Ha a „modern”
egyházművészet jelentőségét kívánjuk vizsgálni, elsősorban az igazi
műalkotás alapkövetelményeit és jegyeit kell szemügyre vennünk.
Megkülönböztetünk építőművészetet (téralkotások), képzőművészetet
(festő- és szobrászművészet, u.n. szabad művészet) és iparművészetet
(használati tárgyak művészi megformálása: ötvös, kovács, kőfaragó,
textil, kerámia, porcellán, üveg, zománc, bútor stb. - művészet, u.n.
alkalmazott vagy célművészetek).
Bizonyos, hogy ezeket nem lehet mereven elhatárolni egymástól, az
iparművészet nem egyszer a szorosan vett használati célon túl egy
eszmét is kifejez. Ez azonban csak akkor fogadható el, ha nem zavarja a
tárgy célszerűségét.
I. A képzőművészet egy eszmének,
gondolatnak érzékileg felfogható alakban való alkotó kifejezése, az iparművészet
egy tárgynak minél tökéletesebb célszerü, alkotó megformálása. Az igazi
művészet értelme tehát az új alkotásban van. Az igazi művészet, ha
anyaghoz kötve is, de valójában mindig teremtés, alkotás.
1. E meghatározásból következik, hogy az igazi művészetet mindig az eredetiség jellemzi. Puszta
utánzása valamelyik formának, amelyet akár mások találtak ki, akár a
természetnek állapotai vagy jelenségei, nem művészet, hanem
kopírozás, illusztrálás, ügyeskedés. Eredetiség nélkül nincs művészi
alkotás.
Ezzel szemben nem azt állítjuk, hogy az eredetiség nem használhatja fel
a művészet eddigi eredményeit, azokat nem vezetheti tovább, hogy az
eredetiség eleve hagyományellenességet jelent. Éppen ellenkezőleg: a
művész biztos kézzel nyúl az adottságok és vonatkozások kincsestárába.
Zseniális szuverenitással használja fel azokat, hogy azután mindazt,
ami bilincsként és gátként fenyeget, egy magasabb eszme kedvéért
félretolja és így önmagát kifejezze. Az eredetiség teszi lehetővé, hogy
ugyanazt a témát különböző művészek újra meg újra feldolgozhassák, sőt
ugyanaz a művész is többször kifejezze. Az eredetiség mindig új művészi
jellegzetességekkel jár együtt s ezért állíthatjuk, hogy a legeredetibb
zseniális művészek mindig új stílusok úttörői is voltak.
2. Ha az eredetiség nem akar elveszni valamiféle törvény és szabály
nélküli anarchiában, szüksége van kötöttségekre. Ezért a helyes
értelemben vett szakszerűség,
anyagszerűség, funkcióhoz való hűség
további lényeges vonása az igazi művészetnek. A szakszerűség nemcsak
modern jelszó, hanem időtlen fogalom. Az építészet jelentős alkotásait
szemlélve az időtlenség sejtése fog el. Stílusban nagyon különbözőek
lehetnek, s mégis a logika, a következetesség, és világosság szigorú
törvényeit követik. Belső igazságuk, áttekinthetőségük, célszerűségük
és anyaghűségük mindnyájukban közös, csak a kor nyelve különbözik.
3. A komoly, érett műalkotást egy sajátságos, a gondolkodó, szemlélő
ember előtt felfogható egyszerűség
jellemzi. Mindenekelőtt a stílus- korszakok kezdetén találjuk meg a
formák nagy egyszerűségét. De a gazdagon alakító zseniális művészek
alkotásait is jellemzi a belső egyszerűség. Itt az egyszerűség minden
gondolatilag széttagolható érték és lelki szabadság harmonikus és
világos összefogását jelenti. Az egyszerűség lelki gazdagságot
feltételez, az erők és képességek gazdagságát, a szabadságnak és az
önuralomnak harmóniáját az alkotó lelkében. Az anyaghoz kötöttség
ellenére sokatmondó s amit mond, biztosan és kiegyensúlyozottan mondja.
4. Az eredetiség, szakszerűség és egyszerűség szorosan össze van
kapcsolva az erős hatással.
