A liturgikus berendezési tárgyak és eszközök művészete

(Összeállította az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács, 1968.)
 Kapcsolódó illusztrációk

   
Ha a „modern” egyházművészet jelentőségét kívánjuk vizsgálni, elsősorban az igazi műalkotás alapkövetelményeit és jegyeit kell szemügyre vennünk.
Megkülönböztetünk építőművészetet (téralkotások), képzőművészetet (festő- és szobrászművészet, u.n. szabad művészet) és iparművészetet (használati tárgyak művészi megformálása: ötvös, kovács, kőfaragó, textil, kerámia, porcellán, üveg, zománc, bútor stb. - művészet, u.n. alkalmazott vagy célművészetek).
Bizonyos, hogy ezeket nem lehet mereven elhatárolni egymástól, az iparművészet nem egyszer a szorosan vett használati célon túl egy eszmét is kifejez. Ez azonban csak akkor fogadható el, ha nem zavarja a tárgy célszerűségét.

I. A képzőművészet egy eszmének, gondolatnak érzékileg felfogható alakban való alkotó kifejezése, az iparművészet egy tárgynak minél tökéletesebb célszerü, alkotó megformálása. Az igazi művészet értelme tehát az új alkotásban van. Az igazi művészet, ha anyaghoz kötve is, de valójában mindig teremtés, alkotás.
1. E meghatározásból következik, hogy az igazi művészetet mindig az eredetiség jellemzi. Puszta utánzása valamelyik formának, amelyet akár mások találtak ki, akár a természetnek állapotai vagy jelenségei, nem művészet, hanem kopírozás, illusztrálás, ügyeskedés. Eredetiség nélkül nincs művészi alkotás.
Ezzel szemben nem azt állítjuk, hogy az eredetiség nem használhatja fel a művészet eddigi eredményeit, azokat nem vezetheti tovább, hogy az eredetiség eleve hagyományellenességet jelent. Éppen ellenkezőleg: a művész biztos kézzel nyúl az adottságok és vonatkozások kincsestárába. Zseniális szuverenitással használja fel azokat, hogy azután mindazt, ami bilincsként és gátként fenyeget, egy magasabb eszme kedvéért félretolja és így önmagát kifejezze. Az eredetiség teszi lehetővé, hogy ugyanazt a témát különböző művészek újra meg újra feldolgozhassák, sőt ugyanaz a művész is többször kifejezze. Az eredetiség mindig új művészi jellegzetességekkel jár együtt s ezért állíthatjuk, hogy a legeredetibb zseniális művészek mindig új stílusok úttörői is voltak.
2. Ha az eredetiség nem akar elveszni valamiféle törvény és szabály nélküli anarchiában, szüksége van kötöttségekre. Ezért a helyes értelemben vett szakszerűség, anyagszerűség, funkcióhoz való hűség további lényeges vonása az igazi művészetnek. A szakszerűség nemcsak modern jelszó, hanem időtlen fogalom. Az építészet jelentős alkotásait szemlélve az időtlenség sejtése fog el. Stílusban nagyon különbözőek lehetnek, s mégis a logika, a következetesség, és világosság szigorú törvényeit követik. Belső igazságuk, áttekinthetőségük, célszerűségük és anyaghűségük mindnyájukban közös, csak a kor nyelve különbözik.
