A tárgyi liturgiával foglalkozó előadás sorozatomhoz azzal kezdek hozzá, hogy felütöm a Graduale Romanum-ot. A Graduale Romanum első oldalán egy fejléc ötlik a szemünkbe. Nagy Szent Gergely pápát ábrázolja amint egy könyv előtt ül és feljegyzi a korális örökszép dallamait, – vállán a Galamb ül, figyeli a toll sercegését. az ecset hajlásait – azokat a dallamokat, amiknek a szövege így kezdődik: „Ad Te levavi …” Én is Uram, Hozzád emelem lelkem és figyelem azokat a szépséges melódiákat, amik mondanivalómat is kísérik. Ezzel kezdődik az Adventus Domini. És amikor a pap az oltár elé lép elhangzik ajkáról: „Introibo ad altare Dei…”

Az Egyház újjászületéséhez érkeztünk el. A II. vatikáni zsinat ugyancsak egy advent, egy új kezdet, az Egyház életének a megújulása: adventus Domini. Ez a kezdet csak az oltár lehet, csak az oltárhoz vezethet, csak az oltárból indulhat ki.

A legutóbbi évszázadban, ha egy építő, egy megbízó az építészhez fordult, hogy templomot akar építtetni, akkor az építész megkérdezte: román, gót, barokk, renaissance, vagy általában milyen stílusú templomot akar építtetni. Hogy a templom homlokzata hogy hogyan alkalmazkodjék bizonyos elgondolásokhoz, milyen pompás legyen, dekorációja hogy készüljön, és így tovább. Amikor pedig elkészültek a pompás tervek és minden részletében megoldást nyert az artisztikus külső, sőt, maga a templomépület is állott, akkor elhelyezték benne az oltárt. Ennek a szemléletnek vége. Ez a múlté, mert a katolikus templom, a közösségi templom nem indulhat ki külsőségekből, dekorációs kellékekből, imponáló (2.o.,6.kép) megjelenésből, hanem csakis a lényegből. A középpont, a kiindulás – amint mondottam – csak az oltár lehet. E köré az oltár köré csoportosul minden egyéb, elsősorban a hívek nagy közössége és maga a templomépület is. Az oltár nélkül nem templom a templom, üres keret a liturgia, semmitmondó szólamok az egyház intelmei és tanításai, nem élet az élet. Ez az oltár kétezer éves. Kétezer év alatt megszámlálhatatlan szentmise-áldozatot mutattak be rajta. Természetesen ez alatt a kétezer év alatt az oltár maga is igen sokat változott. Változott külső megjelenésében és elhelyezésében, sajnos olykor szerepében is. Központi jellege soha nem szűnt meg, mert e nélkül nincs katolikum és nincs kereszténység.

Vessünk néhány pillantást a múltra, az elmúlt századokra – hogy úgy mondjam – az oltár történetére, ami inkább a szerepét fogja érinteni, mert külső formájával későbbi fejezetben kívánok foglalkozni.

Kezdetben, az első három században sem oltárról, sem templomról nem beszélhetünk, mert az első keresztények szentmiséiket a katakombákban mutatták be, különösen az üldözések idején, szent vértanúk sírján. Ezek a katakombák többnyire szűk folyosók voltak, ahol a közösség, - az a katolikum, ami jellegzetessége az Egyháznak – nem fejlődhetett ki, nem bontakozhatott ki. Az istentisztelet helyét, a szentmise helyét állandóan változtatni kellett, hogy az üldözők ne bukkanjanak a nyomukra és így – amint mondtam – istentiszteleti hely, állandó hely jellegéről beszélni nem lehet. De nem lehet akkor sem, amikor jobb módú családok lakásuk emeleti nagyobb termét bocsájtották a közösség rendelkezésére, hogy ott gyűljenek össze, mert ezek lakószobák voltak, ahol alkalmi összejövetelek voltak mindössze, ilyenkor egy asztalt helyeztek a középre és a pap azon mutatta be a szent áldozatot. Így tartott ez az első három század alatt. Csak a negyedik században, 313-ban, amikor Nagy Konstantin szabad vallássá tette a kereszténységet, vonulhatott ki a kereszténység az utcákra, a nyilvánosság elé, a terekre. Ekkor építhette meg első templomait. Ezek a templomok három század kívánságait, gyakorlati tapasztalatait, igényeit (3.old., 7.kép) és szükségleteit kielégítve épültek fel, tehát természetesen tökéletesen teljesítették hivatásukat, mintaképei lettek a jó elgondolású, jó alaprajzú, célját helyesen, teljesen betöltő katolikus templomnak. Ezek az őskeresztény bazilikák. A kijelölt hely: a temnum, amelyekről a templom szó is vette eredetét. Az isteni tiszteletre kijelölt hely, az oltár köré rajzolódott és ebben az időben oblongum volt, téglalap alakú terület, melynek keleti végében körülbelül harmadában helyezkedett el az oltár. Az oltár mögötti hely volt a papságé és az oltár mögötti falon helyezkedett el a püspök trónusa. A trónustól jobbra-balra a lócák, a „scamnum”-ok, a papság kőpadjai. Az oltártól jobbra-balra az olvasó pultok: az „ambó”-k, amelyekről a szentleckét, illetve a szent evangéliumot olvasták a szentmise közben. Ugyancsak az oltár két oldalán volt a helye az énekeseknek, a kórusnak. A hívek az oltárral szemben, a hajóban helyezkedtek el, ahonnan minden részletét követhették, vagyis a szentmise áldozatot a pappal együtt mutathatták be. Az őskeresztény bazilika hajója rendszerint oszlopokkal, több hajóra, oldalhajókra tagozott, egységes, világos térhatású templombelső. Már ebben az időben az oltárokat vértanúk sírja fölé helyezik és az oltár, illetőleg a vértanú sírja elé kis előtér épül, úgynevezett „comfessio”. Ez a komfesszió kissé hátrább tolja az oltárt és a későbbi fejlődés során – ami már a román stílusú bazilikákkal kibővült építési mód következménye – egyre beljebb kerül az oltár. A papság kétoldalt helyezkedik el, már az oltár előtt és ezzel, ha nem is elválasztó vonallal, de tulajdonképpen a papság, vagyis maga a szentély elválasztása a hívektől megtörtént. Ezzel már az első csorbát szenvedi az oltár központi jellege, olyan értelemben, hogy nem a papság és a hívek helyezkednek el az oltár körül, hanem valamennyien előtte, illetve mellette.

A román stílusú (Kb. XI.-XII. sz.) bazilikák kapcsolata még nagyon szoros az őskeresztény bazilikákkal. Ebben az időben válik gyakorivá, hogy baldahinumot, ciboriumot építenek az oltár fölé. Ennek valószínű rendeltetése a katakombák idejére vezethető vissza, amelyek málladozó, pókhálós, omladozó falfelülete igen sok szennyet hullatott a szentmise asztalára, a szarkofágra. Ezért (4.o.,8.kép)) védeni kellett a szentséget a szennyeződések ellen. Ez a tapasztalat emelte az oltár fölé ezt a belső védő kupolát, a baldahinumot, ciboriumot. Az ilyen oltárokat erről az építményről nevezzük cibórium-oltároknak. Az őskeresztény bazilikák presbiteriuma a román bazilikáknál félkör alakú apszisban végződik. Ez a félkör alakú záródás a későbbi szentély őse.

Megismételve: amíg az őskeresztény bazilikákban kezdetben hátul ült a püspök, tőle kétoldalt a papság, előttük az oltár, szemben a hívekkel, ami után közvetlenül a hívek közössége következett, tehát a hívek és a papság körülvették az oltárt. Később, de még ebben a korban, a román korban az oltár hátrább kerül, a papság az oltár két oldalára, majd elé, az énekesek még előbb, miáltal megszületik a leválása a szentélynek a hívek közösségétől, mert a közvetlen szemlélet, a közvetlen részvétel, a közvetlen bekapcsolódás, ha nem is szűnt meg, de ezzel a papság és kórus közbeiktatásával már meglazult, már a válaszvonal megvan.

Mennél jobban közeledik a kereszténység elterjedése és elismerése ahhoz a fokhoz, amit államvallásnak nevezünk, annál gyakrabban, annál nagyobb mértékben vonulnak be templomainkba szekuláris vonások. Ennek a fejlődésnek természetes következménye, hogy a szentélyben egyre inkább tért nyer, helyet kap a papság mellett a világi hatalom is, az a világi hatalom, amelyik egyre inkább ki akarja használni az egyház pompáját, méltóságát saját tekintélye fokozására, annak isteni eredetének kihangsúlyozására. Ez a hatás kölcsönös: egyre több püspök válik világi hatalommá, világi fejedelemmé és ugyanakkor világi fejedelmek kinyúlnak az egyház gazdagsága felé és minél nagyobb befolyást igyekeznek gyakorolni az egyház életére. Mindez a liturgia rovására történik. Ez már a feudális államformának a kora. Az egyház maga is feudális úrrá válik és ennek a nyoma erősen meglátszik a templom belsején, a templom életén is.

Az, amit stílusnak nevezünk, az tulajdonképpen az állami életnek, az emberi életnek, a körülményeknek kerete, ami szükséges velejárója a mindennapoknak, azokból alakul ki a divatnak és az emberi élet megnyilvánulásainak a formanyelve. Minthogy (5.o.,9.kép) pedig az egyház élete, a templom élete is eleven valóság, állandóan élő valami, tehát a templom sem vonhatja ki magát ezek alól a hatások alól. És így szükségszerűen a vallási élet is abban a köntösben jelenik meg amiben a kor emberei, a hívek is járnak. Így beszélhetünk a templomokban is, a liturgiában is, a liturgikus tárgyakban is stílusról. Az egyházi és világi életnek keveredése igen sok haszonnal járt az egyház számára, ugyanakkor igen sok kárt is okozott. Minden esetben a szakrális jelleg, a liturgikus szellem esett áldozatul. A főurak nagyon sokszor nem vallásos emberek, akik viszont ragaszkodtak azokhoz a megtisztelő formákhoz, melyeket érdemekben gazdag elődeik joggal megérdemeltek. Az esetleg éppen zsarnokságáról, vallástalanságáról, kegyetlenségéről híres főúr, sőt a nem egy esetben erkölcstelenségéről hírhedt egyén kíséretével együtt az oltár mellett követelt magának helyet, ezzel megzavarta a hívek erkölcsi nézetét, vallási életét és az egyház iránti tiszteletét. A világi hatalomnak ez a térfoglalása a templomban egyre inkább szembeszökő. A hívek közössége háttérbe szorul, és a szentély leválik. Ez a korszak, melyben a feudális államhatalom és a feudális organizmus a szentélyt és az istentiszteletet csaknem teljes egészében kisajátítja saját fénye emelésére. Így érkeztünk el a gótikához. (Kb. XIII.-XV. század).

Sokan szeretik a gótikát úgy feltüntetni, mint a katolikus templom és a katolikus vallási élet egyik legkimagaslóbb korszakát. Pedig ez nagyon is téves. Kiindulásunk az volt, hogy a katolikus vallási életnek középpontja az oltár és az oltáron egyre megújuló áldozat. Ha ebből a szempontból, a liturgia szempontjából nézzük a gótikát, akkor meg kell állapítanunk, hogy ebben a korszakban az oltár teljes egészében kikerül a templom középpontjából, a szentély különválik és az oltár a szentély hátfalára kerül. A közösségi fő jellemvonás – azáltal, hogy a hívek teljesen elkülönülnek az oltártól, a szentmisétől, a szentélyben történő eseményektől – teljesen szemben áll a liturgia szempontjaival. Az őskeresztény bazilikákkal szemben, amelyek egységes, világos templomcsarnokok voltak, a gótika pontosan az ellenkezőjét mutatja a templom (6. old.,7.kép) félhomályba burkolózik, roppant méretei között az egyén, a hívő magára marad. Színes ablakai, bár spiritualizálják a falat, a fényt csaknem teljesen kiszűrik, misztikus félhomály üli meg a belső teret, ahol a hívő – amint mondtam – magára marad. Kiváló lehetőség az egyéni ájtatosságra, de a közösségi istentisztelet, az a katolikus közösségi szellem, ami az őskeresztényeknél megvolt, itt teljességgel hiányzik. A szentély megnő és szerkezetileg is teljesen elkülönül a hajótól, olyannyira, hogy bizonyos esetekben szükségét látják annak, hogy a nagyközönség számára is mutassanak be szentmisét és ezért létesül a rendszerint szentkereszt oltár a diadalív falán. Maga a főoltár, a tulajdonképpeni oltár a templom hátfalára tapad, belevész a szárnyas oltárképek és felépítmények, a retabuláriumok tömegébe és a hatalmas faragott kórusszékek, a világi és egyházi főurak stallumai valóságos erdőként állnak az oltár és a hívek közé. A híveknek legtöbb esetben sejtelmük sincs arról, hogy mi történik a főoltáron és mindennek betetőzése ként a gótikában fordít hátat a pap a híveknek. A gótikus templom a nagy szertartások, a nagy pompák színhelye, a hívő számára imádkozás hely, de nem a közös áldozat helye. Az egyházi és világi hatalom ebben a korszakban teljesen összekeveredik. A katedrálisok nem is annyira az istentisztelet szolgálatára épülnek, hanem koronázási, temetkezési helyéül fejedelmi, királyi császári családoknak, akik ugyanakkor a kardnak is hordozói, nagy feudális, hűbéri birtokoknak, hercegségeknek az urai. Ugyanebben a korban más előkelő, főnemesi családok is helyet kívánnak érvényesülésüknek a templomban. Fellépnek másfajta politikai és társadalmi családok, alakulatok, közületek amilyenek például a céhek és egy ilyen gótikus templom lassan kistemplomok, kápolnák gyűrűjévé alakul, ahol körben-körben különválasztva különböző érdekképviseleteknek, hatalmi csoportoknak a szentélyei épülnek egymás mellé, míg a középen magára marad a hívők serege, akik valósággal csak a nézőközönség szerepét töltik be a nagy ceremóniák, országos ünnepségek pompájában. Így alakítja ki a gótika a külön-külön kápolnákra, szentélyekre bomló templomtípust. (7. old.) (11.kép) Ez a típus még későbbi stílusokban is hosszú ideig fennmarad,bár nem eredeti rendeltetését, hanem különböző szentek kultuszát szolgálva, de ezek a kultuszok is gyengítik, lazítják a központnak, a főoltárnak, a közös áldozati helynek liturgikus jellegét. A szentmisét, a liturgikus cselekményt valósággal ezek a hatalmi tényezőknek a tekintélye emelése céljára állítják be és eredeti rendeltetése: a nagy közösségi gondolat teljességgel elvész.

A következő stíluskorszak a renaissance (röneszansz). (Kb.XV.-XVI. sz.) Kivilágosodik a templom, a beözönlő fény elsöpri a gótika misztikus félhomályát. Ez a fény azonban nem a vallási élet, a lelki elmélyülés, a kereszténység világossága, hanem a pogányságé. A régi római, görög építkezési stílusok újjáélesztésével újjáéled a pogány szellem is. Ennek a szellemnek a hatását nem csak az épület, hanem annak megjelenési formája és belső tagozása, díszítése tükrözi vissza, hanem igen érdekes nyomát találjuk a kor liturgiájában is, hiszen ennek a kornak a liturgikus szövegeiben nemegyszer teljes egészükben átvett pogány szövegrészek is találhatók. Ha összehasonlítjuk a gótikával – amely a statikának valóságos meghazudtolása: égbe szökkenő méretek, könnyed, falfelület nélküli építkezés – ezzel a szárnyalással szemben a visszahatás, a régi görög-római épületeknek a földre támaszkodó, vaskosabb jellege szembetűnő. Ezeknek a formáknak az újraélesztése, belehelyezése az akkori korba visszahozta az épületeknek a szellemét, a lelkiségét is. A földi örömöknek, az élvezeteknek, a földi paradicsomnak az útjára irányítja, jobban mondva útvesztőire vezeti a keresztény gondolatot.

A teljes zűrzavar a reformációval következik be. Kijózanodás, puritanizmusra törekvés jellemzik e kort, s ez még az ellenreformáció korában, is érvényesül, de az oltár nem kerül vissza központi helyére. Most a szószék, prédikációs szék kerül az előtérbe. Ez a nagy vitatkozások korszaka, a meggyőzéseké, a visszaérvelés kora. Ezek a templomok inkább emlékeztetnek a szónoki csarnokokra, mint áldozati helyekre. (8.o.,12.kép)

A barokk korszak (Kb. XVII.- XVIII. sz.) nem hoz komoly változást. A puritán egyszerűséggel szembefordulva, ez a féktelen dekoráció kora, és ha liturgikus szempontot nem fedezünk fel, ha ez a szemlélet háttérbe szorul, az elsősorban annak köszönhető, hogy ezek a templomok inkább egyházművészeti múzeumok, mint áldozati helyek. Képek, szobrok, ezüstözött, aranyozott dekorációk tömege lepi el a templomteret, a falakat. Az oltár fölé egészen a mennyezetig húzódó márvány, vagy márvány utánzatú építmények; libegő szoborcsoportozatok; az embernél nagyobb méretű szobrok; az oltár fölött olyan súllyal és mozgó orgiával libegnek, nyüzsögnek és nehezednek magára a tabernákulumra és az alatta szerénykedő oltárra, hogy a pompás főpapi nagymisék alatt is alig-alig lehet észrevenni, hogy tulajdonképpen mi történik az oltár körül. A sok részlet, a sok csillogás, a sok szín teljesen felaprózza az eseményeket és – amint mondtam – inkább muzeális, mutatványos jelleget kölcsönöz a templomnak, szemben az igazi keresztény, szakrális jelleggel.