Különben nem is volna lehetséges, hogy más korban élő emberek, koruk
nyelvén, egy új életérzésnek még tudjanak valamit mondani. Az igazi
műremekek nemcsak történelmi emlékek, hanem élő értékek: képesek újra
meg újra az embert hatásuk alá keríteni. Így minden igazi, nagy
művészet egy közös, örök dallamban zeng, melyet a művészileg érző
emberek minden korban meghallanak.
Vajon a modern művészet
is részt vesz e közös zengésben? Ma már nem lehet vitatni, hogy igen.
Több szélsőséges kísérletezés mellett, ma már vannak a modern
művészetnek is klasszikusai, kialakult törvényei és stílusjegyei. Egy
bizonyos: korunk mér kiheverte a historicizmus tragikus korszakát, mely
nem ismerte az eredetiséget, hanem csak a lélektelen utánzást
(neoromán, neogót, neobarokk stílus). Istennek hála, ma sok művész
ismét egészséges alapon áll. Művészi tevékenységük olyan műveket hoz
létre, melyeket nagy
formaerő és bensőségesség jellemez. A mai művészek fiatalos
lendülettel nyúlnak vissza az ősi,
nem egyszer archaikus formákhoz s elgondolásaik eredetisége minden más kor
művészeitől megkülönbözteti őket. Munkáikban lényeges vonás az anyagszerűségre, szakszerűségre
való törekvés. A mellékes és ráaggatott díszítőelemektől elfordulva a
dolgoknak lényegi mivoltát
akarják bemutatni. Sokuknak sikerül az eszmék gazdagságát és mélységét
az elgondolható legegyszerűbb
formában
kifejezni. Korunk művészei e vonásokkal alakították ki a modern
művészet jellemvonásait. Ezzel talán a modern művészet legjobbjai
Assziszi szent Ferenc eszméjének megvalósítói lettek, aki a külső javak
nélküli szegénységben a belső, lelki, sőt isteni javak gazdagságát
kereste és találta meg. A jó modern művészet ezzel kifejezetten erős
hatást ér el, sőt bizonyos esetekben egyenesen monumentális hatású. Az
ember eltörpül előtte. Máskor meg
titokzatos csend veszi körül. S mert az élet oly hangos lett, ez a
csend figyelemre késztet és megnyugtat. Érezzük, hogy az ilyen művész a
látható, hallható, érezhető feletti világba nyúl és emel bennünket.
Gondolkodása metafizikai létsíkban mozog. A műveiben feltárt eszmevilág
ezért általános, egyetemes, tér- és idő feletti, örök. Így megsejteti
az Isten transcendentális világát, azt a világot, amely után az ember
igazi benső énjében állandóan vágyódik és melyet keres az igaz, a szép
és a jó elvi magaslatain keresztül. És ha a modern művészet nem tenne
mást, csak ennyit, már akkor is szent feladatot teljesítene a mai
embernek.
A modern művészet - ha sokszor szélsőséges mellékutakra is téved - fő
vonalában mégis visszatérés az igazi művészethez, élő források fakadása
- nem csupán tagadása a múltnak és újdonsághajhászás, mint egyesek még
mindig vélik.
II. Eddig a művészetről általában
szóltunk. Ha alkalmazzuk a mondottakat a vallási művészetre, azt kell
mondanunk: A szakrális
művészet
az isteninek érzékileg szemlélhető formában való alkotó megjelenítése.
Más szóval: a szakrális művészet az anyag „szublimálása” vallási eszmék
és gondolatok hordozására, és az isteni szféra megjelenítése az
érzéki-szellemi emberi természet számára. Bizonyos szempontból minden
igazi művészet „szakrális” művészet, mert egyrészt a műalkotás bizonyos
mértékben Isten teremtő tevékenységét utánozza, másrészt a
természetnek, a létnek végső alapját, okát akarja megsejtetni. A
művészetnek tehát legősibb, legsajátosabb hivatása, hogy szakrális
művészet legyen. A szakrális szférának a természet világánál nagyobb
szüksége van arra, hogy a művész érzékelhető módon megjelenítse, s így
számunkra a természetfelettit a valóság világába állítva megmutassa.
Amint a pap hivatalánál fogva és szavai által a vallási javakat
kifejezi és továbbadja, ugyanúgy a művész is arra hivatott, hogy
alkotása révén Isten és az ember között valamiképpen közvetítő legyen.