3. A komoly, érett műalkotást egy sajátságos, a gondolkodó, szemlélő ember előtt felfogható egyszerűség jellemzi. Mindenekelőtt a stílus- korszakok kezdetén találjuk meg a formák nagy egyszerűségét. De a gazdagon alakító zseniális művészek alkotásait is jellemzi a belső egyszerűség. Itt az egyszerűség minden gondolatilag széttagolható érték és lelki szabadság harmonikus és világos összefogását jelenti. Az egyszerűség lelki gazdagságot feltételez, az erők és képességek gazdagságát, a szabadságnak és az önuralomnak harmóniáját az alkotó lelkében. Az anyaghoz kötöttség ellenére sokatmondó s amit mond, biztosan és kiegyensúlyozottan mondja.
4. Az eredetiség, szakszerűség és egyszerűség szorosan össze van kapcsolva az erős hatással. Különben nem is volna lehetséges, hogy más korban élő emberek, koruk nyelvén, egy új életérzésnek még tudjanak valamit mondani. Az igazi műremekek nemcsak történelmi emlékek, hanem élő értékek: képesek újra meg újra az embert hatásuk alá keríteni. Így minden igazi, nagy művészet egy közös, örök dallamban zeng, melyet a művészileg érző emberek minden korban meghallanak.
Vajon a modern művészet is részt vesz e közös zengésben? Ma már nem lehet vitatni, hogy igen. Több szélsőséges kísérletezés mellett, ma már vannak a modern művészetnek is klasszikusai, kialakult törvényei és stílusjegyei. Egy bizonyos: korunk mér kiheverte a historicizmus tragikus korszakát, mely nem ismerte az eredetiséget, hanem csak a lélektelen utánzást (neoromán, neogót, neobarokk stílus). Istennek hála, ma sok művész ismét egészséges alapon áll. Művészi tevékenységük olyan műveket hoz létre, melyeket nagy formaerő és bensőségesség jellemez. A mai művészek fiatalos lendülettel nyúlnak vissza az ősi, nem egyszer archaikus formákhoz s elgondolásaik eredetisége minden más kor művészeitől megkülönbözteti őket. Munkáikban lényeges vonás az anyagszerűségre, szakszerűségre való törekvés. A mellékes és ráaggatott díszítőelemektől elfordulva a dolgoknak lényegi mivoltát akarják bemutatni. Sokuknak sikerül az eszmék gazdagságát és mélységét az elgondolható legegyszerűbb formában kifejezni. Korunk művészei e vonásokkal alakították ki a modern művészet jellemvonásait. Ezzel talán a modern művészet legjobbjai Assziszi szent Ferenc eszméjének megvalósítói lettek, aki a külső javak nélküli szegénységben a belső, lelki, sőt isteni javak gazdagságát kereste és találta meg. A jó modern művészet ezzel kifejezetten erős hatást ér el, sőt bizonyos esetekben egyenesen monumentális hatású. Az ember eltörpül előtte. Máskor meg titokzatos csend veszi körül. S mert az élet oly hangos lett, ez a csend figyelemre késztet és megnyugtat. Érezzük, hogy az ilyen művész a látható, hallható, érezhető feletti világba nyúl és emel bennünket. Gondolkodása metafizikai létsíkban mozog. A műveiben feltárt eszmevilág ezért általános, egyetemes, tér- és idő feletti, örök. Így megsejteti az Isten transcendentális világát, azt a világot, amely után az ember igazi benső énjében állandóan vágyódik és melyet keres az igaz, a szép és a jó elvi magaslatain keresztül. És ha a modern művészet nem tenne mást, csak ennyit, már akkor is szent feladatot teljesítene a mai embernek.
A modern művészet - ha sokszor szélsőséges mellékutakra is téved - fő vonalában mégis visszatérés az igazi művészethez, élő források fakadása - nem csupán tagadása a múltnak és újdonsághajhászás, mint egyesek még mindig vélik.