A reformációs időkben csorbát szenvedett papi méltóság újra teljes fényében és pompájában akar tündökölni. Ezt hivalkodóan, a templomban juttatja szóhoz. A szobrok, a képek külön életet élnek. Az epitáfiumok tetteket dicsérnek, hatalmas adakozókat emlegetnek. A személyi, az egyéni kultusz veszi át az isteni, az áldozat-kultusz szerepét olyan hangoskodással, ami mellett az átváltozás igéi teljesen elhalkulnak. A templom nagyon sok esetben a hiúságot, a kérkedést szolgálja. A szobrok élő, vagy nemrég élt személyeket ábrázolna, a képek és a színes ablakok pedig az adományozók családtagjait. Sőt odáig megy ez a nagy egyéni kultusz, hogy sok esetben még a Szűz Máriát ábrázoló oltárkép is a donátor feleségét, vagy elhalt lányát helyezi az oltár fölé. A barokk korszak az Isten kegyelméből való királyság, császárság és hatalom korszaka. Ez a hatalom igényt tart a pompára, a szinte vallásos tiszteletre, amely tiszteletet mérhetetlen vagyon bástyáz körül és ezzel szinte korlátlan lehetőségeket nyit. Ehhez a barokk templom megfelelő miliőt, megfelelő színpadot biztosít. (9.old. 13. kép) Előbbiekre jellemzően hallatszott magyar főpapi körökben is olyan kijelentés, hogy a magyar katolikus egyház igazi és kizárólagos formanyelve a barokk.

Ha megnézzük a barokk templom szobrait és képeit, akkor döbbenhetünk rá arra, a teljesen "Actio Catholica”-mentes szemléletre, ami értelmetlenül kettéválasztotta a keresztény népet egyháziakra és világiakra valami egészen különös módon kisajátítva az egyházat részint a papság, részint a papság mellett álló főurak, fejedelmek számára. Szobraink infulásak, pásztorbotosak, bíborosi kalapot, koronákat viselnek, díszes palástokban szerepelnek. Mind-mind a feudális egyház figurái. Mintha az egyház csakugyan az ő saját külön birodalmuk volna és a hívek tömege csak megtűrt lenne, vendég, csak mellékszereplő, a szent cselekmények nézőközönsége. Tudjuk, hogy ez a szellem igen nagy károkat okozott, mert meggyökeresedett a nép körében az a felfogás, hogy a templom az egyházé, vagyis a papságé, a főurak és a főpapság tartozik annak gondját viselni, ők építik, ők bővítik, ők tartják karban, a híveknek nem sok köze van hozzá. Tudjuk, hogy ez a szemlélet igenis gyökeret vert és igen megnehezítette a második Világháború után a templomok életét. Nagyon igazságtalanok volnánk azonban, ha mindenütt emberi hiúságot, kérkedést látnánk a donációk mögött. Igenis voltak szép számmal olyan egyének, akik érezték a mérhetetlen vagyon súlyát és azt a nehézséget, amit az a vagyon üdvözülésük útjába gördíthet és igyekeztek abból nemes célokra, szegényházakra, templomépítésekre, templomok felruházására és berendezésére nagy és komoly összegeket áldozni. A templommal kapcsolatban is áll az, hogy „religio peperit divitias, sed filia devorabit matrem” – a vallásosság jómódot eredményez, de ez a gyermek felfalja az anyját. A nagy történelmi tanulságok is ezt igazolják. Belevész a díszbe, a pompába, a gazdagságba a lélek, a szellem. A pompás katedrálisokba belefullad a liturgia szelleme, a gazdag dekorációk, a szobrok tömegei, a képek halmaza elfojtja, kiszorítja, elhalkítja az oltár szerepét és öncélúvá válik. Beértük sok esetben a látszattal. Ez különösen nálunk, Magyarhonban feltűnő, ahol hatalmas barokk (10.o.,14.kép) templomok, igen díszes templombelsők, márványról, aranyról, mindenféle nemes értékről tanúskodnak, azzal hivalkodnak. Ha mögéje nézünk, ha közel megyünk hozzá, hitvány olajfesték, fa, habarcs, gipsz és mindenféle talmi anyag az, ami a sok márvány és egyéb látszatszépség mögött rejtőzik. A hamis boltozatok, rabic mennyezetek, a deszka boltívek mind erre a lapra tartoznak. Persze ez nem a barokk stílusnak, nem a barokk formanyelvnek a rovásra írandó, hanem arra a „fenn az ernyő nincsen kas” tempóra, ami a mi magyar életünknek hosszú időn keresztül oly sajnálatos velejárója volt. Szerettünk a semmiből urat játszani és szerettünk akkor, amikor volt miből – amikor vagyonosak voltunk – megfeledkezni arról, hogy száz és százezrek igen nyomorúságos viszonyok között élnek.

Egyetlen kirívó esetre szabadjon rámutatnom: mikor 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszusra, illetőleg az ugyanabban az évben ünnepelt Szent István-i jubileumi évvel kapcsolatban felmerült az a gondolat, hogy produkáljunk olyan misekelyhet, ami lehetővé teszi ne csak a nagy ünnepek emlékének megőrzését, hanem azt is, hogy minden egyszerű kis szegény papocska saját kehelyhez juthasson. A liturgikus előírások, mint azt későbbi előadásaim során látni fogjuk, megengedik az ónból készült kehelykupa, illetőleg paténa használatát, ha az kellőképpen aranyozva van. Ez adta a gondolatot ahhoz az akcióhoz, hogy ilyen, a liturgia előírásainak mindenképpen megfelelő, és nyilván olcsón megszerezhető misekelyhet produkáljunk. Ez az akció olyan ellenzésre talált bizonyos főpapi körökben, amelyek a megvalósulást csaknem lehetetlenné tették. Így szólt a vélemény: „van a Magyar katolikus egyház olyan nobilis, hogy akkor, amikor a mindennapi ebédünket ezüst evőeszközzel fogyasztjuk, akkor az Úr szent testét és vérét ne ónkehelyből és ne ónpaténáról vegyük magunkhoz!” Kérdem én azt, vajon minden egyszerű kis falusi káplán, vagy plébános ezüst evőeszközzel fogyasztotta szerény ebédjét? Emlékszem egy plébános ismerősömre, aki madzaggal kötözte fel reverendája maradványát a vasárnapi mise előtt, hogy az alba alatt fekete szoknyafélét lássanak a hívők, azért, mert más nem volt. És mindössze pár kilométerre tőle főpapjaink kétfogatú hintón, gumikerekűn mentek a pár méterre levő székesegyházba. Valami egészen különös kétértékűség volt ez, az életnek teljes félreismerése és félreértése produkálhatott csak ilyen ellentéteket. Kérdem, hogy vajon az ezüst evőeszközhöz és gazdag asztalokhoz nem illett volna-e jobban a valódi márványoszlop a templomokban, vagy a madzaggal felkötött reverenda-maradványhoz nem illett volna-e jobban az egyszerű téglából épített oltár, mint mindkettőhöz az olajfestékkel, (11.o.,15.kép.) és gipsszel hazudott márvány? Hol van itt a liturgia szelleme, hol az őszinteség? Annak, hogy a templomainkat látszat értékekkel, látszatadományokkal, hamis anyagokkal díszítsük semmi értelme nincs és nem szolgálja az igazi világosságot, mert az Úristent mégsem tudjuk félrevezetni, sem becsapni. Ő nagyon jól tudja azt, hogy mi telne az erőnkből és nagyon jól tudja, hogy mi az, amit elsinkófálunk és elsikkasztunk tőle.

Megállapíthatjuk, hogy a barokk templomok gyakran kulisszáivá váltak annak a nagy eseménynek, annak a nagy mondanivalónak, amit az evangélium hirdet, és aminek letéteményese az egyház.

A barokk, és utódja, a rokokó után egy olyan korszak következett, amelynek már semmi egyéni mondanivalója nem akadt, nem volt egyéni lelki habitusa és ez a korszak viszonyult szegénységében az elmúlt idők nagy történelmi stílusaihoz. Keresgélés, tapogatózás jellemezte ezt a korszakot, amely végül is – mint mondtam – visszanyúlt az elmúlt idők építészeti formáihoz és felújított román, gót, barokk, azaz neoromán, neogót, neobarokk templomokat épített. (Kb. XVIII.-XIX. sz.) Ezek megjelenési formájukkal tehát és belső dekoratív mondanivalójukkal idegenek voltak a kor szellemétől, vagy mondhatnánk szellemtelenségétől. Ezek a neo-stílusú templomok nem voltak megfelelő keretei az istentiszteletnek, mert a keretek mindig a kor szükségletéből és ízléséből születnek. Ezeket a kereteket tölti ki a kor a saját mondanivalójával. De ha a kornak, mint ennek a kornak nem volt saját habitusa, nem volt mondanivalója, akkor kölcsön formákhoz nyúlt. Azok a stílusok, azok a formák, amelyekhez ez a korszak nyúlt idegenek voltak, de tanulmányozásuknak, törvényszerűségeiknek leolvasásának, azok alapján újragondolásának a lehetősége megvolt. Természetesen nem utánozhatja annak a kornak a lelkét, amelyből a stílus keletkezett. Sok tudás, felkészültség, tanulmány szükséges ahhoz, hogy ezek az alkotások létrejöjjenek, de mindezen erőfeszítéseknek ellenére hiányozni fog belőlük a kor lelke, amely annakidején ezeket létrehozta. Egyebekben ez a kor a vallástalanság, a szabadelvűség, a lelki és szellemi kóborlások kora. (12. old.,16.kép.)

Most már csak a tanulmány teljessége kedvéért említem fel azt, hogy a XX. század elején támad az az igény, hogy szakítani kell ezekkel a történelmi stílusokkal, valahogy telítődnek az emberek ezekkel a mesterségesen rekonstruált formákkal. Valami újat szeretnének. Ez az új egyelőre abban nyilatkozik meg, hogy minden szerkezettel, minden rendszerrel, minden, az előbbiek szerves felépítését követő elgondolással szembehelyezkednek, ettől elkülönülnek és kialakul az úgynevezett szecessziós stílus. Ez éppen szertelenségével, a szerkezet mellőzése révén olyan alkotásokat hozott létre, amik nem voltak időtállóak, de maradék nélkül el is pusztultak.

Így érkeztünk el az első világháború végéhez, a háború nyomorúságához, pénztelenséghez és mindazokhoz a problémákhoz, amik ennek a helyzetnek a következményei. Az élet viszont épül tovább és halad. A vallásos élet is fejlődik. Új igények, új templomok kívánatosak és ezeknek az új igényeknek a kielégítésére most már nem felelnek meg a majmolt történelmi stílusok. Nem elégíti ki azokat a szecesszió felforgató szelleme sem. Valami újhoz érkeztünk és ez az új az előbbivel való szembefordulás kora. Nevét először így jelölik meg: „Neue Secession”, tehát új elfordulás, új szecesszió. Láttuk azt, hogy az előző századokban egyházi és világi hatalom összefonódott. Most egyre inkább elválik egymástól. Az egyház nem magára marad – amint ezt nagyon sokan szeretnék így feltüntetni – hanem inkább mondhatjuk: magára talál. Ezzel felébred a liturgia szelleme, sok évszázados Hófehérke-álmából és elkezd éledni. Ebben segítségére jön az a nagy pauperitás, ami az első világháború következménye. Ez egy új lelkiség kialakulását jelenti, a problémák egyre inkább a szociális kérdések felé fordulnak. Ezek a problémák egyre követelőbben lépnek fel a világ színpadán és ezzel – akarva, nem akarva – ráébred az egyház is ősi, ’akciókatolikás’ szerepére. Megindul az egyházon belül is az a bizonyos új élet. Elindul, egészen napjainkig, ez azonban még mindig csak a kezdet. Amint a liturgia szelleme szóhoz jut, abban a pillanatban tekintetünk, figyelmünk újra az oltárra irányul, az oltár lesz új elgondolásainknak, új nekilendüléseinknek, (13.o.17.kép.) új életünknek a kezdete és középpontja.

A két háború közötti nyomorúság rávezette a tervezőket, a tervező zseniket arra a gondolatra, hogy valami olyasmit kell alkotniuk, ami nem a kérkedésre, nem is a dekoratív elemeknek a halmozására épül, hanem elsősorban az anyag őszinteségét használja fel dekoratív célokra is. Így születik meg a már említett új szecessziós stílustörekvés. Ez már rendszert jelent, szigorú rendszert, visszatérést elsősorban a reguláris szerkezeti formákhoz, a szerkezet szigorú tiszteletben tartásához, az anyag őszinteségéhez, az őszinte anyagszerűséghez.

Gazdag díszítésekre, cifrálkodásra ebben a korban nem telik. Viszont a szépség, a pompa, a fölséges megjelenés mindig igénye volt az embernek, a kultúrának. Így jut el ez a kultúra annak felismeréséhez, hogy a természet adta, Isten teremtette anyag igen sok szépséget rejt magában és méghozzá olyat, ami versenyre kelhet az emberi mesterkedés szépségalkotó tevékenységével. Tehát a sok munkával és költséggel előállítható dekoráció helyett rendelkezésre áll a természetes dekoráció, az anyag természet adta, Isten teremtette szépsége. Ez az új stílustörekvés igen nemes, egyszerű és nagyon emberi alkotásokkal gazdagította kultúránkat, megnyerte magának és meg is ihlette az egyházat is. Ezekből az elgondolásokból igen sok szép, nemes és – valljuk be őszintén – sok liturgikus szellemű templom épült. Ebből a „Sachlichtkeit”-ből, ebből a célszerűségből következik az, hogy az építész, a művész, ha valamit az egyház számára alkotni akar, illetőleg a templom tervezéséhez fog, elsősorban azt a kérdést teszi fel: milyen célt fog szolgálni a készítendő mű. Egy színházépületnél nem az a cél, hogy gazdagon faragott, aranyozott, drága kelmékkel kárpitozott, freskókkal ékesített terem készüljön, hanem elsősorban egy olyan színpad, amelyen a mondanivaló hiánytalanul, a cselekvés tökéletesen érvényesül, valamint egy olyan nézőtér, ahonnan a színjátszás minden kis részlete pontosan figyelemmel kísérhető, látható és hallható. (14.o.,18.kép) Pontosan ugyanígy a templomtervezéssel kapcsolatban sem az lesz a kérdés, hogy milyen legyen a templom faszádja, vagyis a homlokzati kiképzése stílusában, kivitelében, megjelenésében, vagy hány, mekkora és milyen tornya legyen, hanem elsősorban is az, hogy mi lesz a rendeltetése. A katolikus templomnak pedig rendeltetése az áldozat, a szentmise áldozat, annak helye az oltár, tehát ebből fog kiindulni a tervező: az oltárból. Az oltárnál történik az az esemény – a nagy isteni színjáték, a megváltás áldozatának drámája – amit minden, a templomba belépő embernek látnia, hallania, figyelnie kell, és együtt kell vele élnie, együtt kell cselekednie. Minden részletében értenie kell és szükséges, e nélkül a templom elvesztette rendeltetését, nem felel meg céljának.

Így érkeztünk el ahhoz az úthoz, mely az őskeresztény bazilikákhoz vezet, nem azért, hogy a XX. században milyen templomokat építsünk, hanem azért, hogy felismerjük és kövessük azt az elvet, hogy a templomnak olyannak kell lennie, amelynek középpontjában az oltár áll és a hívek a szentmisével együtt élnek, annak minden momentumát zavartalanul láthatják, hallhatják. Ennek az együtt élésnek eredménye ként részesülnek a szentmise áldozat lelki élményeiben és kegyelmi ajándékaiban. Ez akkor lehetséges hiánytalanul, ha az oltár, illetőleg a pap is úgy helyezkedik el, hogy a hívek a pap minden mozdulatát, cselekedetét láthassák, figyelemmel kísérhessék, követhessék. Ez a meggondolás vezette a II. vatikáni zsinatot és Szentatyánkat arra a megállapításra és iránymutatásra, hogy katolikus istentiszteletünknek, vallási életünknek központja csakis az oltár lehet, az azon végbemenő szentmise áldozat. Így valósult meg XI. Pius pápának az a felhívása: „Restaurare omnia in Christo!” Újítsunk meg mindent – tehát templomainkat is – Krisztusban.

Nagyon érdekes, ha megfigyeljük a Szentatyák iránymutatását X. Piustól kezdve. X. Pius pápa odanyújtja az Oltáriszentséget a hívek tömegének, hogy vegyék és éljenek a szent Kenyérrel, ezzel rámutatott az Oltáriszentség központi, kizárólagos szerepére. XI. Pius pápa meghirdeti a „Restaurare omnia in Christo” gondolatát, (15.o.,19.kép) vagyis Krisztusban újjáépíteni mindent. XII. Pius pápa kilép a Vatikán elzártságából, lebontja azt a falat, amit az egyház sértődött fönsége vont a hívek és a pápaság közé. XXIII. János Szentatyánk feltárja a kapukat a hívek és a pápaság között, kilép a kapun és rámutat a zsinaton keresztül arra, hogy vissza kell helyezni az oltárt középre, szembe fordulni a hívekkel, mert csak így tudunk mindent újjáépíteni, restaurálni Krisztusban.

Ez a viszonylag rövid történelmi áttekintés, amivel végigkísértük az első századtól napjainkig az oltár elhelyezkedését, nem azt jelenti, hogy bírálatot akartunk gyakorolni az egyes századok és stílusok fölött, hiszen amint mondtuk, a stílusok keretek, amelyek valamely kornak a vallásosságából, lelki elmélyüléséből, életéből adódnak. A történelmi keretbe épül bele a kor vallásossága, mintegy képet nyújtva annak mélységéről, vagy felületességéről. Mint láttuk, minden kornak igenis megvan a maga vallási élete, melyben az oltárnak igen fontos szerep jut. Ha közben-közben az oltár helyzete meg is változik, szerepe el is halványul, de meg nem szűnik. A sok botorkálás és keresgélés után mégis visszatérünk a kegyelem kútforrásához. Legfőbb feladatunk, hogy az oltárt visszahelyezzük a központi helyére.

Minthogy nálunk a feladat a reformoknak lehetőség szerinti megvalósítása a meglévő templomainkban, ezért, mielőtt magával az oltárral foglalkoznék, előbb a templom épületét kívánom tárgyalni.