A szakrális művészet nem feltétlenül keresztény, még-kevésbé csupán
egyházi-liturgikus művészet. Hisz a kereszténységen kívül is gazdag
szakrális művészettel találkozunk. A keresztény művészet
forrásai és határai a kinyilatkoztatásban vannak. A keresztény művészet
eleget tesz az általános művészet elveinek, tehát színei, formái
természetesek, anyagszerűek, célszerűek, továbbá transcendentiába
visznek (nem ugyanaz mint absztrakt), végül az isten-emberi kettős
világot, a krisztologikus világot, struktúrát éreztetik műveiken, a
megváltott és megváltandó világot, az Isten nélküli és az Istennel
egyesült emberit, az irgalmasságot, türelmet, alázatot és szeretetet,
melyet csak az Istenben hívő és bízó ember tud megvalósítani.
A keresztény művészet egyházművészetté pedig ott lesz, amikor a
katolikus egyház liturgikus kultuszát szolgálja.
Az egyházművészet
ezek
szerint nem egyéb, mint az a művészi alkotó tevékenység, amely a
kinyilatkoztatás alapján állva az építőművészeti, képzőművészeti és
iparművészeti műalkotásokat a természetfeletti világ transzparenseivé
teszi, s azokat a katolikus egyház kultuszának szolgálatába állítja.
A II. Vatikáni Zsinat Liturgikus
konstitúciója külön fejezetet szentel a szakrális (liturgikus)
művészetnek. (Vll. fej.) Idézzük legfontosabb megállapításait:
„Az Egyház mindenkor barátságosan pártfogolta a szépművészeteket.
Különösen amikor arra törekedett, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak
méltók,
díszesek és szépek, a természetfeletti dolgoknak igazi jelei és képei
legyenek.
(...) Különös gonddal buzgólkodott az Egyház azon, hogy a szent
felszerelések legyenek méltók és szépek az istentisztelet díszének
emelésére. De mindig megengedte a változásokat, mind az anyagban, mind
az alakban, mind a díszítésben, ha azokat az idők folyásában így hozta
magával a művészi technika és izlés haladása. (...) A mi korunknak és a
mai népeknek művészetét is szabadon kell gyakorolni az Egyházban.
A valódi szakrális művészetek előmozdításában és ápolásában az
ordináriusok inkább
ügyeljenek a nemes szépségre mint azok anyagi értékére. Ez
érvényes mind a szent ruhákra, mind a szent helyek díszítésére. A
püspököknek szigorúan távol
kell tartani szent helyeken a művészeknek olyan alkotásait,
amelyek
ellenkeznek a hittel,
az erkölccsel és
a krisztusi vallásossággal,
amelyek az igazi vallásos
érzéket sértik:
akár azzal, hogy a formákat egészen elcsúfítják,
akár azzal, hogy művészi szempontból nem megfelelőek,
túlságosan középszerűek,
vagy silányságok. (Giccsek!)
III. Jelen összeállításunkban a
főbb elvi szempontok megadása után az egyházi iparművészettel
kívánunk foglalkozni.
Mindenekelőtt néhány olyan alapelvet kell
leszögezni, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha valaki
templomába a liturgikus reformnak megfelelő új berendezési tárgyakat
akar készíteni.
1. Alapelv: Bármilyen
stílusban készült a templom, ma csak modern
stílusban készült tárgyak készíthetők. Nem szabad tehát semmit a
meglévő stílus jegyeivel ellátva készíttetni.
2. Alapelv: Mindennek,
ami templomba kerül, legyen művészi értéke,
tehát művész tervezze és jó iparos (ha nem maga a művész) vitelezze ki.
a./ Van, aki azt mondja: „megrajzolom, s van a faluban egy jó asztalos,
kőműves, olcsón megcsinálja. A tervező művész ezreket kér.” Ez nem áll.
Az egyházmegyei bizottságok és Országos Egyházművészeti Tanács szívesen
adja meg olyan művészek címét, kik olcsón és ízlésesen dolgoznak. A
tervező szakemberek nélkül létrejött dolgok legnagyobb része siralmas
eredménnyel jár, kár a beleölt pénzért. A legkisebb istenházába is
anyagában egyszerű, de alakjában nemes, ízléses tárgyaknak kell
készülniök.
b./ Van, aki azt mondja: „itt vagy ott láttam egy szép oltárt. Leveszem
a mintát és megcsináltatom az én templomomba is.” - Ez sem helyes !