II. Eddig a művészetről általában szóltunk. Ha alkalmazzuk a mondottakat a vallási művészetre, azt kell mondanunk: A szakrális művészet az isteninek érzékileg szemlélhető formában való alkotó megjelenítése. Más szóval: a szakrális művészet az anyag „szublimálása” vallási eszmék és gondolatok hordozására, és az isteni szféra megjelenítése az érzéki-szellemi emberi természet számára. Bizonyos szempontból minden igazi művészet „szakrális” művészet, mert egyrészt a műalkotás bizonyos mértékben Isten teremtő tevékenységét utánozza, másrészt a természetnek, a létnek végső alapját, okát akarja megsejtetni. A művészetnek tehát legősibb, legsajátosabb hivatása, hogy szakrális művészet legyen. A szakrális szférának a természet világánál nagyobb szüksége van arra, hogy a művész érzékelhető módon megjelenítse, s így számunkra a természetfelettit a valóság világába állítva megmutassa. Amint a pap hivatalánál fogva és szavai által a vallási javakat kifejezi és továbbadja, ugyanúgy a művész is arra hivatott, hogy alkotása révén Isten és az ember között valamiképpen közvetítő legyen.
A szakrális művészet nem feltétlenül keresztény, még-kevésbé csupán egyházi-liturgikus művészet. Hisz a kereszténységen kívül is gazdag szakrális művészettel találkozunk. A keresztény művészet forrásai és határai a kinyilatkoztatásban vannak. A keresztény művészet eleget tesz az általános művészet elveinek, tehát színei, formái természetesek, anyagszerűek, célszerűek, továbbá transcendentiába visznek (nem ugyanaz mint absztrakt), végül az isten-emberi kettős világot, a krisztologikus világot, struktúrát éreztetik műveiken, a megváltott és megváltandó világot, az Isten nélküli és az Istennel egyesült emberit, az irgalmasságot, türelmet, alázatot és szeretetet, melyet csak az Istenben hívő és bízó ember tud megvalósítani.
A keresztény művészet egyházművészetté pedig ott lesz, amikor a katolikus egyház liturgikus kultuszát szolgálja.
Az egyházművészet ezek szerint nem egyéb, mint az a művészi alkotó tevékenység, amely a kinyilatkoztatás alapján állva az építőművészeti, képzőművészeti és iparművészeti műalkotásokat a természetfeletti világ transzparenseivé teszi, s azokat a katolikus egyház kultuszának szolgálatába állítja.
A II. Vatikáni Zsinat Liturgikus konstitúciója külön fejezetet szentel a szakrális (liturgikus) művészetnek. (Vll. fej.) Idézzük legfontosabb megállapításait:
„Az Egyház mindenkor barátságosan pártfogolta a szépművészeteket. Különösen amikor arra törekedett, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak méltók, díszesek és szépek, a természetfeletti dolgoknak igazi jelei és képei legyenek. (...) Különös gonddal buzgólkodott az Egyház azon, hogy a szent felszerelések legyenek méltók és szépek az istentisztelet díszének emelésére. De mindig megengedte a változásokat, mind az anyagban, mind az alakban, mind a díszítésben, ha azokat az idők folyásában így hozta magával a művészi technika és izlés haladása. (...) A mi korunknak és a mai népeknek művészetét is szabadon kell gyakorolni az Egyházban.
A valódi szakrális művészetek előmozdításában és ápolásában az ordináriusok inkább ügyeljenek a nemes szépségre mint azok anyagi értékére. Ez érvényes mind a szent ruhákra, mind a szent helyek díszítésére. A püspököknek szigorúan távol kell tartani szent helyeken a művészeknek olyan alkotásait, amelyek
ellenkeznek a hittel
,
az erkölccsel és
a krisztusi vallásossággal,
amelyek az igazi vallásos érzéket sértik:
akár azzal, hogy a formákat egészen elcsúfítják,
akár azzal, hogy művészi szempontból nem megfelelőek,
túlságosan középszerűek,
vagy silányságok. (Giccsek!)

