljes bizalommal igyekeznek templomaik ékesítését, diszítését, festményekkel, képekkel való ellátását őreája bizni. Maga Simor János ő emja, hazánk biboros főpapja, számos munkát bizott reája, s kéz alatt nem egy plébános urnak adatta tudomására, hogy szükség esetében csak Jacobeyhez forduljanak.

Ez általános kedveltség és bizalom magyarázza csak meg azt a roppant, számot, melyet a Jacobey által festett képek eddig is tesznek. Csupán oltárképet többet festett 270-nél ! Kisebb rendű faliképeket pedig – természetesen mind egyházi, vallásos motivumokkal – oly nagy mennyiségben festett, hogy azokról megközelítőleg sem lehet adatot mondani.

És most, bemutatván hazai egyházi festőink közől azokat, akik a közelmultban működtek és a jelenben tényleg működnek, – szabad legyen nézetünket affelett elmondanunk: mi lenne a teendőnk arra nézve, hogy ne mindenféle kontár kezekből kikerült mázolatokat kapjunk drága pénzen. hanem hazai jeles festőink műalkotásaik ékesítsék méltóan a lelkek épülésére és szent egyházunk díszére templomainkat.

E gyakorlati kérdésre azonban jövő számunkban adunk választ.