Abból indultunk ki, hogy a templom szíve az oltár, a központ, az áldozati hely. Az oltár köré épül a templom, a templom tervezésénél - mint említettem, az oltárból kell kiindulnunk. Most nézzük magát az épületet.

Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy az épületnek olyannak kell lennie, amely építmény kihangsúlyozza, és mindenképpen biztosítja az oltár központi jellegét. A templom épülete természetesen a legtöbb esetben adva van, és mint ilyen hódol a helyi szokásoknak, illetőleg a kor szellemének. A templom épülete éppen így stílusoknak hódol, a mindenkori idők mindenkori szükségletéhez és ízléséhez alkalmazkodik. Első és fő jellemvonása az őszinteség. Ez alatt itt is azt értjük, hogy ne akarjon többre, magasabbra, pompásabbra vágyni, mint amit hivatása betölt. Itt nem az egyházi, nem az áldozati hely hivatásáról van szó, hanem arról, hagy ne váljon el, ne ríjon ki a környezetébő1, alkalmazkodjék környezetének hangulatához, és a városképet, faluképet szebbé, tetszetősebbé tegye külsejével. Vallási hivatásán kívül a templom évszázadokon keresztül más feladatokat is betöltött, ilyen pl. a biztonságos védelem, a lakosság menedékhelye volt a templom, ellenséges betöréskor behúzódtak a templomba, ott sáncolták el magukat. A templom tornya is ilyen hivatást töltött be: bástya szerepe volt. Más szempontból is vigyázott a falu épségére: a tűzőrségnek a tanyája, a toronyóra az időt mutatta, eligazítást nyújtott a mindennapi életben. Nem belemagyarázott cél, rendeltetés: hogy fut az idő, gondoljatok az utolsó órára, hanem elsősorban gyakorlati szempontból létesítették. A harangok ugyanezt a célt szolgálják: értesítik a falut szentmisék, a szent események idejéről, értesítik a falut a halálesetekről, a tűzvészről, az ellenség közeledtéről. Szóval a templom a falunak a szíve is volt: ébresztőórája, altatója, elringatója és a déli harangszó az ebéd idejét jelezte, figyelmeztetve, hogy az Úr nevében szeljük a kenyeret. Éppen, mert ezek a szerepek a múlté, ma már, amikor mindenkinek van órája, mindenki tájékozódhat az idő felől, a rádió és egyéb hangos készülékek útján, (17.o.,21.kép)) akkor ezek a szerepek mellőzhetők, nem fontosak. A torony is elvesztette jelentőségét – nem is beszélve arról, hogy építése igen tetemes költséget emészt föl, a legtöbb esetben megkettőzi a templomépítés költségeit.

A templomépületekkel kapcsolatban nézzük először a meglévő épületek külsejét, illetőleg azoknak karbantartási problémáit.

A háború és az azt követő események erősen megtépázták az egyház anyagi lehetőségeit és így a templomok fenntartása nem kis gondot okoz. A háborús sérülések többnyire már orvoslást nyertek. Most az a kérdés, hogy vajon a templom mai ép állagát hogyan őrizhetjük meg?

Különbséget kell tennünk a külső falak és a tetőszerkezet között. Az a költség, amit az jelent, hogy minden ősszel és tavasszal a tetőzetet gondosan átvizsgáltassuk megfelelő szakemberrel, aki megállapíthatja, hogy vagy a nyár, vagy a tél folyamán nem törtek-e, nem repedeztek-e össze a cserepek, nem támadtak-e apró rések a cserepezésen, a palán, szóval a templom tetejének a fedésén, elsőrendű fontosságú kérdés. Mert olyan hibáknak, és ezeken keresztül olyan károknak lehet okozójává a lassan szivárgó, csepegő eső, víz, ami igen-igen súlyos költségeket okozhat. Esős időben, felhőszakadáskor, vagy akkor, amikor a tetőt vastag hóréteg fedi és megindul az olvadás, tanácsos szintén végignézni a templompadlást, hogy nincs-e valahol egészen kis csepegés sem. Ez a csepegés nem jelenik meg olyan nagyon hamar, bent a templomban, hiszen a boltozat, a gerendák, az oldalfalak ide-oda vezetgetik, fölszívják, tárolják a vizet. Így, ahogy mondom: tárolják. Éppen ebből származik a veszedelem. Amikor a kis apró cseppekből már annyi gyülemlett föl a mennyezet boltíveinek a tégláiban, vagy az oldalfalakban, hogy az kívül, vagy belül mint vízfolt jelenik meg, akkor ott már igen tetemes vízmennyiség gyűlt össze. Az okozott kár meglehetősen nagy. Különösen arra gondoljunk, hogy olyan helyen jelentkezik, amit egykönnyen elérni nem lehet, állványozást igényel, vagy komplikált létraberendezésre lehet szükség. Ez nagyon megdrágítja a sokszor csekély javítanivalót. (18.o.,22.kép) A vízfolt azonban terjed és vagy a belső festést teszi tönkre, mert a víz a padlásról, gerendákról, sok mindenféle feloldott anyagot hoz magával és ha a folt meg is szűnik, kerületének barna foltjai ottmaradnak és ez bizony meglátszik majd a száradás után is a mennyezeti képeken, freskókon, szekkókon egyaránt. Ha pedig ez a nedvesség az oldalfalakon a külső vakolatig is eljutott, és ott jelenik meg vízfolt formájában, akkor teljesen ki vagyunk szolgáltatva a közben megint beálló, vagy visszatérő fagynak, amely táblákban fagyasztja, omlasztja le a vakolatot a templomról, megint csak olyan helyen, ahol nehéz hozzáférni. Így aztán lejjebb és lejjebb terjed az omlás és végülis a templom teljes külső tatarozását teszi szükségessé. Mindezt egyszerű vizsgálattal, lelkiismeretes utána nézéssel, ki lehet kerülni. A padláson a koppanások, a lecseppenő víz igen hamar megjelölik azt a helyet, ami intézkedésre serkent, ilyenkor vödör, egy tál, egy láda homok, vagy valami egyébnek odahelyezése megmentheti a helyzetet. Még veszedelmesebbek a komolyabb tetősérülések, amikor valóságosan dől be a víz a templom padlására, a falak tetejére. A preventív intézkedés, óvatosság jóformán nem kerül semmibe, csak egy kis utánjárásba és igen nagy előnyök származnak belőle. Ha már megjelent a vízfolt, akkor is akadályozhatjuk a továbbterjedését. Ezeknek a beázásoknak lehetnek komolyabb következményei is. Mert a víz leszivároghat azokhoz a csapolásokhoz, ahol a gerendák egymáshoz vannak építve, a szarufák belecsatlakoznak a gerendákba. A fa elkezd korhadni, gombásodni és előbb-utóbb a gerendaszerkezetnek vagy egy részét, vagy teljes egészét ki kell cserélni. Fokozottabbak ezek a veszélyek hamis mennyezetű templomoknál: rabichálós, vagy deszkamennyezet. Ezek sokkal hamarabb áznak át, hiszen alig néhány centiméter vastagok.

Ha a templom tatarozása aktuálissá válik, megint csak sok gondosságot és figyelmet kíván ez e feladat, mert nem mindegy az, hogy milyen anyagból és hogyan készül el az új vakolat. Ha ezt jó és megfelelő anyagból készítik, akkor hosszú évtizedekre megoldottuk a kérdést. Sőt vannak olyan vakolatok is, amelyek egy évszázadot is túlélnek. Ez a munka két részből áll, a hozzá (19.o.,23.kép)) egyáltalán nem értő ember által is ellenőrizhető, figyelemmel kísérhető. A régi, beteg, gyenge, sovány, megtámadott, fagy által roncsolt vakolatot e1 kell távolíttatni és az új vakolás előtt a téglaközöket gondosan kikapartatni, hogy az új vakolatnak legyen mibe megkapaszkodnia. Ha téglafal a templom építménye, akkor az újravakolás előtt ragaszkodjunk a téglák nedvesítéséhez, mert ez késlelteti a vakolat kiszáradását, megkötését, ami által azokat a kémiai folyamatokat segítjük elő, amelyek pontosan a vakolat tartósságát biztosítják. Ne vakoltassunk sem nyáron sem télen. Ha terméskő falazattal állunk szemben, végeztessük el a letisztító munkát, mint előbb, és emlékezzünk arra, hogy voltak a templom falán olyan felületek, melyeken vízfoltokat láttunk, nem ritkán érthetetlen módon fenn a magasban 3-4 méterre az alaptól, ahol semmi szín alatt nem történhetett beázás, mert fö1ötte megint száraz falrétegek terülnek el. Ennek az a magyarázata, hogy azokra a helyekre puhább természetű vízszívó, szivacsos homokkövek kerültek. Ezeket legalább l0-15 cm. mélységig, szóval egy tégla mélységéig feltétlenül faragtassuk ki és – ha más kő nem akad, téglával pótoljuk. Régi mondás, hogy aki olcsón vásárol, drágán vásárol. Ez majdnem mindenütt színigazság. Áll ez a vakolat készítésére is. Lehet, hogy valamely szomszédos telekről, vagy a falu kedvező helyéről, a közelből bányahomok ingyen áll rendelkezésre, vagy fillérekért kapható, esetleg csak a fuvart kell megfizetni. Ugyanígy áll a mész kérdésével és vízzel is. Igen könnyen előfordulhat az, hogy hiábavaló munkát végeztetünk és néhány év lefolyása után kezdhetjük az egészet előlrő1. Miért? Azért, mert ahhoz, hogy tartós, jó vakolatot kapjunk, ahhoz mindenfajta talajsó, tehát sziksó, azután szerves anyagok, gyökerek, falevelektől mentes homokra van szükség és ilyen sárga homokot, majdnem csak iszapolás útján tudunk kapni, ami igaz, hagy megszaporítja a költségeket, amik lényegesen megtérülnek azáltal, hogy a vakolatunk megbízható lesz. Jobb, tartósabb a vakolat, ha ahhoz folyami homokot használunk (marosi, dunai homok). A régi, öreg templomokon sokszor találunk olyan vakolatot, amely úgy fest, mintha az egész templom egyetlen terméskőből lenn kifaragva, körömmel (20.o, 24.kép)és szerszámmal is alig kaparható keménységűek ezek a vakolatok. Valószínűleg a közelben kőbánya volt, ahonnan kőlisztet, kőzúzalékot tudtak szerezni vagy a közeli erdőben fával égették a meszet, ha ezen felül patakvizet, vagy esővizet használtak a habarcs készítéséhez, akkor kapták ezt az egészen príma, kőkemény, rendkívül tartós vakolatot. Azok az újfajta vakolatkeverékek, amik "sempernova" és más néven kerülnek a forgalomba, kődarából készülnek, csekély cement hozzáadásával, megbízható anyagokból.

A bádogos munkáknál szintén ne érjük be az egyszerű vaslemezzel, sőt a cinezett, horganyzott vaslemezzel sem, hanem mindjárt a felszerelés után festessük be a csatornákat oxidos, vagy míniumos festékkel, ami a tartósságukat, az életkorukat megtöbbszörözi. Szurrogátumokat ne tűrjünk azért, mert Péternek vagy Pálnak portáján ez hever, ingyen odaadja. Ezek megbízhatatlan anyagok, ki tudja, mióta szennyeződnek, talán az eső telehordta a disznóólakból kiömlő lével, mindenféle állati eredetű bomlási anyagot tartalmazhatnak. Az ilyen filléres előnyök nagyon megbosszulják magukat.

A katolikus templom krisztocentrikus templom, ami alatt a benne elhelyezkedő főoltárnak, az "altare maius"-nak középponti elhelyezését értjük. Ezt tekintve a legideálisabb a körtemplom. Megközelíti ezt a templomtípust a görögkereszt alapra épült templom, (melynek egyenlők a kereszt szárai) és ha itt az egyik szára a szentély, a másik szára a tulajdonképpeni előcsarnok, akkor, ha a szentély elejére hozzuk az oltárt, templom bármely pontjáról figyelemmel kísérhető, sőt el sem véthető a szent cselekmény. Ilyen a csarnoktemplom is, ha az megközelíti a négyzet, vagy a téglalap formáját, anélkül, hogy olyan tagozások, fülkeszerűségek volnának benne, amelyek ezt a bizonyos központiságot, áttekinthetőséget zavarják. Falusi templomainknak legnagyobb része csarnoktemplom. Ha sikerül megoldanunk a régi oltárnak a szentély elejére hozását, akkor ideális krisztocentrikus templomot fogunk kapni. Ez a régi templomban is megvolt nagyjából, kivéve a sok zavaró momentumot. A templomban tárolt zászlók, a lecsüngő két-három (21.o., 25. kép) csillár, az örökmécses ámpolnája, amik mindent láthatóvá tettek, csak pontosan a tabernákulumot és az expozíció úrmutatóját takarták el. Ezek megszakították a kontaktust a kantor és a pap között.

Az az ideális templom alaprajz, ami az őskeresztény bazilikáé volt, ahol a pap körül helyezkedett el a kórus és a papság, vagyis a szent cselekményekkel közvetlenül együttműködők csoportja, kiegészítve a hívekkel. A románkori bazilikák követik ugyanezt a rendet. Térhatásuk és beosztásuk is nagyjából azonos. Később, amint a vandál és egyéb betörések szükségessé tették, hogy a templom védelmet is nyújtson, alakulnak ki a soktornyú, tagozott külsejű épületek, várszerű templomok, melyeknek ez is volt a rendeltetésük. A kapukat és bejáratokat tornyok védték; a külső tagozást szükségszerűen kísérte a belső tér hasznos (fegyvereket és élelmiszereket tároló) belső tagozása. Tulajdonképpen ezzel indul el a templom belső terének széttagolódása. Ez a tagozottság a gótikában és a későbbi stíluskorszakokban is megmarad és kultuszcélokat szolgál (oldalkápolnák). A reneszánsz templomok nagy része ismét csarnoktemplom, hiszen a régi görög, és római templom felújítása. Ugyanekkor jelenik meg a kupola építkezés, ami megint igen egészséges templomcsarnokot alakít ki. Ez rendszerint a már említett görögkereszt alapra épített templom. Ha a világításuk megfelelő, kiváló krisztocentrikus templomcsarnokot nyújtanak. Ez csak akkor sikeres megoldás, ha az ablakokat nem sötétítik el, nem tarkítják különböző építmények, kiugró, árnyékot vető párkányok, sem oszlopok nem fogják el a fény tetemes részét. Ilyen célhatású templom a budapesti Szent István főtemplom. Szándékosan nem mondtam bazilikát, mert előadásom során a bazilika elnevezés eddig alaprajzra és stílus megjelenésre vonatkozott. A Szent István templom pedig neoreneszánsz stílusú, és a "bazilika" megjelölés a templomok közötti rangot jelenti. Ilyen értelemben bazilika a koronázó főtemplom is, és valamennyi püspöki székesegyházunk, holott egyikük sem bazilika stílusú épület.

Nem véletlen, hagy éppen most, a mi korunkban válik annyira létfontosságúvá a csarnoktemplom, a krisztocentrikus, (22. o., 26.kép) a szembemisézés oltárával ellátott, a szent cselekményt mindenünnen láthatóvá tévő templomtípus. A közösségi szellem, a kollektív szellem az, ami ezeket az igényeket létrehozza, diktálja, ami egyáltalán nem új az Egyház életében. Gondoljunk csak vissza az őskeresztény bazilikákra, egyáltalán az őskeresztények életére, akik minden istentiszteleten, minden templomi ténykedésen mindig közösen, mindig valamennyien, mindig együttesen, minden egyéni ambíciót kikapcsolva vettek részt. Az őskeresztény bazilikák az oltár köré csoportosítva, a segédkező papság és a kórus együttesen igen kiválóan oldották meg az énekesek szerepét is, akik teljes mértékben belekapcsolódtak az istentiszteletbe. A templom liturgikus életében igen nagy változást idézett elő a külön kórusépítmény, az emeleti karzat, ami a bejárat felőli részén épült a templomnak. Nem csak azokra az akadályokra gondolok: csillárok, lelógó ámpolna, stb. meg a nagy távolság, ami a szentélyt oly messze vitte a kórustól, hogy nagyon nehéz volt szemmel követni a szentélyben történteket, hanem még azt a szellemi és lelki elkülönülést is, ami tulajdonképpen három részre tagozta a templom közösségét, mégpedig: a szentélyben ténykedőkre, a hajóban tartózkodókra és a kórusbéliekre. Valahogy ez a három közösség külön-külön életet kezdett élni. Összekötötte ugyan a templom épülete és bizonyos mértékig maga a szertartás is. Elég gyakran tapasztaljuk azt ma is még, hogy a „pap már árkon-bokron túl van” mikor a hívek még a Miatyánk végét mondják, pedig ezt közösen kellene mondaniuk. A pap a híveket magukra hagyja, csak végezzék a dolgukat, ő siet a maga szentmiséjével. Ugyanez nagyon sok esetben és természetesen bekövetkezett az énekkar munkájában is. Az éneknek csak addig van értelme, amíg az lépést tart a szentmisével. Ha egyáltalán megengedték és megengedik a templomban a nagy, polifonikus kórusok, illetőleg kórusművek előadását, akkor csak maradjunk meg a régi rend mellett: a pap intonálja a Credót, mondja is el szépen csendben, azután foglaljon helyet a scamnum-on és ott hallgassa meg, amíg a kórus végez. Ha történetesen gregorián Credot énekel a kórus, akkor a pap türelmesen bevárja a Credot, míg végigéneklik, nagymisében, mert a Credo végén neki Dominus vobiscum-ot kell mondania. Ha csendesmisét mond a pap és az énekkar ezen (23.o, 27.kép) énekli pl. a Gregorián Credot és a többi állandó miserészt, akkor a liturgikus eljárás az volna, hogy a pap türelmesen várja meg, míg az énekkar végzett a szóban forgó miserészekkel. Ha így elkülönül a miséző pap az énekkar tevékenységétől, akkor ugyanez történik az énekkar részérő1 is. Harmadik csoportnak maradnak a hívek, akik vagy zenét hallgatnak, vagy magánájtatosságot végeznek, és csak igen kevesen igyekeznek reménytelenül követni a szentmisét. Ez a liturgiával teljesen szembenálló helyzet. Nem csodálkozhatunk a német püspöki kar évek óta érvényben lévő rendelkezésén, amely bármiféle, főképp barokk zenét, illetőleg polifonikus művet csak püspöki engedéllyel enged előadni a szentmiséken. Ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a háború utáni idők alatt nagy fáradtsággal és sok mindent kockáztatva, együtt tartott ás értékes munkát végző egyházi kórusainkat szélnek eresszük, kántoraink és karnagyaink verejtékes munkáját semmibe véve. Igenis lehetőség van rá, mint ahogy Németországban a legsötétebb náci időkben is megtalálta a módját az Egyház az egyházi zene ápolásának, rendezvén a templomokban rendszeres, és kisebb ájtatossággal egybekötött " Music Andacht"-ot, ami pompásan beleillett a templom életébe, és igen nagy érdeklődéssel, és szeretettel kultivált szereplése volt a nagy gonddal nevelt és összetartott templomi énekkaroknak. Ez liturgikus szempontból is helyes.