III. Jelen összeállításunkban a főbb elvi szempontok megadása után az egyházi iparművészettel kívánunk foglalkozni.
Mindenekelőtt néhány olyan alapelvet kell leszögezni, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha valaki templomába a liturgikus reformnak megfelelő új berendezési tárgyakat akar készíteni.
1. Alapelv: Bármilyen stílusban készült a templom, ma csak modern stílusban készült tárgyak készíthetők. Nem szabad tehát semmit a meglévő stílus jegyeivel ellátva készíttetni.
2. Alapelv: Mindennek, ami templomba kerül, legyen művészi értéke, tehát művész tervezze és jó iparos (ha nem maga a művész) vitelezze ki.
a./ Van, aki azt mondja: „megrajzolom, s van a faluban egy jó asztalos, kőműves, olcsón megcsinálja. A tervező művész ezreket kér.” Ez nem áll. Az egyházmegyei bizottságok és Országos Egyházművészeti Tanács szívesen adja meg olyan művészek címét, kik olcsón és ízlésesen dolgoznak. A tervező szakemberek nélkül létrejött dolgok legnagyobb része siralmas eredménnyel jár, kár a beleölt pénzért. A legkisebb istenházába is anyagában egyszerű, de alakjában nemes, ízléses tárgyaknak kell készülniök.
b./ Van, aki azt mondja: „itt vagy ott láttam egy szép oltárt. Leveszem a mintát és megcsináltatom az én templomomba is.” - Ez sem helyes ! Egyrészt: lehet, hogy ami oda jó, az ide nem lesz az. Másrészt: nem lehet templomainkat „típus oltárokkal” stb. elárasztani; minden templomnak ki kell alakítani egyedi arcát. Harmadszor: (amiről igen sokan megfeledkeznek) van művészi, szellemi tulajdon is, ami etikailag is tiltja a szellemi termékeknek engedély nélküli másolását, felhasználását.
3. Alapelv: A giccs vizuális káromkodás. Alaposan nézzük meg, ha kész tárgyat veszünk. A kegyáru kereskedelem még ma is giccsekkel árasztja el az országot. A giccs mindig kidobott pénz, sohasem olcsóbb az iparművészeti értéknél, hisz ott értéktelen lim-lomért adtunk pénzt. A híveket is nevelni kell az igazi szépre. A meglévő giccses, értéktelen holmikat lassan cseréljük ki nemesebbekre.
4. Alapelv: Az egyházművészeti bizottságokat ne kerüljük meg soha. Tanácsot, eligazítást kapunk olyan szakemberektől, kiknek e témában nagy tapasztalatuk van. Minden változtatás csak a liturgikus és egyházművészeti bizottságok javaslata alapján az Ordinárius engedélyével történhet. Műemlék templomokban pedig minden változtatás és felújítás csak az Országos Műemléki Felügyelőség hozzájárulásával történhet.
Jelen összeállításunkban nem foglalkozunk a térrendezés problémáival, sem a liturgikus előírásokkal, hanem az egyes liturgikus tárgyakat kívánjuk bemutatni néhány egyházművészeti és gyakorlati tanács kíséretében.

