Az új liturgia oltárának kőanyagát stílusosan, a kő természetének megfelelően dolgoztassuk meg. Ne ragaszkodjunk a fényezéshez, a csiszoláshoz, szóval ne legyenek előre kialakult elképzeléseink, hanem amit a kő diktál, egy szép mészkő, egy szép terméskő durván megdolgozva csak fokozza az ünnepélyességet, csak emeli azt a drámai egyszerűséget, amit ez az oltár még a szentmise nélkül is kifejez.

Most érkezünk el ahhoz a kérdéshez, ami szervesen kapcsolódik a főoltár gondolatához, kialakításához. Nyilván, ha az oltárunkat mégis színes kőből, márványból készítjük, akkor ennek akkor lesz meg igazán a kívánt hatása, ha nem kap maga körül színes konkurenciát. Tehát egyszerű meszelt, vagy a meszeléshez hasonlóan kezelt falak veszik körül. Ez áll fordítva is: ha az oltárunk egy kissé rusztikusán a kő masszív természetének megfelelő technikával megdolgozott, kidolgozott fehér oltár, akkor ennek az ünnepélyességét csak fokozni fogják azok a színek és dekorációk, amik a környező falakat díszítik. Így következő témánk a különböző faltechnikák, falkiképzések tárgyalása.

Alapmunkák

Minden munkánál, mint a templomfestésné1 is a leglényegesebb dolog az alap, melynek megbízhatónak és kifogástalannak kell lennie. Kétféle templomot ismerünk: az átmeneti jellegű, a másik a stabil templom. Utóbbi konszekrálásra is alkalmas.

A fa templomok nálunk nem ismertek, hiszen fában szegény ország vagyunk, ezzel a faltípussal fölösleges foglalkozni.

A vertfalú épület nem az idő számára készül, átmeneti jellegű, mint ilyenre, értékes dekorációt kár reá pazarolni. Legszebb, ha egyszerű meszelést kap. Az ilyen fal tartósságát nagyon fokozza, ha vakolásához jó minőségű anyagokat használunk. (75)

A kőtemplomok három csoportra oszthatók, ami falaikat illeti: terméskő falak, tégla falak, beton falak. A terméskő falak különbözőképpen viselkednek, megbízhatóságuk különböző, a vakolat szempontjából. Teszi pedig ezt a befalazott különböző keménységű kőfajta. Ezek közül a keményebbek nem vesznek föl vizet, vagy alig szívnak. Az egészen puha természetűek szivacsosak, lazák, igen mohón veszik fel a vizet és elég nehezen adják is le, szemcséik között a kohézió gyenge. Ezek a falak nem megbízhatóak, ha kőfalunkba ilyen szivacsos homokszerű kövek keveredtek, ezeket a legokosabb, sőt szükséges - akár kívül legyenek, akár belül - a legcélszerűbb eltávolítani, mert sok kellemetlenségnek lehetnek okozói. Késleltetik a száradást, ennélfogva hajlamosak arra, hogy a felületre oda nem való mindenféle oldott anyagot szállítsanak. Ezáltal elszíneződések állhatnak elő a festésben. A terméskőfalak általában nem szívesen hordják a vakolatot, tehát csínján kell velük bánni akkor, ha értékesebb dekorációt akarunk felhordani rájuk. A legmegbízhatóbb eljárás, ha a dekorálandó felületre ráfalazunk egy éltéglafalat, közvetlenül fölfekvően előbbi vakolatától megfosztott és kifugázott terméskőfalunkra. A terméskőfalaknak az a hátránya is előfordul, hogy nincsenek a kövek tisztességesen kifaragva, így a rájuk helyezett vakolat teszi egyenletessé a falfelületet, vagyis vannak olyan részek, ahol 8-10 cm vastag vakolatréteg került a falra, máshol pedig alig éri el az 1 cm-t. Eléfalazott téglafalat (vendégfalat) feltétlenül építtessünk a terméskő fal elé, freskó alá. Freskó alá úgy készíttessük a vendégfalat, hogy az ne feküdjön rá közvetlenül a terméskőfalra, hanem a két fal között 5-6 cm-nyi levegő réteg legyen. Ennek a levegőréteknek a cirkulálásáról is gondoskodnunk kell: a fal tövén és tetején apróbb lyukak, lélegzőnyílások kihagyásával. Ez a vendégfal több helyen támaszkodjon föl a kőfalra, nehogy saját súlyánál fogva vagy erő behatására megroppanjon, behorpadjon, összerogyjon és evvel a reá kerülő kép elpusztuljon.

A legkiválóbb vakolathordozó fal a téglafal. Itt is figyelnünk kell arra, hogy egyenletes, egyformán égetett, egyforma anyagból készült téglák legyenek, mert az égetés erősebb, (76) vagy gyengébb foka szerint, erősebben vagy gyengébben vízfelszívó a tégla. Sőt, keveredhet közé úgynevezett vasas tégla is, ez már majdnem üvegkeménységű, így semmi vizet nem vesz fö1, tehát a vakolat éppen csakhogy megmarad rajta, nem köt hozzá.

A betonfal szintén igen nehezen hordja magán a vakolatot. Freskófestésre ezért alkalmatlan, csupán a mozaik marad meg rajta, ha azt cementtel ragasztjuk a betonfalhoz.

Így ismertetve a falakat, nézzük magát a vakolatot.