Hosszú idők énekkari tapasztalata, hogy pasztorációs szempontból is károsak a külön kóruskarzatok, mert az énekkar tagjai a prédikáció alatt, áldozás alatt, amikor az énekkarnak nincs dolga, leülnek, az egyik kézimunkázik, a másik traccsol, a harmadik fényképeket néz… - Itt nincs mit fejet csóválni, nincs mit vállat vonogatni, ez tény. Tény az, hogy az egyházi énekkarokba a hívő fiatalság legjavát toboroztuk és tulajdonképpen azok a templom szolgálatában nevelődnek el a liturgiától. Az a teljes elzártság, amit a kórusmellvéd is jelent – mellvédre meg sajnos, szükség van – az teljesen elszakítja az énekkar tagjait a szentélyben történő dolgoktól. Mikor a karnagy beint, vagy kopog, akkor felállnak, megvárják az intonálást, és leéneklik esedékes énekszámukat. De úgy (24.o., 28.kép) csinálják a dolgukat, mint akármelyik operakórus, akiket egyébként az előadás egyáltalán nem érdekel. Természetesen nem lehet kívánni az énekkartól, hogy az egész, hosszú nagymisét állva töltse, ha pedig leülnek, vége a kontaktusnak., mert a mellvéd őket is takarja és előlük is eltakarja a szent cselekményt. Ezen egy módon lehet segíteni, hogyha a kórusokat úgy építjük, mint a színházaknak, vagy a moziknak a nézőtere van, vagyis emelkedően úgy, hogy ha leülnek a kórustagok, akkor is mindenki láthassa a szentélyben végbemenőket. Így meg volna a lehetőségük arra, hagy továbbra is bekapcsolódjanak a liturgia életébe. Itt is előnyt jelent a szembemisézés, mert a kórus tagjainak is az lesz az érzése, hogy a miséző papnak a szeme is rajtuk van, és olykor-olykor figyelemmel kíséri, hogy viselkednek.

Ha meglévő templomainkat abból a szempontból nézzük, hogy milyen lehetőségeket nyújt a szentélyükben a szembemisézés oltárának megvalósítása, és arra az eredményre jutunk, hogy abban a szentélyben tulajdonképpen különösebb megbecsülésre érdemes tárgy nincs, akkor, az a szentély meglehetősen tágas. Most kegyúri pad és mindenféle építmény foglalja el. Ekkor igenis kínálkozik a lehetősége annak, hogy megvalósítsuk a kórusnak a szentmise oltára melletti, vagy mögötti elhelyezését. Persze nem a lehet a dolgokat részletekben megoldani illetőleg ötletszerűen: most elhelyezzük a szembemisézés oltárát, azután megoldjuk a tabernákulum-kérdést, majd azután a kórus-kérdést. A dolgoknak van egy bizonyos szükségszerű sorrendje, amit anyagi okok is diktálnak. A megoldás anyagi lehetőségei gátat szabhatnak az egyszerre való megoldásnak, de a tervnek, az elgondolásnak egységesnek kell lennie és az egészre kiterjedőnek. Pl. a tabernákulumot valahol elhelyezzük, mégpedig úgy, hogy az később lehetetlenné teszi éppen s kórusnak az elhelyezését, mert a kórust nem ültethetem, vagy állíthatom háttal a tabernákulumnak, akkor már baj van. ÉS elrontottunk megint egy nagy lehetőséget. Elképzelek egy olyan szentélyt, melynek a sekrestye felőli oldalán, a miséző pap jobbján, a diadalív és a sekrestye ajtó közötti falon helyezem el a tabernákulumot, akkor a szentélynek csaknem teljes egésze szabad, egyéb megoldásokra. Így a (25.o., 29. kép)kórus az oltár mögött helyezhető el, szemben a hívekkel. Ha viszont a tabernákulumot a sekrestye ajtó másik oldalán lévő falra, tehát beljebb kell elhelyezni, akkor megvan a lehetősége, hogy a kart félkör alakban helyezzük el. Így a karnagy sem áll háttal a tabernákulumnak, hanem a papot és a tabernákulumot összekötő egyenes felezőjében. A Szentségnek a jelenléte nem feszélyezhet senkit, mert ez a liturgia szelleme: az Úr szeret az emberek fiai között lenni. Így az énekkar tagjai otthonosabban érezhetik magukat a szentség közelében. Ez nem tiszteletlenség, sőt bizonyos lelki üdeséget,vallási elmélyültséget feltételez. Ha kegyelem állapotában vagyok, akkor boldog vagyok, ha az Úrkrisztus közelében lehetek. Az Ő közelsége bennem el fogja hallgattatni, segítségére lesz az elhallgattatásában minden templomba nem való gondolatnak és foglalatosságnak. Az a körülmény is összeszedettségre fog ösztökélni, hogy szemben ülök a misehallgató közönséggel.

Amit az előbb mondtunk az előre megfontoltságról, a tervszerűségről, az különösképpen áll a templom teljességére akkor, ha egy új templom megvalósításáról van szó. Ez a faladat egyre problematikusabb, egyre nehezebb, így egyre nagyobb körültekintésre van szükség. Provizórikus, átmeneti megoldások a múltban is tragikusan véglegessé váltak. Az a szemlélet: majd az utánunk következők megcsinálják, teljesen helytelen.

Ha egy új közösségben a templomépítés szükséglete fölmerül, okosabb megvenni egy egyszerű házat. Ez legyen ideiglenesen az istentisztelet helye. Ha pedig sor kerül templomépítésre, szolgáljon ez a ház paplakul, vagy a plébánia elhelyezésére. Ha hozzákezdünk templomépítéshez, azt ne a jelen szükségleteire méretezzük, mert tudhatjuk, hogy az a tény, hogy idáig eljutottunk, már 50-60 évnek az igénye, és a most 5-600 lelkes közösség feldagadhat 1000-1200 lélekre. Ha ez így volt ez alatt az 50 év alatt, így lesz a rákövetkező időben is. A templomépítéssel legalább egy évszázados perspektívával kell számolni. Az egyházközség fejlődése ilyen tendenciát mutat. Tehát a terv arra készüljön, (26.o. 30. kép) és ebből a tervből annyit valósítsunk meg, aminek továbbfejlesztése minden nagyobb anyagi kár nélkül folytatható. Nem egy templomunk igazolja, hogy elkezdődött az építkezés kicsiben és közben vagy a hívek adakozó kedve jött meg, vagy más kedvezőbb körülmény révén vált lehetővé az építkezés folytatása. De mert nem volt meg a teljes terv és az építkezés a szentélynél kezdődött, a nagy költséggel fölépített templom majdnem az úttestre tolódott. Emi sokat ront megjelenésén és még többet használhatóságán, mert pl. a körmenetek csak az oldalbejáratokon indulhatnak el és érkezhetnek vissza. Az egyre jobban fejlődő forgalom szinte leküzdhetetlen akadályt jelent.

Első, legfőbb föladatunk, a hely kellő megválasztása. Igen ünnepélyes megoldás volt a templomot a település középpontjában, térre építeni. Ennek sajnálatos következményei egyre világosabbak. A középkorban ez természetes volt, hiszen a közösségi megnyilvánulások, a politikai ünnepek azonosak voltak az egyház ünnepeivel, körmeneteivel, a templom búcsújával. Tulajdonképpen a templom köré telepedett az élet, tehát éppen megfordítva, nem úgy, hogy adva volt egy tér és arra épült a templom, hanem volt egy üres terület, ahová felépítették a rendszerint igen tekintélyes méretű templomot, és e köré a templom köré telepedtek a vásárosok, a kereskedők, az iparosok, a gazdagabb polgárok. Ennek eredményeképpen kialakultak azok a szép és harmonikus városi központok, amiket a különféle háborúk dúlásaitól megkímélt városokban ma is megcsodálhatunk. Ez a központi elhelyezés ma igen kellemetlenné tud válni. A modern élet egyre inkább hangoskodó, a közlekedési eszközök nem egyszerű szekerek, amiknek zörgése, a bezárt templomajtón keresztül alig hallik be, hanem dudál, pöfög, zörög, ráz, ordítozik, kiabál az élet hangszórókon keresztül, és fellármázza, megzavarja a templom csendjét, legtöbb esetben magukat a szertartásokat is. A templom méltósága is sokat szenved attól, hogy a köréje létesült parkban zenebonák, mulatságok, majálisok, vagy a templom mellé sehogy sem illő durva szerelmeskedések költöznek.

A templom központi jellege feltétlen meg kell, hogy legyen, mert értelmetlen és céltalan volna a templomot a (27.o.,31.kép) település szélére helyezni, hogy a híveknek hosszú kilométereket kelljen megtenniök, hogy oda juthassanak. A templomnak az egyházközség középpontja táján van a helye, márpedig lehetőleg a község középpontjához közel eső, csendes, olyan utcába, amelynek nem sok kilátása van arra, hogy nagy forgalmú vonallá váljék. Így minden célnak megfelel. Ha az egyházközségnek akkora terület áll rendelkezésére, hogy a templom köré park létesülhessen, akkor ennek a parknak a telepítése lehetőséget nyújt a templom csendjének biztosítására. Ennek a parknak a létesítése is szaktudást igényel. A fiatal fákat és bokrokat a templom épületétől és egymástól le olyan távolságra kell ültetni – bármily szegényesnek is tűnjenek fel a fiatal husángok, hogy azok néhány éves fejlődés után elérve kiteljesedésüket, a kívánt látványt nyújtsák. Átmeneti időre telepíthetünk köréjük ideiglenesnek szánt, gyors növésű fákat és bokrokat. Ezek díszítenék a teret a végleges fák kiterebélyesedéséig. Végleges fák? Igen, az, a templomtól 6-8 méterre lévő kis husáng idővel olyan terebélyes lesz, hogy majdnem eléri a templom falát, de csak majdnem, mert ha közelebb hozzuk, igen sok veszélyt fog okozni, mert részint ráhajol a templomépületre, a csatornákat eltömi ősszel a hulló levele a legnagyobb hiba pedig, ha a templom külső falaitól távol tartja a szükséges levegőt, ami a falak lélegzését biztosítja. A megfelelő megoldástól azonban maga a templom külseje is tartósabbá válik, hiszen a nyári viharokat és a tűző napot a fák tartják távol, valóságos falat, eleven sáncot vonva a templom épülete köré. Ha a templomunk magában álló épület, még inkább. Egy kérdésről semmiképp nem szabad megfeledkeznünk – legyen kicsi a templom, vagy középméretű, vagy akár hatalmas székesegyház. Ez a WC kérdése. Akármilyen furcsának hangozzék is, ha engem valaki megkérdezne, hogy fogjon hozzá a templom építéséhez, akkor azt mondanám: uram, előbb WC-t építtessen, addig ne csináljon semmit. Szép dolog, ha impozáns istenházákat építünk, de közben ne feledkezzünk meg az emberről és az emberi élet mindennapi kisebb-nagyobb szükségleteiről. Ha ezt elmulasztjuk, az rejthet magában igen komoly veszedelmet is: a kihalt, fákkal rejtett környezet csalogató lehet a megkönnyebbülni vágyó számára. Márpedig veszedelmes kémiai folyamatok jöhetnek létre: a sók a vakolat és tégla közé ékelődve a vakolatot letúrják. A nedvesség a talajból felhordja a széksót, a salétromot és a vizeletben levő konyhasót, szalmiáksót, stb. Ez a magyarázata a sok gondot és kellemetlenséget okozó vakolatleválásoknak és omlásoknak. (Itt egy részt kihagytam, ma már komolytalan felhangja miatt. BM.)

Az elhárításnak egyik módja a már említett W.C. kérdés megoldása. Ezt a templom közelében bokrok és fák által álcázva építhetjük. A nyilvános WC, feltétlenül úgy készüljön,(29.o., 33. kép)hogy egyik része a közönség részére állandóan nyitva lévő piszoár legyen, míg a másik része zárható WC berendezés, amelyen feltűnő helyen, jól megvilágítva tábla legyen, utasítással, hogy hol, kinél lehet a kulcsokat megkapni.

A védekezésnek egy másik formája: kerítsük körül a templomot – de legalább a beugró sarkokat – vagy borítsuk olyan burkoló anyaggal (terméskő műkő), amely nem engedi át a nedvességet. Ehhez olyan járókő csatlakozzék, ami nem ereszti át a vizet: aszfalt, komoly kövezet, vagy betonburkolat. Ennek a védekezésnek van bizonyos hátránya, hiszen a legtöbb esetben a templom fala belülről is kap valamilyen burkolatot, akár csak egyszerű olajfestést és így kívül-belül ugyanabban a magasságban a levegőtől elzárt fal, a talaj felőli nedvességet, minthogy nem lélegzik és így nem tud kiszáradni, a burkolat fölé viszi és ott okozhat kellemetlenséget: a festés leporlása, só kirakodás, vakolat táskásodás és leválás formájában. Az kétségtelen, hogy egy dekoratív épület sokkal kellemesebben illeszkedik bele környezetébe, ha az úttesttől csak járda, vagy két járdaszalag közötti gyep választja el, de a kerítésnek ez az elválasztó szerepe kevésbé kellemetlen, mint az említett kémiai következmények.

Egy vidéki templomunknál szinte érthetetlen probléma merült fel. A teljesen kifogástalan talajon álló épület egyik oldalfalának egy néhány méteres szakaszán nem maradt meg a vakolat. Az volt a gyanúm, hogy az ok az előbb érintett kémiai hatásban keresendő. Utána néztünk a terület múltjának. Kisült, hogy mielőtt ott lakótelep létesült, abban az időben éveken keresztül állatok déli pihenőhelye volt. A gulyát és a kondát a közeli gémeskúthoz terelték, itatásra és pihenőre. Így természetesen ezen a helyen igen nagy mennyiségű állati vizelet került a talajba. A település létesítésekor senki sem gondolt erre. Ezt a helyet érintette az említett falfelület.

Az előbbi példa arra int, hogy ha üres területen templomépítésre gondolunk, jó egy kissé a terep múltját megvizsgálni. Ha pedig ilyen veszély fennforog, akkor ez ellen védekezni lehet és kell: az alap árkait lényegesen szélesebbre ásatjuk, hogy az alapfalak mindkét oldalán izoláló földréteggel és szigetelő anyagok használatával a kárt megelőzhessük. (30.o., 34.kép)

A modern időknek igénye természetszerűleg a magasba nyúló épületek felé irányul. Kár a termőföldet, a kertnek, térnek, parknak, zöldövezetnek való területet beépíteni. Ez nemcsak a városokban hoz létre felfelé irányuló építkezést, toronyszerű házakat, hanem egyre inkább átterjed a vidékre is. Ez a megoldás a templomépítéssel kapcsolatban is előtérbe kerül, mert a telek egyre nehezebben szerezhető meg és igen költséges. Viszont felfelé szinte végtelenek a lehetőségek.

Mikor olyan városokban létesítettek templomot, ahol a völgy szűk volta összeszorította a városkát, tehát természetszerűleg takarékoskodni kellett a hellyel, főleg hegyvidéki városokban igen sok helyen találunk sorházszerűen épült templomokat. Budapesten ilyen az Egyetemi templom és a Szondi utcai Szent Család, Kassán a premontreiek temploma, az egri minorita-templom. Utóbbi a városháza és a pénzügyigazgatóság épülete közé épült. Az ilyen épületnek két nagy előnye van: sokkal kevesebbe kerül a karbantartása – hiszen az időjárás viszontagságainak csak a homlokzata és tetőzete van kitéve – másrészt a hozzá csatlakozó épületek oldalról védik, miáltal a hideg és hőség ellen is védett az épület, kifűtése is kevesebb gondot jelent. Pedig a templomok fűtésének a kérdése egyre inkább szorongató kérdés. Ma egyre inkább kizárólag a templomba szorul a pasztoráció: hitoktatás, a keresztény nép nevelése és megtartása. Előbbiekre éppen az ősztő1 tavaszig terjedő szeles, hideg és nyirkos időszakok alkalmasak, viszont éppen a fűtetlen helyiség igen sokakat érthető okból távol tart és így megszakad a kontaktus a papság és a hívek között, de megszakad az előadás sorozat, a prédikációs rendszer és kicsúszik az egyház kezéből a nagy gonddal és fáradtsággal odaszoktatott nyáj. Egyéb gazdasági szempontok is arra ösztökélnek, hogy komolyabban foglalkozzunk a sorházszerű templom-megoldással.

Ha visszaemlékezünk azokra a beszámolókra, amik Szentatyánk, Pál pápa pasztorációs tevékenységéről számoltak (31.o., 35.kép) be, akkor emlékeznünk kell, hány plébániát létesített lakóházakban, azok földszinti üzlethelyiségeit, vagy emeleti részét kibérelve. Ezeket alakította át plébániatemplomokká. Így milyen olcsón és praktikusan tudta megoldani a nagyvárosnak, Milánónak is igen problémássá vált pasztorációját. Egy, két, vagy több lakás egybeolvasztásával bármelyik bérházban létesíthető ilyen istentiszteleti hely. Még gyakorlatibb megoldás megszerezni, vagy fölépíteni az egész épületet az Egyház céljára.