1. Az oltár. A szembenéző oltár vagy a mindenképpen meghagyandó főoltár elé kerül, vagy pedig önállóan áll a liturgikus térben.
Alapelv: mindkét esetben csak modern stílusú, sima vonalú szembenéző oltár állítható be. Az első esetben a művészi tervezés feladata a két oltárt összhangba hozni. Leginkább a könnyű, áttört szembenéző oltár felel meg. A második esetben a templom súlypontját kell kiképezni az oltárban, tehát anyagában, formájában olyan legyen, hogy méltón fejezze ki szerepét.
Az oltár lehet fixum: ez esetben az oltár menzája egy darabból készül és szilárdan össze van kötve az alappal (ezek oszlopok is lehetnek), a quasifixum, mobile oltárnál az oltárkövet úgy helyezik bele a menzába.
Kívánatos a szembenéző oltár végleges megoldásánál (különösen ott, hol a régi oltár eltávolítható) a fixum megoldás. Anyaga kő. Márványt csak nagy, a helyi közösségen túl ható templomban alkalmazzunk. (Márvány ugyanis kevésbé látszik megfelelni a Liturgikus Konstitúció idézett mondatának: „a nemes szépségre inkább kell ügyelni, mint azok anyagi értékére”.) Az oltár alapja azonban lehet kőlappal borított beton, tégla vagy kő építmény, de legértékesebb itt is a kőtömb.
A műkő megengedett, de kevésbé esztétikus hatása miatt nem kívánatos.
Inkább faoltárt kíván a kisebb, intim környezet, ahol faburkolású a szentély alapja, vagy annak dobogója. A kő, épített és faoltárok anyaga kívánja, hogy azok formája anyaguknak megfelelő legyen. A fánál vigyázni kell, hogy ne utánozzon kőtömböt, kőmenzát, könnyen láda vagy íróasztal benyomást kapunk. A faoltár legyen karakterisztikusan asztal jellegű.
Gyakorlati követelmény, hogy a pap lábainál az alap beljebb legyen, térdhajtásnál ne ütközzön a térd, állásnál a cipők vége az oltárba.
Magassága 90 - 95 cm. közötti, a menza hossza 160 - 200 cm., (a szentély nagyságától is függ !), mélysége 60-tól l00 -130 cm., (tehát a négyzetes alak felé is tarthat, különösen ahol koncelebráció indokolja). Legáltalánosabb méret: 180*70 vagy 80 cm.
Az oltár nép felé néző lapjára kerülhet valamilyen szimbólum - de ez nélkülözhető is. Alapelv: olyan szimbólum kerülhet csak fel, mely a szentmiseáldozatra utal: Isten Báránya, hal-kenyér, szőlő-búza, Krisztus monogram. Ne legyen kehely-ostyával (mert az valóságban ott van az oltáron), Krisztus ábrázolás, utolsó vacsora, feszület stb., mert ilyen alacsonyan, a pap lábainál az nem helyezhető el. Anyaga lehet kovácsoltvas, rézdomborítás, sgrafito, kerámia, kőbevésés stb. A szimbólumot ne erőltessük, hisz a valóság ott van az oltáron.
A modern vonalú szembenéző oltárra legszebb a futóterítő, mely 5-5 cm.-t két szélen szabadon hagy a menzából, hossza pedig kb. az oltár magasságának feléig ér le kétoldalt. A terítő ne legyen csipkés !!! Hímzés sem fontos, de ha van, csak két végén egy-egy ízléses csík legyen. Anyaga vagy finomabb lenvászon, vagy nem-virágdíszes damaszt. Az antipendiumot mellőzzük.
Az oltár virágdíszítése vagy lapos kerámia virágtál (egy aszimmetrikusan, vagy kettő), de még inkább egy szép kerámia padlóváza az oltár előtt középen, vagy aszimmetrikusan féloldalt, Kevés, de szép virág a legízlésesebb díszítés. Jó szak-könyv a modern díszítésre, Nagy Béla: Virág, csokrok, koszorúk ... (Mezőgazdasági Kiadó, 1966.).
Az oltárkereszt vagy alacsonyan az oltáron, vagy oltár fölé függesztve (ha beleillik a háttérbe) helyezhető el, vagy az oltár mellé állítható, kivehető, nyeles körmeneti kereszt lehet. Anyaga lehet kovácsoltvas, bronz, réz, fa. Méltó jele legyen a keresztáldozatnak. Ábrázolhatja a szenvedő Krisztust, vagy a kereszten uralkodó Királyt. Sőt, visszatérve az első századok hagyományára, lehet a kereszt sima is, melyen színes kövek jelképezik az Urat (crux gemmata). A korpuszt a nép felé fordítsuk.
A gyertyatartók vagy alacsonyak és az oltáron állnak, (kettő vagy négy, nagy oltáron esetleg hat is) vagy az oltár mellett elhelyezett álló gyertyatartók. Ez utóbbiak csak ott alkalmazhatók, ahol megfelelő hely áll rendelkezésre. Akár az oltáron, akár mellette elhelyezhetők a gyertyatartók az oltár két keskenyebb szélével pár-huzamosan is, vagy aszimmetrikusan. Anyaguk lehet: kovácsoltvas, réz, bronz, kerámia, fa. A szembenéző oltáron alacsony, vastagabb gyertyák legyenek.
A misekönyvtartó is új formát kíván a szembenéző oltáron. A nép ne bonyolult támasztórendszert lásson a misekönyv alatt, legyen az a nézők felé egyszerű, mutatós.