Egyrészt: lehet, hogy ami oda jó, az ide nem lesz az.
Másrészt: nem lehet templomainkat „típus oltárokkal” stb. elárasztani;
minden templomnak ki kell alakítani egyedi arcát.
Harmadszor: (amiről igen sokan megfeledkeznek) van művészi, szellemi
tulajdon is, ami etikailag is tiltja a szellemi termékeknek engedély
nélküli másolását, felhasználását.
3. Alapelv: A giccs
vizuális káromkodás. Alaposan nézzük meg, ha kész
tárgyat veszünk. A kegyáru kereskedelem még ma is giccsekkel árasztja
el az országot. A giccs mindig kidobott pénz, sohasem olcsóbb az
iparművészeti értéknél, hisz ott értéktelen lim-lomért adtunk pénzt. A
híveket is nevelni kell az igazi szépre. A meglévő giccses, értéktelen
holmikat lassan cseréljük ki nemesebbekre.
4. Alapelv: Az
egyházművészeti bizottságokat ne kerüljük meg soha.
Tanácsot, eligazítást kapunk olyan szakemberektől, kiknek e témában
nagy tapasztalatuk van. Minden változtatás csak a liturgikus és
egyházművészeti bizottságok javaslata alapján az Ordinárius
engedélyével történhet. Műemlék templomokban pedig minden változtatás
és felújítás csak az Országos Műemléki Felügyelőség hozzájárulásával
történhet.
Jelen összeállításunkban nem foglalkozunk a térrendezés
problémáival, sem a liturgikus előírásokkal, hanem az egyes liturgikus
tárgyakat kívánjuk bemutatni néhány egyházművészeti és gyakorlati
tanács kíséretében.
1. Az oltár. A szembenéző
oltár vagy a
mindenképpen meghagyandó főoltár
elé kerül, vagy pedig önállóan áll a liturgikus térben.
Alapelv:
mindkét esetben csak modern stílusú, sima vonalú szembenéző oltár
állítható be. Az első esetben a művészi tervezés feladata a két oltárt
összhangba hozni. Leginkább a könnyű, áttört szembenéző oltár felel
meg. A második esetben a templom súlypontját kell kiképezni az
oltárban, tehát anyagában, formájában olyan legyen, hogy méltón fejezze
ki szerepét.
Az oltár lehet fixum:
ez esetben az oltár menzája egy
darabból készül és szilárdan össze van kötve az alappal (ezek oszlopok
is lehetnek), a quasifixum,
mobile oltárnál az oltárkövet úgy helyezik
bele a menzába.
Kívánatos a szembenéző oltár végleges megoldásánál
(különösen ott, hol a régi oltár eltávolítható) a fixum megoldás.
Anyaga kő. Márványt csak nagy, a helyi közösségen túl ható templomban
alkalmazzunk. (Márvány ugyanis kevésbé látszik megfelelni a Liturgikus
Konstitúció idézett mondatának: „a nemes szépségre inkább kell ügyelni,
mint azok anyagi értékére”.) Az oltár alapja azonban lehet kőlappal
borított beton, tégla vagy kő építmény, de legértékesebb itt is a
kőtömb.
A műkő megengedett, de kevésbé esztétikus hatása miatt nem kívánatos.
Inkább faoltárt kíván a kisebb, intim környezet, ahol faburkolású a
szentély alapja, vagy annak dobogója. A kő, épített és faoltárok anyaga
kívánja, hogy azok formája anyaguknak megfelelő legyen. A fánál
vigyázni kell, hogy ne utánozzon kőtömböt, kőmenzát, könnyen láda vagy
íróasztal benyomást kapunk. A faoltár legyen karakterisztikusan asztal
jellegű.
Gyakorlati követelmény, hogy a pap lábainál az alap beljebb
legyen, térdhajtásnál ne ütközzön a térd, állásnál a cipők vége az
oltárba.