Kirándulást szeretnék tenni most önökkel egy ilyen, a mai időkben sorházként beépült egyházi épületbe: valamelyik nagyobb város főútvonalán, legyen az pl. a Rákóczi út Budapesten, megállunk egy kirakat előtt. Ebben a kirakatban egyházi ruhák, felszerelések, a következőben könyvek, egyházi kiadványok, katolikus szellemű szépirodalom, liturgikus könyvek. A következő kirakatban művészi szobrok és képek, melyek lakások díszítésére is igen alkalmasak. Egy következőben az egyház missziós munkájáról látunk tablókat, állandóan működő televízió készülék, vagy hasonló berendezés filmet mutat az utca járókelő, bámészkodó embereinek, közben fölhívja a figyelmet, hogy a hirdetett témakörről vetített képes, vagy mozgófényképes előadás ekkor- és ekkor lesz az épületben a lévő kultúrteremben. A középen szélfogó ajtó, mely az utca hidegét, szelét, sarát kívül tartja. Ezen keresztül bejutunk egy hallba, egy nagy helyiségbe. Ez kényelmi berendezésekkel és jól temperálva várja a belépőt, az asztalokon néhány folyóirat. A hall egyik oldalán hosszú pult, mögötte könyvespolcok. Itt vásárolhatók meg a kirakatban látott könyvek és folyóiratok. A másik oldalon egy másik pult, polcok és üvegszekrények, kegytárgyakkal: rózsafüzérek, szobrocskák, liturgikus gyertyák, keresztelési, bérmálási emlékekkel, szóva1 itt beszerezhetők mindazok a liturgikus kellékek és emléktárgyak, amelyek a vallási életnek nem mellőzhető segédeszközei. A bejárati ajtóval szemközt, mintha egy színházterembe mennénk, elfüggönyözött, gondosan zárható csapóajtó egy másik előtérbe vezet. Ez már a templom előtere. Nemcsak az (32.o., 36.kép)utca és az épület zajait hivatott távol tartani ez az előtér, hanem szabályos ruhatár is van benne, ahol a templomba lépők elhelyezhetik felsőruháikat, esernyőiket, csomagjaikat, innen beléphetünk a teljesen modern, egységes, minden építészeti cifrálkodástól mentes terembe, a templomtérbe. Ennek a belső térnek kb. háromötödében áll a szembemisézés oltára, egyik oldalán az ambó, a másikon a scamnum és oltár mögött a püspök trónusa. Itt találjuk még a papság padjait a presbitérium, vagy ha előbbire nincs szükség, hátrafelé emelkedő padokat a kórus számára. Az oltár előtt a bejárat felé emelkedően a hívek padsorai. Középen is, két oldalt is bőséges szabad hely a közlekedés és belső, templomi körmenet számára is, és az egész termet finom artisztikum, szolid, tanító-jellegű képek, néhány szobor díszíti. A presbitérium két oldalfalán foglalnak helyet az orgonasípok. Ez a templombelső a legújabb és a legősibb előírásoknak is mindenben megfelel.

Kétoldalt az előbbi templomcsarnok. mellett helyezkednek el különböző liturgikus ténykedésekre szolgáló helyiségek: keresztelőkápolna, kisebb kápolna olyan gyászmisék számára, melyeken kisebb számú közönség vesz részt, külön kápolna esketés céljára, intern, meleg hangulatú helyiség. A másik oldalon ugyanígy helyezkednek el: a sekrestye, a nagyothallók gyóntatófülkéje (teljesen zárt szoba ez), a többi gyóntatószék. Külön erre rendelt folyosórészben. Így minden együtt van, ragyogó tisztaságban, világosan, kellemesen temperálva, nyáron megfelelő ventillációval. Ez volna a jövő temploma. Nem óriási falakra, artisztikus homlokzatra, nem tornyokra tékozolnánk el az amúgy is nehezen előteremthető anyagiakat. A folyosói, illetőleg lépcsőházi része az épületnek vezetne föl az emeletekre. Ott volna a plébánosnak, a káplánoknak, a nővéreknek, mindazoknak, akik a templom szolgálatában állnak összkomfortos lakosztálya. És ha még magasabbra emelkedik az épület, ott akár püspökségi irodák, akár püspöki lakosztály is lehet, ahová halk felvonó viszi fel a látogatókat, illetve magukat a lakókat. Ha a telek még többet enged meg, a templomhelyiség háta mögött esetleg másik utcából bejárattal épülhetne (33. o., 37.kép) a kultúrterem színpaddal, ehhez csatlakoznának a különféle próbahelységek és öltözők: énekkar, színjátszók, bábszínházjátszók próbatermei, kelléktárai. Itt kaphatnának otthont a Mária-kongregáció, szívgárda, cserkészek. Így egyetlen épületblokkban el lehetne helyezni egy egész egyházközség minden elképzelhető intézményének az otthonát. Mindez leszűkíthető szükség esetén a templomra és kápolnáira, összekapcsolva a plébánia hivatallal.

Homlokzatilag ezt az egyházi rendeltetésű épületet mégis csak megkülönböztethetjük a többi, profán épülettől. A modern technika elektromos berendezéseivel erre sok lehetőséget nyújt: dekoratív kereszt, vagy más embléma, Krisztus Monogram gyúlhat ki alkonyatkor az épület homlokzatán, nappal ugyanennek a kerete kellő művészi megoldással megadhatja a „ház” egyházi jellegét. Díszíthetik evangéliumi szobrászati díszítmények: szobrok, domborművek. Ezek anyaga: műkő, terméskő, márvány, különféle mozaik berakások, terrakotta, majolika stb., stb.

A templom falainak, a burkolóanyagoknak, a díszítési technikáknak külön fejezetet szánok, előbb a zsinati konstitúciókkal kívánok foglalkozni.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciói általános irányelveket adnak a templom díszítését és fölszerelését illetően. A rendelkezések egyrészt a papság – főleg az ordináriusoknak, akik az egyházmegyéiket irágyítják – másrészt a művészeknek, akik az egyház megbízásából létrehozzák, megalkotják azokat az esztétikumokat, amik a templom méltó díszei, méltó liturgikus tárgyai. Az “elkészítés" és az "alkotás" két különböző fogalom. A jó szakember, a jó iparos azt, amit nála megrendelnek, ha a megrendelő precízen körülírja, hogy mit óhajt, ha rendelkezésre bocsájtja a szükséges ígényeket és a mintát, ami után el kell készíteni a darabot, akkor pontosan azt fogja produkálni, amit a megrendelő kíván. Nem így állunk a művésszel. A művész számára is, minthogy az egyházművészet alkalmazott művészet, tehát bizonyos megadott szükségletet kell kielégítenie, van iránymutatás, kívánság és méretek is, amihez a művésznek alkalmazkodnia kell, de ha igazi műtárgyat óhajtunk tőle: "műalkotást," akkor a többi az ő feladata. Őbenne születik, érlelődik meg a gondolat, az eszme elgondolásában ölt alakot. Észlelhető, látható és tapintható formába öntése közelebb áll az ipari tevékenységhez, a szakmai fölkészültséghez. Teljesen hibás úton jár az a megbízó, aki egy maga által elképzelt témának száz százalékos kivitelezésére akarja rábírni a művészt, tehát a művészben csak eszközt lát, a lelkében, gondolataiban élő elképzelésnek a megvalósítására. Ez lehetetlen. Erre művész nem kapható. A művész saját magát adja, saját magát építi bele abba az objektumba, amelynek lehetnek megszabott határai, csak éppen a mondanivalóját, a mondanivaló mikéntjét illetőleg nem. Az esztétikum, vagyis a szépség meghatározásánál, mérlegelésénél, megítélésénél sem játszhat szerepet a megbízó egyéni tetszése, az a vélemény, amelyik mondhatja azt: “nekem ez a kép, ez a szobor nem tetszik", de nem mondhatja: “ez a szobor, ez a kép nem szép.” A szépségnek vannak (35. o., 39.kép) bizonyos kategóriái, vannak bizonyos premisszái, amelyek minden műalkotásnak közös tulajdonságai, de az, hogy mi tetszik valakinek, vagy mi nem tetszik, ez teljesen egyéni dolog. Ha az egyén hangulatától, kultúrájától, igényétől, vagy igénytelenségétől, szellemi felkészültségétől, vagy felkészületlenségétől függ a véleménynyilvánítás, akkor sem a művészre, sem a közösségre nem erőltethető.

"Oldd le saruidat, mert szent a hely, ahol állasz!" Ez a szent hely a templom, az a néhány deciméter, vagy négyzetméter, ahol az új oltár állni fog, az a falfelület, ahová a freskó jön és az a terület, amit elfoglal a templomból a szobor. Szent ez a hely mind a kettő számára: a megrendelő pap számára és a kivitelező művész számára is. Folyik pedig ez abból a szent demokráciából, amit “Actio Catholica" -nak nevezünk. Mert Actio Catholica az igény, amely oltárt, ambót, freskót, szobrot... igényel és Actio Catholica kell, hogy legyen az a tevékenység, amit a papíron, ceruzával a mérnök, az építész, vésővel a márványon a szobrász és ecsettel, vagy vakoló kanállal a festőművész a falon visz végbe. Ennek előfeltétele a pap részéről a liturgikus ismeret, a tárgyi ismerete a megvalósítandó témának. Tisztában kell lennie, milyen igényeket támaszthat az anyaggal, a kivitelezéssel szemben és a művész részéről is, hogy sajátja legyen az a liturgikus szempont, a vallásos mondanivaló, ami a templomba lépőknek a figyelmét nem elterelni, nem magára vonni hivatott, hanem irányítani, hangolni a szent cselekményhez, annak mintegy kísérő zenét, csendes zsolozsmaszerű mondanivalót adni a nagy mondanivaló: az áldozat mellé.

A teológiai tudományok, tanulmányok nem avatnak senkit sem művésszé. Viszont nem zárják ki, hogy a teológusban ne legyen művészi készség, ne legyen művészi elbíráló képesség, magasabb igény, ne legyen kifejező erő. Éppen ezért, ha az van, tiszteletben fogja tartani a másikat, azt, akinek miden képessége: technikai fölkészültsége, gyakorlata is megvan ahhoz, hogy a gondolatait anyagban és mégis spirituálisan ki tudja fejezni. Azt viszont, hogy mennyire nem következik a teológiai tudásból és tanulmányból a művészi elbírálás készsége, azt (36.o., 40.kép) sajnálatosan mi sem bizonyítja jobban, mint templomainknak igen nagy tömege, amelyekben határtalan mennyisége található a hitványságoknak, olcsó vásári lim-lomoknak, amik azért kerülhettek be a templomokba, mert a lelkipásztornak, a papnak nem volt meg a kellő kultúrája, kellő ítélőképessége ahhoz, hogy határt tudjon szabni: mi jöhet be a templomba, mit fogadhat el és mit nem. Ennek a szemléletnek még egy másik hátránya az, hogy a hívekben, akiknek még kisebb a kultúrájuk, az a hamis nézet alakulhatott ki, hogy amit ők odahoztak az szép és hozhatnak egyebeket is, mert íme, a pap, akinek magasabb rangú kultúráját egységesen hajlandók elismerni, ezt, mint esztétikai dolgot, mint a templomhoz méltó tárgyat elfogadta és behelyezte a templomba. Ezeknek a hitványságoknak a templomból való kiakolbólításának olyan kedvező alkalma kínálkozik most, az új liturgikus intézkedésekkel kapcsolatban, ami soha vissza nem térő lehetőség. A Vatikáni Zsinat ezen akar segíteni akkor, amikor kihangsúlyozza, hogy a filozófiai és teológiai stúdiumok mellett a teológusok művészettörténeti előadásokat, illetőleg művészet fejlődéstani előadásokat is hallgassanak. Szóval a műtárgyak keletkezésével, az anyagok ismeretével is találkozzanak, mert különben nem lesz módjukban elbírálni azt, hogy egy esetleg tetszőleges, esztétikai hatást keltő tárgy azért nem való a templomba, mert anyaga hitvány, vagy vásári tömegcikk. De a fordítottja sem, amikor esetleg értékes anyagból készült tárgy művészietlen megoldásánál fogva elutasítandó. Figyelmeztet a zsinati határozat, hogy a pap ne hagyatkozzék saját ítéletére, hanem vonjon be hozzáértő szakembert annak a megállapításához, hogy valamely tárgy méltó-e a templomhoz. Kijelenti a Zsinat azt is, hogy az Egyház nem lépett frigyre semmiféle kor stílusával sem. Így nem mondhatjuk, hogy az igazi katolikus templom az őskeresztény bazilika. Nem állíthatjuk azt, hogy valamely népi kultúrához csak a román ízlés vág. Azt sem mondhatjuk, hogy katolikus templom csak a szárnyaló, égbe nyúló gótika lehet. Igen helytelen állítás az, hogy a magyar katolikus klérus egyetlen és kizárólagos formanyelve a barokk. A fejlődés, a változás, a haladás sehol sem olyan tempójú, mint a művészetekben (37.o., 41.kép). Elsősorban a művészetek az új eszmék és megjelenési formák zászlóvivői. Minden korban elsőnek tárta föl ajtóit az Egyház, az új törekvések előtt. Minden művészet és minden művészeti irány számára otthont nyújtott és nyújt a templom. Ezt a minden művészetet és minden művészeti irányt azonban el kell látnunk egy nagyon fontos jelzővel, a "katolikus" jelzővel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Egyház intencióit a liturgia előírásait, tehát a kívánt szellemiséget, lelkiséget csak katolikus gondolkodású, érzésű és katolikus életet élő művész képes megszólaltatni.

A templomi tárgyak és műalkotások nem merőben esztétikumok, nem merőben teologikumok, illetőleg liturgikumból állnak, hanem anyagból. Mint ilyeneknek megmunkálási technikáik vannak, feltételek, biztosítékok, amik a tartósság, az értékállóság zálogai. Ezeket feltétlenül ismernie kell a megrendelőnek, a papnak. Éppen ez a rendeltetése és célja ezeknek m előadásoknak: ilyen ismereteket, útbaigazításokat, segítséget kívánnak nyújtani.

Hogyan is szólnak a Zsinatnak az előbbiekre vonatkozó rendelkezései és megállapításai? "Omnem stilum artis Ecclesia permittit.[1] Továbbá: nullum artis stilum veluti proprium habuit."[2] majd pedig: " efficiens per decursum saeculorum artis thesaurum omni cura servandum."[3] "Sedulo advigilent Ordinarii" – mondja továbbá a Zsinat – “ne sacra supellex vel opera pretiosa, utpote ornamenta domus Dei, alienentur, vel disperdantur"[4]

Mindezek hangsúlyozottan szólnak azoknak, akik a zsinati reformokat templomaik tökéletes fölforgatására akarjak kihasználni. Rombolnak, szétszednek, kitesznek, kidobnak anélkül, hogy tisztában volnának azzal, hogy nem egyszer műemlékeket semmisítenek meg, értékes szobrokat, fölszerelési tárgyakat tesznek ószeresek, zsibárusok martalékává, mert buzgalmuk nagyobb volt megfontoltságuknál. Tudok olyan templomról, amelynek papja az összes szobrot kitessékelte a templomból, mert a templom az Isten háza és nem a szenteké. Gondoljunk itt a zsolozsmára és arra a középkori legendára, mely szerint az ördög ott ólálkodik a templom tornya alatt, zsákmányra éhesen.

[1] Az egyház egyetlen művészeti stílust sem vet el.

[2] és egyetlen művészeti stílust sem tekintett kizárólagosan sajátjának

[3] a művészeti alkotásokkal a századok folyamán olyan kincseket hozott létre, amelyeket minden lehető gondoskodással őrizni kell.

[4] Gondosan ügyeljenek a főpásztorok arra, hogy a szent fölszerelésből és az értékes műalkotásokból mint Isten házának ékességeiből semmit áruba ne bocsássanak vagy veszendőbe menni ne engedjenek.

(38.o., 42.kép)

"Vigilate, et state in fide, quia inimicus vester, diabolus, quamquam leo rugiens circuit quaerens, quem devoret."¹ Int a breviárium, a diabolus itt is a segítségünkre van: boldog örömmel veri szét oltárainkat, dobálja ki szobraikat és kegytárgyainkat az utcára és sikeresen befejezve romboló munkáját megelégedetten, nevetve áll odébb.

Ez koránt sem jelenti, hogy minden maradjon a régiben, de igenis fogadjuk meg a bölcs tanácsot: tanulmányozzuk a kérdést, kérdezzünk és kérdezzünk és nagyon megfontoltan nyúljunk hozzá templomaink sok szentmiseáldozattal, áhitattal, sok könnyel sok verejtékkel megszentelt tárgyaihoz.

A Zsinat instrukciói részletesen foglalkoznak a templommal, illetőleg egyéb berendezési tárgyakkal: a főoltárral (altare maius), mellékoltárral (altare minus), a presbitériumban a scamnussal, és trónussal, az ambókkal, a keresztelő kápolnával (baptistérium), az énekeseknek és a híveknek az elhelyezkedésével. Ami a zsinati felsorolásban nem szerepel, arra az addigi előírások, rubrikák vonatoznak.