2. Ambó. Helyét a térrendezés határozza meg. Az oltárral lehetőleg egy stílusban készíttessük. Az Ige liturgiájának és Eucharisztikus áldozatnak helye a két sarkpontja a liturgikus térnek. Összhangjukat tehát biztosítani kell. Az ambót is díszítheti szimbólum: Szentlélek-galamb (ne legyen naturalista ábrázolás), a négy evangélista, vagy szimbólumai, Α Ω, elhelyezést nyerhet rajta vagy felette a Szentírás. Méretei: belső magassága 100 cm., szélessége 70 – 80 - 100 cm. Egy vagy két lépcsőfokkal ki kell emelni, lehet az oltárral azonos szinten.

3. Tabernákulum, pastoforium vagy szentségi oltár - ha nem a megmaradó főoltár - helyét a térrendezés határozza meg.
Semmiképpen nem helyes az oltár mögött középen való elhelyezése. A szekrény fémből, vagy fából készülhet. Ha nem nedves a fal, félig, 2/3-ad részt be is lehet süllyeszteni. Állhat külön oszlopon, kis menzával. Gyakorlati szempont: olyan magasra helyezni a tabernákulum ajtaját, hogy a menzára kitett cibórium fölött az ajtó becsukható legyen. A tabernákulum ajtaját művészi díszítés emelje ki. Lehet ez fém-, rézdomborítás, fémgrafika, fafaragás stb. Az ábra Krisztusra vonatkozó szimbólum: hal, kenyér, búza, Krisztus-monogram. Ugyanazt a szimbólumot a szentélyben ne helyezzük el többször. A kereszt se legyen díszítő-motívum, nem szabad mindenhova kisebb-nagyobb kereszteket tenni.
Az örökmécses lehet függő, falikarra helyezett, esetleg a tabernákulum mellett álló. Ne akarjunk naturális hatást elérni: égővel és ügyeskedéssel lángot utánozni. Külföldön egyre több helyen égetik újra az olajat az örökmécsesben. Ha nálunk ehhez nem kapható anyag, akkor - anélkül, hogy az elektromos égő látszana - nyíltan legyen villanymécses, esetleg a tabernákulumot is halványan megvilágító lámpa. Így a fény a templomba belépő figyelmét felhívja a nem középen álló tabernákulumra. A vörös üveg nem előírás !
Ha eddig hivatalosan nem is törölték el a tabernákulum előtti függöny előírását, az élő egyházi gyakorlat világszerte elhagyja. A mai ízlésnek is inkább megfelel a szépen kimunkált tabernákulumajtó, mint a konopeum.

4. Sedes. ministránspad. Nem alkalmas sedesnek régi ebédlőbútor fotelje, karszéke! A sedes az oltárhoz tartozó ülőbútor, egy stílusban készüljön vele. Leginkább fából készül, ülőpárnával. Gyakorlati szempontból jó, ha nincs vagy egészen alacsony a háttámlája, így nem gyűri a miseruhát. A sedes és a ministránspadok mögött fa,vagy raffia burkolást lehet adni a falnak. Az ülőpárna szegletesre szabott laticel, habgumi, jó színű bútorszövet, skay bevonással.

5. A szent edények közül ma leginkább a cibórium nyer új értelmezést. Mikor egyre inkább a kehely formától eltávolodva tál jelleget kap, ősi formájára tér vissza; a kehely pohár ital számára, az étel tálba való.
A liturgikus reform új szent edényt kíván: a felajánlási vagy áldozati tálat, melybe a hívek ostyáikat bekészítik s melyet a felajánláskor visznek az oltárra. Egyesíti a cibóriumot és a paténát. Tehát, egy a paténánál nagyobb és mélyebb tál (16 - 20 cm. Átmérőjű, 3 - 4 cm. mélységű), melybe a nagy ostya mellett 200-300 kis ostya is elfér. Vagy alul van talpa, vagy oldalt fogója, így könnyen lehet belőle áldoztatni. Pereme kissé kiemelkedik, hogy a szentostyák véletlenül le ne csússzanak róla. Használata esetén nincs szükség paténára.
A szentséges misék megszűntek, de az Egyház továbbra is meg kívánja adni az Eucharisztiában élő Krisztusnak az imádás kultuszát. A monstrancia ilyenkor a szembenéző oltárra kerül. A régi baldachinos trónus helyett, melyet alig lehet szembenéző oltáron elhelyezni, kis állvány emelheti fel a szentséget.