Magassága 90 - 95 cm. közötti, a menza hossza 160 - 200 cm., (a
szentély nagyságától is függ !), mélysége 60-tól l00 -130 cm., (tehát a
négyzetes alak felé is tarthat, különösen ahol koncelebráció
indokolja). Legáltalánosabb méret: 180*70 vagy 80 cm.
Az oltár nép felé
néző lapjára kerülhet valamilyen szimbólum - de ez nélkülözhető is.
Alapelv: olyan szimbólum kerülhet csak fel, mely a szentmiseáldozatra
utal: Isten Báránya, hal-kenyér, szőlő-búza, Krisztus monogram. Ne
legyen kehely-ostyával (mert az valóságban ott van az oltáron),
Krisztus ábrázolás, utolsó vacsora, feszület stb., mert ilyen
alacsonyan, a pap lábainál az nem helyezhető el. Anyaga lehet
kovácsoltvas, rézdomborítás, sgrafito, kerámia, kőbevésés stb. A
szimbólumot ne erőltessük, hisz a valóság ott van az oltáron.
A modern
vonalú szembenéző oltárra legszebb a futóterítő, mely 5-5 cm.-t két
szélen szabadon hagy a menzából, hossza pedig kb. az oltár magasságának
feléig ér le kétoldalt. A terítő ne legyen csipkés !!! Hímzés sem
fontos, de ha van, csak két végén egy-egy ízléses csík legyen. Anyaga
vagy finomabb lenvászon, vagy nem-virágdíszes damaszt. Az antipendiumot
mellőzzük.
Az oltár virágdíszítése
vagy lapos kerámia virágtál (egy
aszimmetrikusan, vagy kettő), de még inkább egy szép kerámia padlóváza
az oltár előtt középen, vagy aszimmetrikusan féloldalt, Kevés, de szép
virág a legízlésesebb díszítés. Jó szak-könyv a modern díszítésre, Nagy
Béla: Virág, csokrok, koszorúk ... (Mezőgazdasági Kiadó, 1966.).
Az
oltárkereszt vagy
alacsonyan az oltáron, vagy oltár fölé függesztve (ha
beleillik a háttérbe) helyezhető el, vagy az oltár mellé állítható,
kivehető, nyeles körmeneti kereszt lehet. Anyaga lehet kovácsoltvas,
bronz, réz, fa. Méltó jele legyen a keresztáldozatnak. Ábrázolhatja a
szenvedő Krisztust, vagy a kereszten uralkodó Királyt. Sőt, visszatérve
az első századok hagyományára, lehet a kereszt sima is, melyen színes
kövek jelképezik az Urat (crux gemmata). A korpuszt a nép felé
fordítsuk.
A gyertyatartók vagy
alacsonyak és az oltáron állnak, (kettő
vagy négy, nagy oltáron esetleg hat is) vagy az oltár mellett
elhelyezett álló gyertyatartók. Ez utóbbiak csak ott alkalmazhatók,
ahol megfelelő hely áll rendelkezésre. Akár az oltáron, akár mellette
elhelyezhetők a gyertyatartók az oltár két keskenyebb szélével
pár-huzamosan is, vagy aszimmetrikusan. Anyaguk lehet: kovácsoltvas,
réz, bronz, kerámia, fa. A szembenéző oltáron alacsony, vastagabb
gyertyák legyenek.
A misekönyvtartó is
új formát kíván a szembenéző
oltáron. A nép ne bonyolult támasztórendszert lásson a misekönyv alatt,
legyen az a nézők felé egyszerű, mutatós.
2. Ambó. Helyét a térrendezés
határozza meg. Az oltárral lehetőleg egy
stílusban készíttessük. Az Ige liturgiájának és Eucharisztikus
áldozatnak helye a két sarkpontja a liturgikus térnek. Összhangjukat
tehát biztosítani kell. Az ambót is díszítheti szimbólum:
Szentlélek-galamb (ne legyen naturalista ábrázolás), a négy
evangélista, vagy szimbólumai, Α Ω, elhelyezést nyerhet rajta vagy
felette a Szentírás. Méretei: belső magassága 100 cm., szélessége 70 –
80 - 100 cm. Egy vagy két lépcsőfokkal ki kell emelni, lehet az
oltárral azonos szinten.
3. Tabernákulum, pastoforium
vagy szentségi oltár - ha nem a megmaradó
főoltár - helyét a térrendezés határozza meg.
