Előzetes megjegyzések
Az új görög katolikus templomok tervezése során mind a megrendelő közösségnek, mind az általuk megbízott tervezőnek törekednie kell arra, hogy a bizánci teológiának és művészetnek a templomépítészetre vonatkozó tanítását és hagyományát megismerje, és mint a liturgiának leginkább megfelelő keretet nyújtó formát, a lehetőségekhez mérten alkalmazza is.
Görög katolikus egyházunkban a szakrális építészet hagyománya újjáéledőben van, ezért szeretnénk elkerülni a modern építészet olykor meghökkentő, de erőltetett, vagy semmitmondó formáit. Jogos kívánság, hogy indokolatlanul ne térjünk el attól az építészeti örökségtől, amely egy hagyomány-rendszer része, és a teológiai felfogással, a liturgiával, és az ikonográfiával együtt, egységes egészet képez.
A hagyományos bizánci térkialakítás szempontjaiban nagy egyetértés mutatkozik, nem is lehet kérdéses a templom téregységeinek rendszere és funkciója. Viszont a részletek, a kivitelezés módja, a sokféle lehetőség már inkább megbeszélést, megfontolást igényel. A bizánci és posztbizánci művészeti műhelyek mindegyikének értéke, hogy mindenhol a helyi sajátosságok közepette megvalósított kánonok segítségével, belülről megértve és megszeretve tette/teszi élhetővé a bizánci tradíciót.
A magyarországi görög katolikus templomépítészetnek a 15. századig visszavezethető hagyománya van, amelyet a fennmaradt templomépületek igazolnak. A magyarországi (és a Kárpátok mentén élő) hagyomány hangsúlyosan ragaszkodik a bizánci tradícióhoz, eleget tesz a bizánci rítus térszervezési feladatainak, ugyanakkor azt a közép-európai látásmódnak és a helyi gyakorlatnak megfelelően fogalmazza meg.
A görög katolikus templom jellemzői
A 15. századtól a 18. századig csak a faépítészet lehetőségeire alkalmazhatták a kánoni formákat: zömmel hosszanti (kezdetben K-Ny-i) tengelyre felfűzött három központos térrel (szentély- hajó-előcsarnok). Magyarországon a 17-18. század fordulójától épültek az első görög katolikus kőtemplomok, főként téglából. Néhány közülük rotunda (körtemplom), a többi zömmel athoszi eredetű, moldvai közvetítésű kliroszokkal jelen esetben kántorpadokkal bővített, tagolt hosszanti alaprajzú, kétoldalt térbővítményekkel, Ny –i toronnyal. Bár a 18. századtól a kőtemplom-építészet felépítményében hangsúlyosan barokk jegyeket mutat, a belső térben itt válik lehetővé több helyen a széles szólea (külső szentély) megépítése két oldalán az egymással szembenéző kántorszékkel, a déli oldalon, a hajóban álló püspöki trónnal (és a ma nem funkcionáló szószékkel). A kőtemplomok tömegképzésére, boltozására, tagozataira stb. az általános magyarországi (barokk) templomépítészet hatott. Ez a jelenség a hazai ortodox nemzetiségek korabeli templomépítészetére is vonatkozik
A templom fontos liturgikus helyeit építészetileg kell kijelölni, és egymástól elválasztani, az alábbiak szerint:
Előcsarnok: A templom előcsarnoka átmenet a világi és a szent hely között. Lelki szempontból a bűnbánat, és a megtisztulás helye.
Hajó: a templomhajó, lehetőleg centrális tér, a liturgia tényleges végzésének a helye. A diakónus és a pap a néppel együtt itt végzi a liturgia könyörgéseit, olvassa az evangéliumot és hirdeti azt. Spirituálisan ez a megvilágosodás helye.
Szentély: A szentély a tömegalakítás szempontjából nem jelentős, belül az ikonosztázion takarja el. Szellemileg és eszmeileg vezeti a hajót, és elsősorban eszkatológikus jelentése van: az Isten eljövendő Országát jelenti.
Az ember alapvetően a teremtett világon, a kozmoszon, és a történelmen keresztül tapasztalja meg Isten valóságát, ezért a templomépület megformálásában kettős szimbólumrendszer érvényesül: kozmikus és üdvtörténeti. A szimbolikus rendszerek horizontális és vertikális irányban egyaránt kifejezésre jutnak.
A kozmikus szimbólumokat az épület szerkezete és formája tükrözi:
– kozmikus-horizontális: Az előcsarnok és a hajó a földre, a szentély a mennyei szférákra utal.
– kozmikus-vertikális: Az oldalfalak, az alsóbb részek a földre, a mennyezet, a boltozatok és a kupola az égre utalnak.