6. Az ősihez, az eredetihez való visszatérés radikálisan jelentkezik a liturgikus ruhák terén.
Az ókori, klasszikus miseruha bő, teljes (vagy fél-) kör alakú, hosszú harangalakú ruha volt, melynek könnyű gyapjú anyagát karral felemelték. A régi ábrázolásokon (pl. ravennai mozaik) az egész testet burkoló, a mozdulatokat nemes ráncokkal hangsúlyozó ruha áll előttünk. Az anyag nemessége és a forma szépsége minden ráapplikált díszítésnél többet mondó. Csak a pap hivatali jelvényét, a stólát tették föléje díszül.
A későbbi századokban az eredeti könnyű gyapjúszövetet, értékes hímzésű selymekkel, damasztokkal helyettesítették, vastagon bélelték. Először a karnak vágtak nyílást, majd egyre jobban kurtították a vastagon, sokszor fémszálakkal hímzett anyagot, végül a teljes kör eljutott a barokk hegedű-kazulához.
Paramentika célja: vissza az eredeti formákhoz. Modern, nemes anyagok felhasználásával bő és hosszú forma - s nincs szükség arra, hogy a ráaggatott díszítések, szimbólumok, sőt szentképek tegyék miseruhává a liturgikus ruhát.
A miseruha és palást anyaga lehet könnyű gyapjúszövet, műszálas szövet, Salome (általában bélés nélkül). Nincs szükség az u.n. liturgikus mintájú damasztokra sem.
A palást fél vagy háromnegyed köralakú. Nincs szükség a pluviálé („esőköpeny”) emlékét őrző csuklya-csökevényre sem.
A szembemisézésnél igen csúnya az alba nyaknál összehúzott és megmasnizott zárása. Újabban sima, kötés nélküli nyakkal készítenek albákat, melynek akkora a nyílása, hogy a fej kényelmesen befér rajta.
Karing is készül ilyen nyakkal, bővebb ujjakkal, sőt csaknem a reverenda aljáig, vagy 10 - 20 cm.-el feljebb. Ez a karing eredeti formája. Az albától megkülönbözteti, hogy nincs cinguluma, bővebb az ujja és nem veszünk alá humerálét.
Albánál és karingnél egyaránt eltűnt a csipke. A játékos, rokokó-s, nőies csipke nem alkalmas se oltáron, se papon a liturgia misztériumát emelni. Kívánatos lenne a csipke fokozatos, teljes eltűnése templomainkból.
Legyünk a hímzéssel is óvatosak. Nem az tesz liturgikussá valamit, hogy liturgikus motívumokat hímeztetünk rá. Ez a 30-as évek elgondolása volt. A ma szempontja: legyen jó anyag, jó forma, szép munka. Liturgikus funkciója teszi a ruhát „liturgikussá”, s nem utolsósorban viselőjének szép mozgása, áhítata.

7. A keresztkút feleljen meg szerepének: lehessen keresztelni rajta.
A legkülönfélébb megoldások szerepelnek: keresztvíztartó edény, melyet valamivel nagyobb medence vesz körül. Ennek lefolyása van a sacrariumba; keresztkút, melynek egyik fele a keresztvizet tartalmazza, másik fele lefolyó és keresztelőmedence; különálló keresztelőmedence szintén lefolyóval.
A zsinat újból előtérbe állította a keresztség jelentőségét és kívánja a közösségi kiszolgáltatását.
Legyen a keresztelőkút és elhelyezése olyan, hogy annál valóban méltó módon lehessen keresztelni.

8. Felajánlási asztalka. Egyházi rendelkezések ajánlják a hajóban elhelyezett asztalkát, melyre az áldozati adományokat készítik ki.
Az áldozati tálról már szóltunk. A másik tál, melyből a hívek az ostyát kiveszik, legyen anyagában és formájában nemes: esztergályozott vagy faragott fa, kerámia, réz. Sok tapasztalat után a legalkalmasabb az ostya áttevésére egy lapát-alakú kanálka, melynek nagysága a kis ostya méretéhez igazodik, éle pedig el van vékonyítva. A felajánlási asztalkára kerülhet a boros és vizes kancsó is.
A figyelem felkeltésére égő gyertyát lehet a felajánlási asztalkára tenni, mely a felajánlásig ég, esetleg útmutató szöveget és rövid imát a hívek számára. A híveket tanítsuk arra, hogy miután ostyát tettek az áldozati tálba, készítsenek egyet a kanálkára azok számára, kik esetleg nem tudják feltenni. Gyakorlatban bevált!

Kapcsolódó illusztrációk