1 Vigyázzatok, maradjatok meg a hitben, mert Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. (1 Pét 5,8)

Az oltár természeteses tabernákulummal épül, avval a tabernákulummal («parvum, sed quidem abtum») amire részletesen később visszatérünk.
Nem tesz említést az előírás az áldoztatás mikéntjéről. A régi áldoztató rács, ami egyben a szentélyt is elválasztotta a hajótól, természetszerűleg hiányzik az új templomból.
(40.o.,44.kép)

Az Oltáriszentség tiszteletének és tekintélyének rombolása nélkül általában nem lehet elhagyni a térdeplést. Így meg is oszlik a szokás a térdelve és állva áldoztatás között. Ha a térdelve áldoztatást úgy akarjuk megoldani, hogy vagy véglegesen, vagy ideiglenesen egymáshoz kapcsolt imazsámolyokat alkalmazunk, akkor tulajdonképpen ott vagyunk a régi áldoztatórácsnál, annak tökéletlenebb változatánál. Szentély nem lévén, így annak egy-két lépcsőfokkal való megemelése is hiányzik és így különösen idősebbek számára a padlóra térdeplés és a felállás komoly nehézségbe ütközik. Ezért célszerű az oltár előtt fix áldoztató asztal (úrasztala) létesítése, ami nemcsak a betegek és idősebbek térdeplését könnyíti meg, de egyébként is célszerű adoráló helye az ilyen ájtatosságot végzőknek. Ha ezt az úrasztalát szélesebb és mélyebb – oltárszélességű – és 30-40 cm. mélységűre készítjük és az áldoztatás idejére értékes terítővel megterítjük, ez igen ünnepélyessé teszi az áldoztatást. Ezzel a problémával a rácsféleségeknél részletesen fogunk foglalkozni. Ha állva, tehát az oltár előtt elvonulva megy végbe az áldoztatás, akkor a papnak az oltár mellett kell elhelyezkednie az erre a célra szélesebbre épített subpedaniumon.

Mellékoltárok nem szerepelnek az új templomhelyiségben, bár azok létesítése nem ellenkezik a zsinat előírásaival, de ha ilyen épül, azt külön kápolnában kell elhelyeznünk. Az eddigi használat szerint sem volt a dedikáció oltára minden esetben a főoltár. Ez új templomnál is lehetséges és szinte kívánatos, hiszen a zsinat intenciói a szentmisét, tehát a megváltás tényét állítja középpontba, s így kívánatos, hogy az altare maius kizárólag valamelyik Isteni személy kultuszát szolgálja.

A keresztúti ájtatosság – bár teljes egészében a keresztáldozat szolgálatában áll – mégsem való a templomcsarnokba, mint ahogy a legutóbbi időkig külön kálvária dombok és odavezető keresztúti állomások szolgáltak erre. Az új templom köré szükségszerűen kapcsolódó folyosó, vagy folyosók erre kiváló lehetőséget nyújtanak, ha a kérdés templomon kívüli megoldása nehézségbe ütközik. Ez külön is érthető, ha meggondoljuk, hogy a konstitúciók, a szobrok és képek alkalmazásának a minimumra csökkentését hangsúlyozzák. Már pedig a 14 áIlomásból álló keresztút máris túllépi a kívánatos képek, vagy domborművek számát. (41. o., 45.kép)

Ha a presbitérium létesítése szükséges, akkor az énekesek az oltár előtt kapnak helyet, ugyanolyan padokban, mint a hívek, arccal az oltár felé. Nagyobb templomokban ezek a padok is emelkedve készülhetnek. Ugyancsak az oltár mellett és szemben az énekkarral épülhet az orgonista játszóasztala, akinek így közvetlen kapcsolata van a miséző pappal és szemben lévén az énekkarral, őket is irányíthatja.
Az énekesek igen fontos szerepet töltenek be az új liturgiában. Nem mintha a régiben nem ez lett volna a helyzet, de az, hogy az énekkar teljesen külön, az orgonakarzatra került, messze távol a paptól, azt eredményezte, hogy a kar szinte öncélú intézménnyé alakult, nem ritkán zenekarral kiegészítve. A pompás, gyakran teátrális zenei produkciók elvonták a közösség figyelmét a szent cselekménytől. A közönség nagy része kizárólag a zene kedvéért látogatta a templomot. Ha a liturgikus előírás a képekkel és szobrokkal szemben azt az igényt támasztja, hogy ne zavarják a hívek ájtatosságát, elsősorban a szentmisét, ne vonják el a figyelmet, akkor még inkább áll ez az énekkarra, melynek föladata a tevékeny bekapcsolódás a szertartásba, és az azokon résztvevő hívek vezetése. Ezért világos, hogy az énekkarnak le kell kerülnie a külön kórusépítményről, vagyis az új templomban a külön kórust is hiába keressük.
Az orgonasípok – ma a távvezérlésű orgonák korszakában – függetleníthetők a játszóasztaltól. Elhelyezésük a bejárat közelében nem célszerű, mert túlságosan ki vannak téve a beáramló levegő okozta gyors hőváltozásoknak és páralecsapódásnak, ami szükségszerűen az örökös hangolgatást teszi elkerülhetetlenné. De a templom legszebb dísze lehet az orgona, és így akár az oldalfalon, még inkább a presbitérium két oldalfalán igen ünnepélyes és artisztikus elhelyezés ajánlatos. Hiányzik az új templomcsarnokból a keresztelőkút is. A zsinat határozottan a külön keresztelő kápolna mellett foglal állást, visszaadva ezzel a keresztség szentségének azt a megbecsülést, ami méltán megilleti. Ez nem újdonság, mert csaknem tizenhárom évszázadon keresztül nemcsak külön helyiség szolgált erre a célra, hanem nagy gonddal és költséget nem kímélve épültek külön keresztelő kápolnáink. Ennek az emlékét maga a szertartás is őrzi, amikor az újonnan kereszteltet bevezeti a templomba. A baptiszteriummal is külön fejezetben foglakozom.
(42.o.,46.kép)

Összegezve az eddigieket: az új templomnak a közepén, a belső térnek körülbelül egy ötödében, szemben a hívekkel áll az oltár. Mögötte a presbitérium, mellette az ambo, az oltár előtt az énekesek és a kántor, előttük a hívek. Ezeken kívül semmi más zavaró építmény, vagy más szentség kiszolgáltatását szolgáló berendezési tárgy a templomtérben nem található. A gyóntatószékek helye is vagy külön kápolnahelyiségben, vagy a folyosón van. Amiről az instrukció nem tesz említést, arra az eddig is érvényben lévő elő írások irányadók.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a felsoroltak újonnan épülő templomokra vonatkoznak és minthogy ez idő szerint erre hazánkban nem kerül sor, a részintézkedéseknek megvalósítása csak akkor kívánatos, ha az nem jár értékes, sok küzdelem és áldozat árán létesített és berendezett templomaink megszentelt művészi megjelenésének, arculatának rombolásával.

A következőkben párhuzamosan kívánok foglalkozni a konvencionális, tehát meglévő templomainkban létesült, valamint a zsinat által, az új templomok számára kötelezően előírt berendezési tárgyakkal, érintve azok megjelenési formáit, anyagi fölépítését, gyakorlati méreteit, állandó kánonul használva az érvényben lévő előírásokat.

Nyilvánvaló, hogy ha a tabernaculumot, a presbitérium, a volt szentély oldalfalába, vagy hátfalába tudjuk elhelyezni, akkor a megoldás nagyjából azonos a már ismert eddigi tabernaculum megoldással. Azzal a különbséggel, hogy itt a tabernaculum faliszekrény lesz, Ha a sekrestyével közös falba építjük be a tabernaculumot, praktikus, ha ezt a falat teljesen átlyukasztjuk – különösen nagyobb, többpapos templomban – és a sekrestye felől is készítünk rá ajtót. Így az Oltáriszentség beteghez, vagy bármiféle külön alkalommal úgy vehető ki, hogy a szentmisét ne zavarják vele. A tabernaculum kiképzése, ajtaja és keretezése a célnak és a hivatásának megfelelően minél díszesebb, minél dekoratívabb legyen, kihangsúlyozva azt, hogy az Oltáriszentséget őrzi a faliszekrény. Falikar szerű gyertyatartók is elhelyezhetők tőle kétoldalt. Kaphat márvány keretet. Maga az ajtó lehet bronz vagy ezüst, vagy díszesen faragott, aranyozott ajtó, ebben az esetben is fémbéléssel. Magának a tabernaculumnak fémmel való bélelése ebben az esetben teljesen fölösleges, mert hiszen a szekrény oldalfalait, alját és tetejét a templom fala szolgáltatja. Belső fabélést készíttetnünk feltétlenül szükséges, mert így válik lehetővé a selyemmel aranyszövettel való belső bélelés.

Az örökmécses megoldás lehet kétoldali, falikaros megoldás. Esetleg olyan falikar, amely az ajtó elé fordítható mécses-poharat tart. Lehet kerekeken guruló, eddig is ismert különálló mécses tartó állvány, amelyet a tabernaculum kinyitásakor félre lehet tolni. Ez akár a hátfalára kerül a presbitériumnak a tabernákulum, akár oldalfalba, mindkét esetben azonos megoldást tesz lehetővé. Az új liturgikus előírásoknak az a kitétele, hogy "tabernaculum parvum quidem, sed aptum," elsősorban az oltáron elhelyezkedő tabernaculumra vonatkozik. De nyilván ide is annyiban, amennyiben teljesen fölösleges a túlméretezett oltárszekrény. Az akkora legyen, hogy a szentségtartó elférjen benne és egy cibórium. A Szentségnek fölösleges tárolását nem kívánja, sőt mellőzni kívánja az új liturgia, amely súlyt helyezne arra, hogy lehetőleg a hívek az éppen (55.o.,59.kép) folyó szentmise alatt konszekrált partikulákkal áldozzanak. Az áldozók száma előre meg nem állapítható lévén, előfordulhat, hogy maradnak partikulák, az is, hogy nem elegendő a partikula, meg betegekre is kell gondolnunk, esetleg haldoklókra, úgy, hogy az Oltáriszentség tárolása feltétlenül szükséges, da korántsem százakra menő partikulákra gondolunk ilyenkor, hanem annyira, amennyi a spontán napi szükségletet fedezheti és amennyi az Oltáriszentség állandó jelenlétét a templomban biztosítja.

Ha liturgiánk súlyt helyez arra, hogy csaknem kizárólag központi szerephez jusson az oltár és az áldozati cselekmény, akkor ugyanennek a liturgiának a szellemében gondolkozunk, ha azt szeretnénk mindenképpen megoldani, hogy az Oltáriszentség is a templom középpontjában legyen. Ez pedig csak az oltárba, illetőleg az oltárra épített tabernaculummal oldható meg. Olyan tabernaculum, amelyik szekrényszerűen helyezkedik el az oltáron, nem célravezető, hiszen a szembemisézésnek pontosan az a rendeltetése, hogy a pap minden ténykedését a hívek szemmel követhessék, márpedig egy ilyen külön szekrény- tabernaculum éppen a misekelyhet takarná. Hogy oldjuk meg tehát mégis az oltáron elhelyezendő tabernákulumot? Ne idegenkedjünk a szokatlan megoldástól. Szokatlan megoldás a szembemisézés, szokatlan megoldás legtöbb templomunkban az ambó, a legile, a szószéknek a kiiktatása, az áldoztató rácsnak a fölszámolása, a szentély helyében a presbitérium létesítése, szóval annyi újítás, annyi változás van máris templomunkban, hogy az, amit az Oltáriszentség elhelyezésére elgondolok, nem lehet annyira idegen, hogy ne tudnánk vele megbarátkozni.

Mélyítsük meg az oltárt és helyezzünk az oltárra alacsony predellát. Ezt a predellát a középen néhány centiméterrel, 5-6 cm-rel emeljük meg, ezáltal a középen egy 10-12 cm-es megemelt kis dobogó-féle alakul, amely dobogó a pap felé lejt. Erre a ferde síkra kerül a tabernaculum ajtó. Mégpedig kétszárnyú kis ajtó, amely alatt aknaszerű kis üreg van, az oltár asztallapjában. Ebben az üregben helyezkedik el a kis cibórium. Est az üreget kőfal veszi körül, mely (56.o.,60.kép) kőfal oszlopszerűen áll rajta az oltár alaptömbjén és ezáltal komoly stabil építmény. Sehonnan nem hozzáférhető a kis szekrény, csak az ajtaján keresztül. Az ajtó szilárd, könnyen föl nem törhető kivitelére természetesen legalább olyan gondot kell fordítanunk, mint az eddigi oltárszekrényeknél. A fülkének bélelése fatokkal, azonkívül selyemmel, aranyszövettel szintén lehetséges. Változást kall szenvednie a cibórium edénynek: nem újítás ez a változás, ha azokra a ki a kolumbáriumokra gondolunk, azokra az őskeresztény szentségtartókra, amik galamb formájúak voltak, a galamb hátán volt egy kis kinyitható ajtócska, és az alatta lévő edénykében őrizték a szentséget. A mi új cibóriumunk nem lenne galamb formájú, hanem nagyjából a régi cibóriumra emlékeztetne, avval a különbséggel, hogy annak megszűnne kehelyszerűsége, tehát nem magas, hanem egészen alacsony kehelyszára volna, éppen csak akkora nodusz, a talp és a kupa kötött, hogy a papnak a tenyere elférjen, vagyis áldoztatáskor tenyerébe tudja venni a kupát úgy, hogy két ujja közé veszi a kis nodusz. Az edény maga inkább öblös, inkább széles, kissé tálszerű volna, mintsem kehelykupára emlékeztető, de egészen alacsony, lapos talppal. Az egész edény sima fedelével együtt nem volna magasabb cca. 15 cm-nél. Hogy könnyen kezelhető legyen, kiemelhető és visszahelyezhető a tabernákulumba, mind a két oldalán volna füle. Nyilvánvaló, hogy ez a kis edény nem annyira az áldoztatáshoz szolgálna, mint inkább a szentség megőrzésére. De kisebb templomban, ahol nem több száz partikulára van szükség, hanem csak 20-30-ra, úgy a mindennapi áldoztatás céljának is megfelel. Nagyobb méretű áldoztatásokhoz ki lehet helyezni az oltárra a mise előtt a nagyöblű cibóriumot, abban konszekrálni a partikulákat és az áldozás megtörténtével az előbbi kis edénykébe helyezni a maradék partikulákat. Ezzel tökéletesen meg tudjuk oldani az Oltáriszentségnek az oltáron és így a templom középpontjában való őrzését.

Az örökmécses megoldására kínálkozik maga az a már említett oszlopszerűség, amely magában rejti az említett aknát, mert arra falikar szerűen, vagy elébe önálló lábon állva (57.o,61.kép) is elhelyezhető az örökmécses. Az oszlop egyébként szép, nemes, ezüst- vagy más fémveretű szentségi emblematikus ábrázolással, vagy éppen- csak-hogy dekoratív célt szolgáló ékítménnyel volna díszíthető. Ha az oszlopot szélesebbre vesszük, vagy az oszlopot kétoldalt, a már érintett antependium lap két fél darabjával egészítjük ki, akkor akár adoráló angyal figurákat, vagy bármiféle más liturgikus dekorációt helyezhetünk a tabernákulum két oldalára, ami a jelenlévő híveknek figyelmét felhívja az 0ltáriszentségre.

Harmadik megoldásnak megmarad a középkorból, főként a gótikából ismert pasztofórium. Ez szentélyünknek a sarkára kerülne, ott, ahol az áldoztatórács kapcsolódott a diadalív falához. Ez azonban olyan megoldás, ami az új liturgikus törekvésekkel nem egészen egyezik. Ez kompromisszum megoldás, hiszen az új templomalaprajz nem különböztet meg szentélyt és hajót, és így ilyen kínálkozó sarok abban nem kínálkozik. Ha már komoly, stabil altare fixumot létesítünk, az új liturgia szellemében és előírása szerint, akkor legegészségesebb, ha a tabernákulumot is ebben a szellemben oldjuk meg.

Az áldoztatás eleinte sok gondot okozott, miután régi templomokról van szó. Az értékes és művészi anyagból készült áldoztató rácsot ne bontsuk el, használjuk továbbra is erre a célra. Ha középen meg is szakítjuk az által, hogy oda kerül a versus populum oltár, a két oldalsó részén még mindig folyhat az áldoztatás éppen úgy, ahogy eddig történt. Talán annyit tegyünk meg, hogy amennyiben szép kovácsolt vas, vagy bronz áldoztató rácsunk van, annak a felső farészét, azt a korlátfára emlékeztető keskeny faalkotmányt cseréljük ki komolyabb, 25-30 cm. széles falapra, ami által asztalszerűbbé válik. Így úrasztala jelleget kap. Ha nem ott áldoztatunk és az új oltár lehetővé teszi, hogy a pap az oltár mellé álljon és úgy áldoztasson, ez is Igen jó megoldás. Különösen ha arra gondolunk, egyre több templomban honosodott már meg az, hogy a hívek nem térden állva, hanem állva, talpon állva veszik magukhoz a szentséget. Elvonulnak az áldoztató pap előtt és nem a pap sétál ide-oda. Valószínűnek látszik, hogy ez a megoldás lesz a jövőé. (58.o.,62.kép) Ez áldoztatási mód szűkebb méretű kápolnákban, egészen kis templomokban egy igen liturgikus lehetőségnek nyit ajtót. Ha a versus populum oltárt 70 cm. körüli mélységűre építjük, éppen csak olyanra, hogy a misézés zavartalanul folytatható legyen rajta, akkor semmi akadálya annak, hogy a miséző pap az oltártól, magáról az oltárról áldoztassa az eléje vonuló, ott megálló híveket. Ez a legliturgikusabb megoldás volna, ami természetesen még nagyobb méretű, még hozzá tabernákulumos oltárnál már nem lehetséges.

Az imazsámoly sorral, vagy bármiféle más építménnyel – akár fix, akár szétszedhető, félretehető legyen is – külön megoldott áldoztatási lehetőség semmi más, mint az áldoztató rácsnak egy rosszabb változata, így ennek semmi értelme sincs.