Az üdvtörténet szimbólumrendszere a liturgián és a falakat díszítő képi renden keresztül válik igazán érzékelhetővé:
– üdvtörténeti-horizontális: Az előcsarnok az előkészítés helye (keresztelés, bűnbánat). Díszítésében az ószövetségi jelenetek dominálnak. A hajó Jézus nyilvános tetteire utal, az igehirdetés helye; a szentély a legbensőbb isteni titkokra való emlékezés helye (megtestesülés, föltámadás).
– üdvtörténeti-vertikális: Jézus élete, csodái a hajó oldalfalain kapnak helyet, míg a boltozatokon és a kupolában gyakran a mennyei, szellemi erők láthatók, vagy a mennybemenő, vagy a dicsőségesen visszatérő Krisztus kíséretében.
A görög katolikus templom szerkezete
1. Előcsarnok: a bűnbánóknak, a beavatásra váróknak fönntartott hely, egyben a beavató szentség, a keresztelés helye is, ezért ide kell tervezni a keresztelő medencét és a gyóntatás helyét. A hajó és az előcsarnok: jól elkülöníthető terek, de össze is nyithatók. A keresztelő medence tehát egy önálló liturgikus tér közepén áll, formájával, méreteivel és körüljárhatóságával is kifejezi a keresztség fontosságát, kapcsolódását a liturgiában megnyilvánuló misztériumhoz. Különféle építészeti megoldások képzelhetők el, de a templomépületen belül hagyományosan az előcsarnokhoz kapcsolódik. Az előcsarnok ajtaját úgy kell elkészíteni, hogy teljesen kinyitható legyen: a Hitvallásig is bekapcsolódhasson az ünneplő közösség a keresztelés szertartásába, hiszen utána a szertartás hajóban történő folytatásában már úgyis részt vehet mindenki.
b) Modern igényeknek megfelelően, ha gyóntató helyiség készül, azt is érdemes úgy alakítani, hogy innen nyíljon. Ez kápolna-jellegű, önálló liturgikus tér, ahol ülve is el lehet beszélgetni, de nem „rendelő” vagy hagyományos, ráccsal elválasztott gyóntatószék. Amennyiben lehetséges, a keresztelőkápolnával szemben, az előcsarnokban alakítsák ki vagy onnan legyen megközelíthető. A mérete legyen alkalmas arra, hogy a bűnbánat gesztusát, a leborulást, nyugodtan el lehessen végezni benne.
2. Hajó: a hívek közösségi tere, az igehirdetés helye, fontos liturgikus mozgások színtere. A templomtérbe mozgatható, könnyűszerkezetű, alacsony háttámlájú kis padokat kell tervezni, amelyek lehetővé teszik a liturgikus mozgásokat. A templomhajóban kapnak helyet a körmenet tárgyai: a kereszt és a körmeneti képek, zászlók is. A hajóban eredetileg csak a déli oldalon voltak (kicsi méretű) ablakok, melyek nem szabdalták szét a falfelületet, lehetővé téve a falképek elkészítését, melyek a bizánci képi rendhez való igazodást mutatták.
a) Ambon: a szóleából (külső szentély) kialakítandó félkör alakú emelvény, az evangéliumolvasás és az igehirdetés helye.
b) Ikonosztázion: a külső és a belső szentély határán emelkedő, meghatározott rendet mutató ikonokkal fölékesített, rendszerint három ajtóval ellátott építmény, amely a mennyei és a földi, az isteni és az emberi szintek egymásba kapcsolódásának szempontjából értelmezhető, gazdag szimbolikus tartalommal bír. Fontos, hogy nem egyszerűen elválaszt, hanem megjelenít és beavat. A középkortól a rendkívül egyszerű templomi tér leghangsúlyosabb eleme a két-, háromsoros, később négysoros ikonosztázion volt, kezdetben egyetlen, északi diakónusi ajtóval és királyi kapuval. Az egyszerű, félhomályos templombelsőben különleges módon érvényesültek a mívesen elkészített ikonok, jelezve milyen fontosak a liturgikus életben. Az ikonosztáziont az előtte álló gyertyatartók világították meg. A megvilágítás általában nem lépett elő önálló díszítő elemmé, igazodott a festett felülethez.
c) Énekesek helye: A kántorok helyét lehetőleg az ambonhoz közel, elöl kell kialakítani.
d) Püspöki trón: A hajóban lehetőség szerint ki kell alakítani a püspöki trónt.