Semmiképpen nem helyes az
oltár mögött középen való elhelyezése. A
szekrény fémből, vagy fából készülhet. Ha nem nedves a fal, félig,
2/3-ad részt be is lehet süllyeszteni. Állhat külön oszlopon, kis
menzával. Gyakorlati szempont: olyan magasra helyezni a tabernákulum
ajtaját, hogy a menzára kitett cibórium fölött az ajtó becsukható
legyen. A tabernákulum ajtaját művészi díszítés emelje ki. Lehet ez
fém-, rézdomborítás, fémgrafika, fafaragás stb. Az ábra Krisztusra
vonatkozó szimbólum: hal, kenyér, búza, Krisztus-monogram. Ugyanazt a
szimbólumot a szentélyben ne helyezzük el többször. A kereszt se legyen
díszítő-motívum, nem szabad mindenhova kisebb-nagyobb kereszteket
tenni.
Az örökmécses lehet
függő, falikarra helyezett, esetleg a
tabernákulum mellett álló. Ne akarjunk naturális hatást elérni: égővel
és ügyeskedéssel lángot utánozni. Külföldön egyre több helyen égetik
újra az olajat az örökmécsesben. Ha nálunk ehhez nem kapható anyag,
akkor - anélkül, hogy az elektromos égő látszana - nyíltan legyen
villanymécses, esetleg a tabernákulumot is halványan megvilágító lámpa.
Így a fény a templomba belépő figyelmét felhívja a nem középen álló
tabernákulumra. A vörös üveg nem előírás !
Ha eddig hivatalosan nem is
törölték el a tabernákulum előtti függöny előírását, az élő egyházi
gyakorlat világszerte elhagyja. A mai ízlésnek is inkább megfelel a
szépen kimunkált tabernákulumajtó, mint a konopeum.
4. Sedes. ministránspad. Nem
alkalmas sedesnek régi ebédlőbútor
fotelje, karszéke! A sedes az oltárhoz tartozó ülőbútor, egy stílusban
készüljön vele. Leginkább fából készül, ülőpárnával. Gyakorlati
szempontból jó, ha nincs vagy egészen alacsony a háttámlája, így nem
gyűri a miseruhát. A sedes és a ministránspadok mögött fa,vagy raffia
burkolást lehet adni a falnak. Az ülőpárna szegletesre szabott laticel,
habgumi, jó színű bútorszövet, skay bevonással.
5. A szent edények közül ma
leginkább a cibórium
nyer új értelmezést.
Mikor egyre inkább a kehely formától eltávolodva tál jelleget kap, ősi
formájára tér vissza; a kehely pohár ital számára, az étel tálba való.
A liturgikus reform új szent edényt kíván: a felajánlási vagy áldozati
tálat, melybe a hívek ostyáikat bekészítik s melyet a
felajánláskor
visznek az oltárra. Egyesíti a cibóriumot és a paténát. Tehát, egy a
paténánál nagyobb és mélyebb tál (16 - 20 cm. Átmérőjű, 3 - 4 cm.
mélységű), melybe a nagy ostya mellett 200-300 kis ostya is elfér. Vagy
alul van talpa, vagy oldalt fogója, így könnyen lehet belőle
áldoztatni. Pereme kissé kiemelkedik, hogy a szentostyák véletlenül le
ne csússzanak róla. Használata esetén nincs szükség paténára.
A
szentséges misék megszűntek, de az Egyház továbbra is meg kívánja adni
az Eucharisztiában élő Krisztusnak az imádás kultuszát. A monstrancia
ilyenkor a szembenéző oltárra kerül. A régi baldachinos trónus helyett,
melyet alig lehet szembenéző oltáron elhelyezni, kis állvány emelheti
fel a szentséget.
6. Az ősihez, az eredetihez való
visszatérés radikálisan jelentkezik a
liturgikus ruhák
terén.
Az ókori, klasszikus miseruha bő, teljes (vagy
fél-) kör alakú, hosszú harangalakú ruha volt, melynek könnyű gyapjú
anyagát karral felemelték. A régi ábrázolásokon (pl. ravennai mozaik)
az egész testet burkoló, a mozdulatokat nemes ráncokkal hangsúlyozó
ruha áll előttünk. Az anyag nemessége és a forma szépsége minden
ráapplikált díszítésnél többet mondó. Csak a pap hivatali jelvényét, a
stólát tették föléje díszül.