Az Úr Krisztusnak az a kijelentése, hogy szeret az emberek között lenni, megkönnyíti a szentségimádás megoldását azáltal, hogy a szentmiseáldozatot a hívek közelébe, a hívek közé visszük. Logikus, hogy vigyük magát a szentségi Jézust is a hívek közelébe. A tridenti zsinat utáni nagy oltáriszentség-kultusz a szentség kihangsúlyozása, a magasba emelt monstrancia az óriási díszítmények, különböző baldachinok és sok-sok gyertya, sok cifrálkodás, mind az a pompa amivel az Oltáriszentséget körülvették, abban az időben indokolt volt. Ma erre nincs szükség. Maga az oltár is kilépett a hatalmas retabuláriumok és faragott szárnyas képek, sok-sok dísz orgiájából szerényen, polgári egyszerűségben lép a hívek elé, nyilván az Oltáriszentségnek is ez a stílusos, korszerű, a mai liturgiának megfelelő szervírozása. Feltétlenül az oltárra helyezzük a monstranciát. Most feltétlenül új és véglegesen megoldott oltárról van szó és mindig ezt tartom szem előtt. Az oltármensa közepére, inkább a hívek felé közelebb, finom csipketerítővel letakart dobogót helyezünk. Erre a dobogóra épül a szerény, de finom és nemes anyagból készült szentségi trónus. Ebbe kerül az úrmutató, amit, ha a tabernákulum a presbitérium falában, vagy a megtartott régi tabernákulumban helyeznek el, onnan esetleg a sekrestyében lévő szekrénykéből körmenetileg (59.o,63.kép) hoz ki a pap és helyez az előbb említett trónusra. Az ünnepélyesség céljából a mensába, illetőleg a predellába ne csak az előírt egy-egy gyertya számára készítessünk megfelelő furatot, gyertyatüskét és cseppfogót, hanem mindkét oldalra 3-3-at. Ezekre tűzzük a szentségimádás ünnepélyesebbé tételére a megfelelő méretű gyertyát. Így megoldottuk a szentségimádást olyan intimen és olyan finoman, amit semmiféle teatralitással, gyertyatömegekkel, virágerdővel, vagy reflektorozott fényözönnel nem lehet elérni. A hívek közelebb kerülnek a szentségtartóhoz, az oltáriszentséghez és közvetlenebb a kapcsolat, mint amilyen közvetlen a kapcsolat a szentmisével, a szembemisézés által. Ez a szentségkitétel csak szentmise után lehetséges, mint ahogy ennek csakis így van értelme. Ha jól átgondoljuk, a régi szentséges nagymise semmiképp nem helyeselhető, nem szolgálta az Oltáriszentség tiszteletét, mert az Oltáriszentséget azért helyezik ki, hogy adoráljunk, a szentmisét azért végzik, hogy azon elejétől végéig figyelmes belekapcsolódással részt vegyünk – ez áll a miséző papra is – márpedig a kettő együtt nem megy: vagy adorálok, és akkor nem figyelek a misére, vagy a misébe kapcsolódom be, akkor nem törődhetem a kitett szentséggel. Nem beszélve arról, hogy két Úrkrisztus egy oltáron értelmetlenség.

Az új liturgikus konstitúció nem erőlteti a mindenáron való szembemisézést. Azonkívül különbséget tesz "altare maius" és"altare minus" között. Utóbbira megjegyezve: "sint pauciora". Tehát a templomban az oltárok elszaporítása nem kívánatos. Arra is gondolnunk kell, hogy az új konstitúció elsősorban is új templomokra vonatkozik. A szemben misézésnek a plébánia-misén van elsősorban jelentősége. Igen háttérbe szorul az a szerep, amit neki szántak, ha csendes miséről, vagy méginkább a papnak hogy úgy mondjam magánmiséjéről van szó. A nemzeti nyelv használatára is ugyanaz vonatkozik. Az altare maius az rangot jelent – tehát nem csak a központiságot – és ez tulajdonképpen meg volt a régi templomban is. A konszekrátum volt az igazi altare maius, és ez nem volt mindig a főoltár. Nem egy olyan templomról tudok, ahol a konszekrátum a dedikációs szent oltára volt, és ha liturgikus szellemben rendezték be a templomot, (60.o.,64.kép) akkor a főoltár volt valamelyik isteni személynek, vagy a Szentháromságnak állítva ( pl. Jézus szíve, Jó pásztor, Szent Kereszt, stb) és ha valamelyik szentnek volt dedikálva a templom, akkor a dedikációs szentnek a szentélyen kívüli oltára volt konszekrálva s így ez volt az altare maius. Ez az eljárás az új templomban nem érvényesíthető, hiszen az új előírások a mellékkultuszokat lehetőleg külön kápolnákba utalják. Így a templomtér, a templom belsőben csak a versus populum oltárnak, az altare maiusnak biztosít helyet. Meglévő templomainkban ez nem oldható meg barbár pusztítás nélkül: nem jelenti az új liturgikus konstitúció azt sem, hogy ezentúl csak a Szentháromság, vagy a három isteni személy valamelyikének tiszteletére emelhető templom. Főképp nem jelenti azt, hogy az eddigiek ebből a célból megváltoztatandók. Gondoljunk itt elsősorban magára az Örök városra: Rómának a négy stációs bazilikája közül egyik sem valamelyik isteni személy tiszteletére, dedikációjával épült: a San Pietro, a San Paolo fuori le mura, a San Lorenzo, a negyedik pedig a Santa Maria Maggiore. Ezeknek sem a dedikációját nem változtatták meg, sem az oltárképeit nem távolították el, tehát igenis ez továbbra is lehetséges. És főképp megtartandó és tiszteletben tartandó meglévő templomainkban. Hogy ezt miért hangsúlyozom, arra egyetlen egy példát említek: van olyan egyházközségünk, amelyik Szent István király nevét viseli, ez a templomnak a dedikációja is. Eddig a főoltár fölötti kép is Szent Istvánt ábrázolta. Mostani plébánosa az új konstitúciókon felbuzdulva, eltávolította Szent István képét a szentély hátfaláról, helyébe egy feszületet helyezett. Az kétségtelen, hogy a feszület magasabb rendű liturgikus ábrázolás, mint Szent Istváné, de ez mégiscsak a liturgia szellemével és a konstitúció intencióival, de legfőképpen szent hagyományainkkal ellenkező eljárás, nem jelenti a szembe misézéssel kapcsolatban a feszületnek sem nagyobb megtisztelését az, hogy ezentúl a pap a feszületnek háttal fog misézni. Ilyen kimagasló feszület-tisztelet esetén tautológia volna az oltár mellé, vagy elé a szentmiséhez szolgáló még egy feszületet helyezni. Az oltárképekkel különösképpen a főoltár képpel, a (61.o,65.kép) dedikációs képpel és a templomban lévő egyéb képanyaggal és szoborkultusszal előadássorozatomnak egy másik részében f foglalkozom. Erre itt most nem kívánok bővebben kitérni. Ezzel a kérdéssel érkeztünk el a liturgikus konstitúció nyomán a mi templomainkhoz, mert nálunk új templomok létesítése csaknem lehetetlen, és így az a kérdés, hogy hogyan lehet megoldani nálunk a feladatokat, illetőleg hogy lehet összeegyeztetni a konstitúciók szellemét a régi templomberendezésekkel, anélkül, hogy azok műértékükben az évtizedek, évszázadok által megszentelt hagyományaikban sérelmet ne szenvedjenek.
(62.o.66.kép)

A zsinati konstitúciók szelleme az, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz, a keresztény és általában a hívő embereket egységbe vonja, hogy az embereket közelebb hozza a valláshoz, a hithez, az Úristenhez és mindazokat az eszközöket, amik ezt az egyesülést, ezt a nagy közösségi szellemet táplálni tudják – elősegítse. Amik ezt hátráltatják, azokat kiküszöbölje, hogy szűnjön meg az „egyháziak” és „világiak” külön csoportja, hogy ne hatalmas arany trónusokon, bíborba, bársonyba öltözött, elkülönült papság uralkodjon a hívek fölött, hanem a keresztény egység, az egyház egysége, a hívek és a papság egysége megszülessen, felépüljön, kialakuljon. Nyilvánvalóan ezt a célt kell szolgálnia a templomnak is, a liturgiának is, amelynek éppen ezért változtatja meg az egyház az eddigi latin nyelvét, hogy a szentmisék és a szertartások érthetőek legyenek azok számára, akikért rendeltettek. A hét szentséget az Úr Jézus nem a papság számára rendelte, hanem az egész keresztény közösség számára. Csak akkor értheti meg és mélyülhet el a hívő a szertartásokban, ha azoknak nem csak üres, formai külsőségeit, tömjénfüstös és gyertyafényben, virágdíszben ás ornátusokban pompázó külsőségeit látja, hanem a külső formák mögött világossá válik számára a belső tartalom is. Ezért lett szükségessé és ezért tette kötelezővé az egyház a nemzeti nyelv használatát. És ha ez a cél vezette a zsinatot, akkor nem lehetett olyan gondolata, hogy a templomot elidegenítse a hívektől, hanem a hívek áldozatkészségéből, szeretetéből, buzgóságából épültek és rendeződtek be azok. Természetesen a liturgikus ismeretek nélküli buzgóság folytán teltek meg templomaink oda nem való holmikkal, amik gyakrabban inkább szolgálták az emberi hiúságot, a dölyföt, mint az alázatos szeretetet. De az Aratás Ura az evangéliumban arra figyelmeztet, hogy óvatosak legyünk a gyomlálással, nehogy a dudvával együtt az igaz búzát is kitépdessük.

Templomaink a legutóbbi korig – különösen azok, amelyek több száz éves múltra tekintenek vissza – az embereknek, a (63.o.,67.kép) hívőknek történelmi küzdelmeit, életküzdelmeit őrzik a maguk megjelenésében, nemcsak külső formájukban, hanem a fölépítésében, a belső tagozásban és berendezési tárgyaikban is. Őrzik a századok küzdelmeit, a vallási életnek a harcait, átélték és sok fáradtsággal, sok gonddal és gyakran sok keserűséggel, sőt vérrel is megszenteltek ezek az épületek, berendezési tárgyak. A román korból itt maradt templomaink a népvándorlás koráról panaszkodnak bástyaszerű kiképzéseikkel, lőrésszerű ablakaikkal, erősen tagozott alaprajzukkal. Várak voltak, melyekben nemcsak a hit, nemcsak a vallás, hanem maga az emberi élet is menedéket keresett és talál. A gótika a maga tagozottságában őrzi a feudális kor szellemét, életének a nyomait. A különböző érdekképviseletek kisebb-nagyobb hatalmi csoportok nyoma felismerhető a kápolnákra tagozott templomhajóban, és a rendkívül nagyra méretezett és a hajótól elkülönülő szentélyben. Reneszánsz korabeli szentélyeink a megújuló klasszikus görög-római kultúrának az emberi nagyságát hirdetik, kissé háttérbe szorul a keresztény jelleg: földhöz tapadtak, földre bazírozottak ezek az épületek. Később, amikor mindezekkel a tradíciókkal szakítva ujjong a lélek és szertelen szépség-keresésbe, a díszítőkedv tombolásába csap át, megszületik a barokk és a rokokó. Ezek a templomok a maguk felszereléseivel, tagozottságával átléptek olyan korokba, amelyek sokszor értelmetlenül, értetlenül álltak ezek előtt az emlékek előtt, de szerencsére nagyrészt tiszteletben tartották azokat, mert ha nem ezt tették volna, akkor a kétezer éves egyház múltjából csak sárgult papírok maradtak volna ránk.

Ha megnézzük a mi templomainkat, azok sem ma készültek. Elárulják a magyar élet zaklatottságát, hányattatását, azt, hogy itt először a tatárdúlás, később a török veszedelem mindent elpusztított és alig-alig maradt valami a régi századokból. Romok, kövek, miket könnyezve kaparunk ki a földből, körülállunk, megcsodálunk, és megsiratjuk a nagy múltat, de a jelenünk mégiscsak ezen a múlton épül föl. Mária Terézia korára esik a mi templomépítéseink zöme. Vannak olyan templomaink – szép számmal a kisebbek – amelyek, úgy mondhatnám típustemplomok. Hiszen a romhalmazból újjáépült vallási életnek szentélyekre volt szüksége, (64.o.,68.kép) és épített is. Épített a helyi szükségleteknek, anyagi lehetőségeknek megfelelően pompás, de megfelelő Istenházákat. Ezek a templomok mind hajóra és szentélyre tagozottak. Igen sok van, melynek mellékhajói, kápolnaszerű fülkéi, kereszthajója is van.

Ha megvizsgáljuk azt a korszakot, a magyar öntudatra ébredés, az új államépítés korát, mindazt, amit a kiegyezés után, és főképp a millenniumkor nekilendülő magyar élet produkált, akkor döbbenhetünk rá arra, hogy mit vesztettünk.

Amint Vörösmarty, Arany János és a többiek, a magyar hőskölteményt, magyar eposzt, az elveszett magyar dicsőség elveszett kincseinek újjáköltését vállalták, éppen így az Alpár Ignácok, Ybl Miklósok, Schulekek és mások megalkották azokat a neoromán, neogót, neoreneszánsz és neobarokk templomokat és épületeket, amelyek az elpusztított magyar emlékek sírköveként állnak itt. Éppen ennek a megújulásnak a szellemével tanítanak és oktatnak, bátorítanak bennünket, hogy merjünk mi is építeni, ezen az alapon tovább. Ezeket az emlékeket nem dobálhatjuk ki, nem törölhetjük el, mert avval a szülői házat tagadnánk meg, avval a hazánkat, kétezer éves egyházunkat tagadnánk meg. Vigyáznunk kell és figyelnünk arra, amire a múlt oktat. Minden kornak új szükségletei voltak. Új szükségetek merültek fel, új kívánságok és az örök célok elérésére új eszközök. Ezeket az eszközöket beleillesztették, beleépítették a készen kapott történelmi keretbe, és ha kiégett a román stílusú würzburgi dóm, és a barokk korszakban újították fel, akkor a csodálatosan szép román stílusú épület teljes berendezése a kor nyelvén szól: barokk. Vagy ott van a Szent Gudula, Brüsszel katedrálisa, korabeli gót templom. Szinte rokokósan barokk a szószéke és a gyóntatószékei a reneszánsz fafaragás remekei. Jól illenek bele, otthon érzik magukat a gótikus miliőiben, mert a szükséglet, és a szükséglet helyes kielégítése egészséges megoldásban alkotta e műveket. De ne menjünk olyan messzire: a berlini Szent Hedvig katedrális a háború alatt teljesen kiégett, belső berendezése teljesen elpusztult. Újjáalakításakor a ma formanyelve, a ma liturgikus igénye érvényesül benne hiánytalanul. Vagy ott van a (65.o.,69.kép) Klosterneuburg-i Szent Gertrúd, amely már 1926-ban szembemiséző oltárt épített, de az új oltár mögött ott van a régi oltár, teljes épségében, bárki megtekintheti és megcsodálhatja, bár az igényeknek az az oltár már nem felelt meg.

Minden kor új igényekkel és új formanyelvvel lép a történelem színpadára. Ez a mostani kor, ez a mostani időszak a II. Vatikáni Zsinat utáni idő az egész liturgiánkat megfiatalítja, megváltoztatja és a liturgia változásai a berendezési tárgyakban is új igényt támaszt.

A szemben misézés oltára egészen új minden templomban, régiben és újban egyformán. Az új templomokban különösebb problémát nem jelenthet, hiszen ez a kiindulási pont és e köré a központi oltár köré épül az új szentély, a szentély alatt magát a templomot értve.

Mi legyen, hogy alakuljon a régi templom, ha arra törekszünk, hogy az új liturgikus előírások abban érvényesülni tudjanak? Az előbbi példák, történelmi példák azt igazolják, hogy az a helyes, ha a kor szellemében, a kor stílusában, a kor formanyelvén jelennek meg, szólalnak meg az új objektumok. Feltétlenül azt jelentik, hogy régi templomainkban megvalósítandó szemben misézési oltár nem tartozik alkalmazkodni a templom stílusához, sőt az a helyes, ha nem alkalmazkodik. Ma erőszakosan barokk, vagy reneszánsz, vagy akár román oltárt létesíteni anakronisztikus. Ha templomunk olyan stílusegységű, hogy épülete is, belső berendezése is, annak minden darabja a stílusegység jegyében van, akkor nem szabad ezt az egységet megbolygatnunk, különösön akkor, ha még hozzá műértékkel, műemlékkel állunk szemben.

Templomainknak elég komoly százalékában teljesen kommersz jellegűek a berendezési tárgyak. Ezeket ú.n. egyházi iparosok, oltárépítő asztalosok készítették, előre nyomtatott mintakönyvük alapján és nagyon sokszor gyárilag előre gyártott elemekből összerakva. Sajnos ez a többség, vagy talán nem is sajnos az új liturgia szempontjából, mert ezeket a berendezési tárgyakat minden megfontolás nélkül elbonthatjuk, kitehetjük a templomból, és fölszabadul a szentélyünk az új liturgia új igényei számára. De ne a bontással kezdjük az építő munkát, (66.o.,70.kép) a megítélésben ne bízzunk a saját véleményünkben, mert erre szigorúan figyelmeztet a konstitúció, hogy vonjunk be megfelelő szakembereket annak az elbírálásába, hogy vajon egy objektum méltó-e a templomhoz, vagy sem. Nagy a felelősség különösen nálunk az igen szerény anyagi körülményeink mellett, és nem is olyan sürgős ez a feladat.

Kellő megfontolás, mérlegelés, tapasztalatgyűjtés szükséges ehhez, és különben is, az egész világegyházban a kísérletezés korát éljük. A megoldások sehol sem véglegesek, sehol sem kiforrottak. Az, hogy valaki kint járt külföldön, vagy fönt jár a fővárosban, vagy akármelyik templomban, és ott megragadja a figyelmét egy megoldás, amelyik ott, abban a templomban lehet helyes, lehet esztétikus és a templom hangulatához és a liturgia előírásaihoz alkalmazkodó, abból egyáltalán nem következik, hogy ez megvalósítható az ő templomában is.