3. Szentély: a liturgia központi részének, a legszentebb áldozat bemutatásának a helye.
a) Oltár: a szentély közepén áll, de igazából az egész templom középpontja, nagyon gazdag szimbolikus tartalommal, ugyanis egyszerre szimbolizálja magát Krisztust, az Ő trónját, az Ő sírját. Lehetőleg kocka alakú és kőből épített legyen, ilyformán megidézheti az oltár ószövetségi előképeit is, utalva az üdvtörténet különböző dimenzióinak metszéspontjaira.
b) Magas trón: Az oltár mögött áll, gyakorlati funkciója mellett (a püspöknek fönntartott szék), a Krisztus visszatérésébe vetett szilárd hit jele is.
c) Protheszisz (előkészületi asztal helye): A szentélytől balra helyezkedik el. Itt zajlik a liturgia első, nem nyilvános, az adományokat előkészítő része, a proszkomidia. Üdvtörténetileg Krisztus „rejtett” életének is szimbolikus tere.
d) Diakonikon (sekrestye): a szentély jobb oldalán, a liturgiához használt szent edények, ruhák tárolására alkalmas tér. A sekrestye csak a 19. század végén jelent meg, általában a templom déli oldalán.
A szentély berendezésénél olyan „sarokra” is szükség van, ahol parázsnak, tűznek, és a tömjénezőnek is helye van.
További szempontok
1. Keletelés: A földrajzi és az épített környezethez igazodva, helyileg kell dönteni erről, ugyanis a templomok tájolásánál ősi hagyomány, hogy a szentély Keletre néz. Ha az építési körülmények engedik, ehhez az ősi hagyományhoz, ahhoz, hogy a hívek Kelet felé fordulva imádkoznak, érdemes ragaszkodni.
2. Oktogonalitás: fontos eszkatológikus jelkép, az építészeten kívül a liturgiában is, a teremtés „nyolcadik” napját, az Isten eljövendő Országát jelenti. Ha építészetileg kivitelezhető, javasoljuk a kupola vállvonalát oktogonálisan (cikkelyes kupolával), valamint a szentélyzáródást a nyolcszög öt, vagy három oldalával megtervezni. A kör ugyanígy Isten Országát jelképezi, így a félkörös, negyedgömbös megoldások is teljes joggal alkalmazhatók.
3. Díszítés: A templom nélkülözhetetlen részét képezik a falképek, az ikonok, mint a képi igehirdetés médiumai. Ezért a tervezés során tekintettel kell lennie az építésznek a társművészetekre is, a festmények befogadására alkalmas falfelületeket hozva létre.
4. A templom berendezési tárgyai: A templom berendezési tárgyainál (világító testek, szőnyegek, vázák, terítők, padok) is ügyelni kell a szakrális díszítés egységére.
5. Helyi hagyomány: Nem lenne érdektelen helyet biztosítani a helyi hagyományok érvényesítésének is a tervezés és az építkezés folyamán. A Kárpát-medence posztbizánci épített örökségében is vannak olyan letisztult, a bizánci formákkal is egységet mutató megoldások, amelyek megőrzése, fölelevenítése nem lenne hiábavaló.
6. Torony vagy harangláb: A torony vagy harangláb az épülettel egybefüggő vagy attól elkülönülő módon épüljön.
7. Toronykereszt: A toronysisakokra nem kettős, hanem a kelet-európai hagyománynak megfelelő (rendes) hármas kereszt elhelyezését kérjük.
8. Vizesblokk: A tervezésnél figyelembe kell venni, hogy a templom közelében legyen vécé és mosdó, ne legyen azonban szerves kapcsolatban a templom épületével. Kézmosásra alkalmas vízcsapot vagy a prothesziszhez közel, vagy a sekrestyében kell létrehozni.
9. Körmenet: A templomot úgy kell tervezni, hogy az a hívekkel együtt körüljárható legyen.
10. Altemplom: Altemplomot tanácsos tervezni, ami temetkezési helyként, vagy közösségi teremként is használható.
Folyamatosan alakuló hagyománykincs
Elvárható, hogy a tervezett új templomoknál a görög katolikus egyház hagyománya és sajátossága szerinti építészeti kánon szigorú betartása mellett, a kortárs építészeti eszközökkel megalkotott épület a görög katolikus egyház felismerhető építészeti ikonjaként jelenjen meg.
Az évszázadok alatt minden vidéknek a közös alapelvek megtartásával saját építészeti gyakorlata alakult ki. Ez a gyakorlat mindig tükrözte a liturgikus teret építők/használók általános világlátását, és ha az változott, a hitgyakorlat új igényei szerint igazítottak-módosítottak a megoldásokon. A modern építészet bátran nyúl vissza a régi hagyományokhoz, ugyanakkor kortárs módon fogalmazza újra ezeket, ami lehetséges a jelenkori görög katolikus templomok esetében is, hiszen az építészet missziós eszköz lehet.
A Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye Liturgikus Bizottsága.