A későbbi századokban az eredeti könnyű
gyapjúszövetet, értékes hímzésű selymekkel, damasztokkal
helyettesítették, vastagon bélelték. Először a karnak vágtak nyílást,
majd egyre jobban kurtították a vastagon, sokszor fémszálakkal hímzett
anyagot, végül a teljes kör eljutott a barokk hegedű-kazulához.
Paramentika célja: vissza az eredeti formákhoz. Modern, nemes anyagok
felhasználásával bő és hosszú forma - s nincs szükség arra, hogy a
ráaggatott díszítések, szimbólumok, sőt szentképek tegyék miseruhává a
liturgikus ruhát.
A miseruha és palást anyaga lehet könnyű
gyapjúszövet, műszálas szövet, Salome (általában bélés nélkül). Nincs
szükség az u.n. liturgikus mintájú damasztokra sem.
A palást fél vagy
háromnegyed köralakú. Nincs szükség a pluviálé („esőköpeny”) emlékét
őrző csuklya-csökevényre sem.
A szembemisézésnél igen csúnya az alba
nyaknál összehúzott és megmasnizott zárása. Újabban sima, kötés nélküli
nyakkal készítenek albákat, melynek akkora a nyílása, hogy a fej
kényelmesen befér rajta.
Karing is készül ilyen
nyakkal, bővebb
ujjakkal, sőt csaknem a reverenda aljáig, vagy 10 - 20 cm.-el feljebb.
Ez a karing eredeti formája. Az albától megkülönbözteti, hogy nincs
cinguluma, bővebb az ujja és nem veszünk alá humerálét.
Albánál és
karingnél egyaránt eltűnt a csipke. A játékos, rokokó-s, nőies csipke
nem alkalmas se oltáron, se papon a liturgia misztériumát emelni.
Kívánatos lenne a csipke fokozatos, teljes eltűnése templomainkból.
Legyünk a hímzéssel is óvatosak. Nem az tesz liturgikussá valamit, hogy
liturgikus motívumokat hímeztetünk rá. Ez a 30-as évek elgondolása
volt. A ma szempontja: legyen jó anyag, jó forma, szép munka.
Liturgikus funkciója teszi a ruhát „liturgikussá”, s nem utolsósorban
viselőjének szép mozgása, áhítata.
7. A keresztkút feleljen meg
szerepének: lehessen keresztelni rajta.
A legkülönfélébb megoldások szerepelnek: keresztvíztartó edény, melyet
valamivel nagyobb medence vesz körül. Ennek lefolyása van a
sacrariumba; keresztkút, melynek egyik fele a keresztvizet tartalmazza,
másik fele lefolyó és keresztelőmedence; különálló keresztelőmedence
szintén lefolyóval.
A zsinat újból előtérbe állította a keresztség
jelentőségét és kívánja a közösségi kiszolgáltatását. Legyen a keresztelőkút és
elhelyezése olyan, hogy annál valóban méltó módon lehessen keresztelni.
8. Felajánlási asztalka.
Egyházi rendelkezések ajánlják a hajóban
elhelyezett asztalkát, melyre az áldozati adományokat készítik ki.
Az
áldozati tálról már szóltunk. A másik tál, melyből a hívek az ostyát
kiveszik, legyen anyagában és formájában nemes: esztergályozott vagy
faragott fa, kerámia, réz. Sok tapasztalat után a legalkalmasabb az
ostya áttevésére egy lapát-alakú kanálka, melynek nagysága a kis ostya
méretéhez igazodik, éle pedig el van vékonyítva. A felajánlási
asztalkára kerülhet a boros és vizes kancsó is.
A figyelem felkeltésére
égő gyertyát lehet a felajánlási asztalkára tenni, mely a
felajánlásig ég, esetleg útmutató szöveget és rövid imát a hívek
számára. A híveket tanítsuk arra, hogy miután ostyát tettek az áldozati
tálba, készítsenek egyet a kanálkára azok számára, kik esetleg nem
tudják feltenni. Gyakorlatban bevált!