A zsinati határozatoknak az a céljuk – amint azt már említettük – hogy a szentmisét a szent cselekményeinket és szertartásainkat közelebb hozzuk a hívekhez, számukra érthetővé tegyük. Nézzük csak meg azt, hogy micsoda zűrzavar található országszerte a liturgikus szövegek körül. Hiszen nincsen még végleges szövegünk sem. Az egyik templomban a nagy Credo-t mondják, a másikban a régit, az egyikben állva, a másikban ülve. Van templom, ahol a Pater noster-t latinul imádkozzák hangosan a hívek, van, ahol magyarul, sőt, olyan is van, ahol nagymisén a gregorián dallammal éneklik. Ezt így sorolhatnám véges-végig. Az evangélium szövegei sem egyezők. Van aki ilyen magyar fordítást használ, van, aki amolyant. Azután nézzük a penészszagú szövegeinket: a Hiszekegynek a szövege teljesen idejét múlta. Ne azt vegyük, hogy a papság és az idősebb hívek mit szoktak meg, és hogy tudják, mit is jelent. Gondoljunk a fiatalságra, akik a régies magyar nyelvtől teljesen elszakadtak, akiknek a számára a szöveg amúgy is nehezen érthető, mert megfelelő hitoktatásban nem részesült, megfelelő magyarázatot nem kapott hozzá: „Születék Szűz Máriától...”, „Szálla alá poklokra...”, „Fö1támada...”, „Fölméne...”, és ezek a kifejezések teljesen értelmetlenek, követhetetlenek a közösségünk legnagyobb része számára. És ott van a „Szentek (67.o.,71.kép) egyessége...”. „Az egyezség” az a paktum és nem az unitas, nem a nagy "Communio", az egység. Tehát: „Hiszek a szentek egységében.” Amíg ezeket a dolgokat nem tisztáztuk, amíg a végleges, hivatalosan az összes magyar templom számára egységesen megalkotott új magyar szöveg nem áll rendelkezésre, addig ne törjük a fejünket azon, hogy véglegesen megoldjuk a szembemisézés oltárát, és általában az új liturgiának egyéb kellékeit. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne történjék semmi, de amit csinálunk, azt óvatosan csináljuk. Számoljunk azzal, hogy mi az Anyaszentegyháznak, mi a zsinatnak az intenciója, szándéka, és semmi szín alatt ne cselekedjünk úgy, hogy ennek pontosan az ellenkezőjét érjük el: elidegenítjük magunktól a híveket és forradalmasítjuk a lelkeket az amúgy is kétkedő, a hitükben megrendült vagy teljességgel indifferens embereket.

Az elindulás útja tehát a portatile, az ideiglenes, az átmeneti jellegű szembemisézési oltár. Ennek megvalósításába kár nagy összeget beleölni, teljesen elegendő egy egészen egyszerű asztal, aminek a lapjában van hely az oltárkő számára, és amire elhelyezhető a szükséges két gyertyatartó és általában az a kevés kellék, ami az új oltárnak előírásos felszerelése. Ez az asztal könnyen kezelhető, félretehető a szentély valamelyik oldalfalához, vagy plébániamise alkalmával középre helyezhető. Így nem bontjuk meg a templom harmonikus egységét, stílusegységét és tiszteletben tarjuk annak megszentelt formáját. Tudjuk, hogy az új templom alaprajza nem ismeri a régi értelemben vett szentélyt, hanem az egységes csarnoktemplom az ideálja, amelynek a közepére, de hosszának egy-két ötödébe helyezkedik el a szembemisézés oltára. Ettől jobbra-balra az ambók („ambó, vel ambones"), vagy ambók és a legile. Így az oltár mögé eső rész a presbitérium, az oltár előtti rész pedig a hívek tartózkodási helye. A presbitérium a legtöbb esetben teljesen fölösleges, hiszen nincs vele mit kezdenünk. Sajnos ma már szinte az a probléma, hogy honnan veszünk a templom számára egyetlen egy papot, nemhogy ott több pap, egész papi testület számára legyen szükségünk helyre. Így ezután a régi szentélyünk, amely építészetileg el van határolva, (68.o.,72.kép) el van választva a hajótól, még akkor is, ha elbontjuk az áldoztató rácsot, mert a szintje megemelt, a templomhajó ott összeszűkül, diadalív épült a szentély elé és ilyenformán építészetileg két részre tagozott a templom. Ahhoz, amit az új liturgia előírása a presbitérium címén elgondol, ahhoz igen-igen bőséges hely a régi szentély. Tehát nincsen szükség arra, hogy a szembemisézés oltárát úgy valósítsuk meg, hogy feltétlenül stornírozni, lebontani kelljen a régi oltárt. Ha az értékes műérték, vagy anyagában értékes, tehát megbecsülésre, megtartásra érdemes, akkor igen méltó hátteréül szolgá1 majd a szembemisézésnek, tehát tartsuk meg teljes épségben. Ápoljuk, gondozzuk annál is inkább, mert beletartozik a templom teljes egységesen megtervezett képébe. De ha ablakaival, felépítményével, tagozottságával, színpompájával kellemetlenül zavarná az új oltárt, akkor megvan a mód arra, hogy függönnyel eltakarjuk, amint ezt az említett klosterneuburgi Szent Gertrudban is tették. Ez persze költséges, ez ráér, ezt majd később is megvalósíthatjuk, mert semmi értelme nincs annak, hogy szurrogátumot, ideiglenes megoldásokat vezessünk be templomunkba és az amúgy is igen nehezen összekapargálható filléreinket ideiglenes megoldásokra tékozoljuk. Elgondolásaink legyenek véglegesek, papírra vetettek, hogy azokat lépésről-lépésre, tervszerűen megvalósíthassuk. Ötletszerűségekkel, rögtönzésekkel ne kísérletezzünk a templomban.

Az új átrendezésnek két lehetősége van. Az egyik volna a régi oltárnak a megfordítása. Ez a legritkább esetben sikeres, mert ha történetesen egy kőből épült, gazdagon faragott, szobrászati elemekkel díszített oltárunk van, akkor annak rendszerint hátfal kiképzése is ugyanilyen anyagból készült. Az oltár abba beleépült. Ha az oltárt magát kiemeljük onnan, a helyén egy űr marad, amit stílusosan ki kell újra képeztetnünk. Ez rengeteg költséget és fáradtságot emészt fel. A megfordított oltárnak is új elejét kell készíttetnünk, ami a mai viszonyok között nem is olyan egyszerű. Ugyanazt a követ, ugyanazt az ügyes iparost, ugyanazt a művészt aki azt annakidején tervezte, előteremteni szinte lehetetlen. Az eredmény (69.o.,73.kép) toldott-foldott lesz, és egy értéket elrontottunk. Ha viszont fából van az átalakítandó, megfordítandó oltár, akkor - különösen, ha műemlékkel, régi darabbal állunk szemben – szinte biztosan számíthatunk annak megsemmisülésével. (A fa könnyen fáradó anyag, szúrágta, elpudvásodik, holt anyaggá válik. Amíg ott áll, még sok évtizedig, évszázadig is kiszolgálhat, javítható, konzerválható, de ha hozzányúlunk, ha megbontjuk, szétesik, fűrészporként omlik össze, és összeépítése szinte lehetetlen. Az elavult öreg fát nem fogja az enyv, nem tart benne a csavar, és külön veszélyt jelentenek a foltozás, kiegészítésképpen beleépített új részek, amelyek egészen másképp viselkednek, másképp reagálnak hőre és nedvességre,mint a régi elavult fa részek.) Tehát egyetlen egy szabály létezik: nem szabad hozzányúlni! Különösen nem, ha arra gondolunk, hogy – amint ezt a tapasztalat igazolja - rendszerint jóindulatú, jószándékú falusi ezermesterek ajánlják fel az ilyen munkákhoz önkéntes, vagy igen kedvező segítségüket. Minden tisztelet az ilyen embereké, akad közöttük olykor olyan, aki meg is érdemli a megfelelő megbecsülést, de rendszerint tönkreteszik a munkákat, mert finomságok iránt, az anyag szépsége iránt és a művészet megbecsülése iránt nincs érzékük. Erre tömegével találhatunk elrettentő példát, az újrafestett templomi szobrok és a kályhabronzokkal tönkretett aranyozások, valamint a különböző brunolinok és lakkokkal elcsúfított finom asztalosmunkák között.

A régi oltárnak a megtartása nem azt jelenti, hogy a templomunkban most már csak egy megcsodálásra való, semmiféle gyakorlati célt nem szolgáló műtárgyat tisztelünk. Hanem igenis továbbra is szolgálhatja a templomot és az istentisztelet céljait. Úgyis probléma a tabernákulum megoldása és nagyon helyes, hogyha a régi oltár tabernákulumát használjuk továbbra is a Szentség őrzésére. Nemcsak a Szentség tárolására, hanem arra, hogy adorálásra, szentségkitételre ott állhat az Úrmutató a tabernákulumban, amelyet most már erre a célra belső világítással pompássá tehetünk. A régi gyertyatartók és a virágdísz és mindaz a dísz és pompa, amit eddig felsorakoztattunk az Oltáriszentség tiszteletére, ezen a régi oltáron mind (70.o.,74.kép) rendelkezésre állnak. A különböző ereklyetartók és mindazok az objektumok, amik eddig is az istentisztelet célját szolgálták. Nem beszélve arról, hogy ez előtt az oltár előtt végezhető a litánia és minden egyéb olyan szertartás, ami nem a szentmisével kapcsolatos. Miseoltár jellegét megszüntethetjük avval, hogy a mensájára helyezzük a gyertyatartókat, esetleg egy-két szobrot vagy ereklyetartót, és hogy magát a mensát nem fehér terítővel, hanem most éppenséggel antependium-szerűen, sőt az egész oltárt teljesen lefedő szép bársony terítővel, hímzett kézimunka terítővel takarjuk le. Az oltár lépcsőzetét is csökkenthetjük úgy, hogy a subpedaneum megszűnjön, talán úgy mondhatnánk, hogy az oltárlépcsőt hátratoljuk, tehát megmarad annyi lépcső amennyi eddig volt, és a legfelső legfeljebb 50-60 cm-re keskenyedjen, hogy ha szentségi áldás, vagy körmeneti elvonuláshoz a pap lehozza a Szentséget, ott megfelelő hely legyen a megállása számára. De pompásan fölhasználható ez a régi főoltár szentsír céljára is. A subpedaneumra, illetve annak megkisebbített felületére kihelyezhető a Corpus megfelelő drapériázással, és az úrmutató a mensára készített trónus emelvényre helyezhető. Szóval e régi oltár továbbra is istentiszteleti célt szolgálhat, és kerete lehet az új liturgiának. Hogy a szembemisézést jobban kihangsúlyozzuk, és annak a régi oltár ne jelentsen konkurenciát, ezt világítással amúgy is megoldhatjuk, hiszen említettem, a szemben misézésnek valahonnan, mégpedig felülről megfelelő reflektorfényt kell kapnia, és ha ugyanakkor a régi oltár semmiféle világítást nem kap, akkor egyáltalán nem zavar, sőt alig látható a szentmise alatt.

Fölmerülhet az az aggodalom, hogy vajon nem tiszteletlenség-e a pap részéről, ha az új oltárnál fungál és ugyanakkor háttal áll a tabernákulumnak. Hát nem! Mert az eddigi szentmise alatt is előfordult, hogy hátatfordított a tabernákulumnak: Dominus vobiscum...; Agnus Dei.., Ite missa est...; Benedictio és ez a hátat fordítás pontosan azt jelentette, hogy ő tulajdonképpen az Úr Krisztus nevében szól, az Úr nevében osztja az áldást, tehát az Úr ott áll mögötte, mozdulatait kíséri, szemmel tartja cselekvését. Ugyanez legyen a (71.o.,75.kép) felfogásunk, hogy a tabernákulum lakója figyeli minden mozdulatát a papnak, és kegyelmét árasztja a szentmisén résztvevőkre. Vagyis nem a pap áll háttal a Szentségnek, hanem az Úr áll a pap mögött.

Az ideiglenes versus populus oltár alá pódiumra, dobogóra sincs szükség, teljesen elegendő a szentély két lépcsőnyi szintkülönbsége ahhoz, hogy a misét mindenki láthassa, követhesse.

Ha meggondoljuk azt, hogy májusi, októberi ájtatosságok és általában a litániák alkalmával mennyire szükség van, mennyire kívánatos a régi oltármegoldás, hiszen itt a pap nem cselekszik semmit, tulajdonképpen csak a hívek előtt mint előimádkozó szerepel, figyelme ugyanoda irányul ahová a híveké. Nemcsak a figyelemnek a lekötését szolgálja a feszület, a Szűzanya képe, vagy bármiféle más kép vagy szentelmény, ereklye: hol nyer ez elhelyezést, ha nincs meg a régi oltár? Ha nincs meg az oltárkép? Ha nincs meg a tiszteletnek az az összpontosító tárgya, ami vallásos áhítatunkat segíti, akkor fölmerül a kérdés, hogy oldjuk ezt meg? Rögtön szembeötlik az, hogy magyar népünk ősi szokásaihoz hozzátartozik ez a tisztelet és ennek a tiszteletnek a közvetítő objektuma. Teljesen helytelen tehát az oltárképnek, a dedikációs képnek, a Szűzanya képének a templom oltár mögötti presbitérium faláról való teljes eltávolítása, mert továbbra is szabály marad az, hogy az oltárra semmit nem szabad ráhelyezni a misekönyvön, a misekelyhen, a cibóriumon és az oltárfeszületen meg a két gyertyatartón és kánon-táblákon, oltárterítőkön kívül, vagyis teljesen helytelen volna valamilyen hordozható Máriaszobrot vagy egyéb képet az oltárra helyezni ezekre az ájtatosságokra. Tehát marad és szükséges erre a célra a hívekkel szemben lévő fal, a régi oltár képének a helye. Az, hogy a pap hogy helyezkedjen el egy ilyen litánián, problémát nem jelent, mert hiszen a szembemisézés oltára elé, tehát a hívők elé is elhelyezhető egy imazsámoly és az ilyen litániaszerű istentiszteleteket a pap onnan vezetheti. Még akkor is ez a megoldás kínálkozik helyesnek, hogyha végleges, tehát altare fixum és tabernákulummal ellátott konszekrátum létesül és ott Jézus Szíve litániát mondanak akkor is az a (72.o.,76.kép) helyes, hogy a hívek felől helyezkedik el a pap a tabernákulum előtt. Az oltár mögött térdeplő pap az igen komikus látvány, hiszen ha alacsony, jóformán semmi sem látszik ki belő1e, ha pedig egy kicsikét magasabb növésű, akkor éppen csak, hogy ott kukucskál az oltár mensája fölött. Ez a bújócskázás egyáltalán nem szolgálná bármiféle istentiszteletnek a komolyságát. A szentmisével szoros kapcsolatban van az ambó és az esetleges legile, sőt a sedes celebrantis is, a scamnum is. Erről az előírás azt mondja, hogy úgy helyezkedjen el, hogy „preesse videatur”. Ez is inkább csak olyan templomra vonatkozik, ahol több pap, vagy papi testület van jelen egy bizonyos plébániai misén, konventi, vagy káptalani misén. Mindenesetre az, hogy „vitanda est forma troni” igenis nagyon fontos előírás, mert eddig is csábított az, hogy superlattal, azután több lépcsős pódiumra helyezett gazdagon díszített karosszék várta az énekkari Credo-k és Gloria-k alatt a papot. Ezt nyilván a liturgia tisztelete nem kívánja, sőt, határozottan ellenzi. Az, hogy „preesse videatur” – tehát ő a nyáj vezetője – és, hogy mutasson jó példát ájtatos részvételével amikor jelen van más pap szentmiséjén. Ez a rendeltetése az előírásnak és nem az, amit már bizonyos templomokban meg is valósítottak, hogy a szentély hátfalán egy kényelmes karosszék megfelelő magasságban helyezkedik el és ezen foglal helyet aki „preesse videatur”, jobban preesse, mint bármelyik székesegyházunk püspöki trónusán a főpásztor. Hát ez nagyon ellenkező annak a zsinatnak a szellemével, ahol püspökök és kardinálisok letették főpapi díszüket, lemondtak az építendő püspöki palotáról, mert megihlette őket az a puritán szellem, az az őskeresztény egyszerűség, ami a zsinat szelleméből áradt.

Éppen az előbb felvetődött litánia probléma figyelmeztet arra, hogy a katolikus templom egy olyan, a századok alatt kialakult egység, amihez büntetlenül nehéz hozzányúlni. Ha megbontjuk ezt a harmóniát, probléma problémát követ, valóságos láncreakció szerűen követik egymást a feladatok és a nehézségek. Éppen az ambó, a legile, a scamnum és hasonló megoldások arra figyelmeztetnek, hogy a szószéket is lebontsuk (73.o., 77.kép) és félretegyük, mert eljönnek azok az idők, amikor újra tarthatunk missziókat, triduumokat, nagyböjti konferencia beszédeket, és akkor igen jó szolgálatot fog tenni a régi szószék.

Szükség van a kísérleti időre, a figyelemre és gondolkodásra a feladatok megoldását illetőleg és igyekeznünk kell azt a központi szerepet amit az oltár betölt olyan módon megoldani, hogy az végleges legyen, és a liturgia szellemének megfelelően a konszekrátum kerüljön a hívek elé és ezen az altare fixumon, az igazi altare maius-on mutassuk be a szentmisét. Addig csak ideiglenes minden megoldás, és ez hordja is magán az ideiglenesség bélyegét. Ismétlem, nagy költséget ne öljünk bele ezekbe a portatilékbe, de mindenképpen oldjuk meg a kérdést úgy, hogy a templom harmóniáját, művészi egységét és liturgikus egységét meg ne bontsuk. Az actio catholikás szellem kötelez arra, hogy a hívekre is legyünk tekintettel. A híveket is vonjuk be ezeknek a problémáknak a tárgyalásába, irányítsuk őket, mutassunk rá a rendelkezések helyességére, célszerűségére és szereljük le azokat az ellenkezéseket, azokat a bizalmatlanságokat, amiket – az ő szempontjukból nézve önkényesnek látszó – intézkedések előidézhetnek. Sok tapintatra és bölcsességre van szükség, nehogy a kőszikla szilárdsága, a szent hagyományok és az örök igazságok szenvedjenek kárt. (74)