A vakolat: A vakolat készítése nagy gondosságot igényel, mind a három összetevő anyagát illetőleg. Áll pedig a vakolat - mint ismeretes - homokból, mészből és vízből.

A homok: ha bányahomok, nem feltétlenül megbízható. A föld felületéről sok mindenféle szerves anyagot szívhatott magába. Mélyebb helyről előkerülő bányahomokban szintén találhatóak korhadt állati maradványok, gyökér maradványok, szerves anyagok, amik a festésen elszíneződést, foltosodást idézhetnek elő. Ha mégis bányahomokot használnak, előbb iszapoljuk, vagyis kimossuk belőle a szerves anyagokat. Feltétlenül megbízható, igen kemény vakolatot ad a folyami homok. Ugyanilyen minőségű a mészkőlisztből, mészkődarából készített vakolat, habarcs.

A mészről tudnunk kell, hogy annak az oltódása hosszabb ideig tart. Így még az egyszerű meszeléshez, de különösképpen a vakolat készítéshez sem használhatunk bizonyos veszélyek nélkül friss oltású meszet. A mész legalább hat hónapos, egy éves legyen, még az egyszerű vakolat készítéséhez is. A friss mésszel készített habarccsal igen sok oltatlan állapotban lévő mész szemcse kerül a falra, melyek a fal és a habarcs vizével beoltva lerobbantják a vakolatot. Az ilyen fal puskalövésszerű sérüléseket mutat. Az sem mindegy, hogy mivel égették a meszet, mert a szénnel égetett mész / kőszén / a többé-kevésbé tökéletes égés következtében kénvegyületet visz bele a mészbe. Ezek a festés folyamán bizonyos színeket megtámadnak és fakóvá, szürkés feketévé változtatnak. Fával égetett mésznél ez a hatás elmarad. A legújabb és legkiválóbb égetési mód az elektromos árammal történő égetés.

A harmadik tényező: a víz. A vízzel is igen sok szerves anyagot, állati eredetű sókat vihetünk a vakolatba. Artézi víz, (77) természetes folyóvíz, vagy még inkább esővíz a legkiválóbb anyaga a jó vakolatnak. Az sem mindegy, hogy a vakolat keverése milyen sorrendben történik. Egy kísérlet bárkit meggyőzhet erről: vegyünk egy veder sűrű mésztejfölt és két kést. A száraz pengéjű kést nyomjuk bele a mésztejfölbe. Onnan kihúzva azt fogjuk tapasztalni, hogy a pengét csaknem teljes egészében födi a mész. Ha a másik pengét előbb vízbe merítve mártjuk ugyanebbe a mészbe, az csaknem teljesen tisztán fog a mészből előkerülni. Ugyanez történik a kvarc (homok) szemcsékkel is. A teljesen száraz homokszemekre, kvarc kristályokra a mész közvetlenül rájuk tapad, így a vakolatunk sokkal tartósabb, sokkal keményebb, sokkal kötöttebb, mintha vizezett homokba helyeznénk a meszet. Tehát a sorrend: száraz homokba keverjük a meszet és csak azután hígítjuk a vízzel. Ha régi falat újra vakoltatunk, arról a régi vakolatot hiánytalanul veressük le. A fugákat kapartassuk ki, az így megtisztított falat alaposan nedvesítsük be, mert a teljesen száraz fal magába szívja a vakolat vizét és így a teljesen megbízható kötés nem tud létrejönni, mert előbb szárad ki a vakolat, mintsem, hogy a tégláktól a vizet visszakapja.

Ha építkezésünknél bontási anyagot, bontásból eredő téglát használunk föl, az egyes téglákat gondosan meg kell tisztítani és a közéjük keveredett kéménytéglákat kidobni. Utóbbiakat könnyű felismerni, hiszen valamelyik oldaluk kormos, kátrányos, maga a tégla pedig füstszagú a kéményben felszívott kátránytól. Ha a falba ilyen tégla kerül, akkor a vakolaton és a festésen keresztül szívódik a kátrány és kellemetlen, alig leküzdhető és minden újabb festésnél, meszelésnél újból előkerülő sárga foltokat idéznek elő. A már meglévő falból az ilyen téglákat vésessük ki, cseréljük ki.

Falfestések

A falfestések két nagy csoportra oszthatók: egyiküknél idegen kötőanyag szolgál a festék lekötésére, a másik csoportnál a kötőanyag a fal vakolata, illetőleg annak mésztartalma.

Az első csoportba tartozó festési eljárásokat "secco"- nak hívjuk, azért, mert alapanyaguk, hordozó felületük "száraz" vakolat. Az eljárás a következői a téglafalat bevakolják egy (78) durvább vakolattal, erre egy finomabb, simított réteg kerül, melyre teljes kiszáradása után kerül a kép. Tehát itt úgy fest a festő, mintha rajzpapírra, falapra, vagy bármi más a anyagra festene valamilyen kötőanyaggal bevert festékkel. a kötőanyagok szerves anyagok: csontenyv, bőrenyv, kazein, vagy valamilyen emulzió, mint pl. a tempera festésnél használatos tojás-, olaj,- terpentin, stb keveréke. Ezek a kötőanyagok a levegő, a nyirkosság, savak hatására előbb-utóbb elvesztik kötési képességüket, valósággal eltűnnek a festékből. Az így kötőanyag nélkül maradt festék a falról könnyen leporolható, a levegő mozgására lehullik, a kép megsemmisül. Az ilyen kép tartóssága, a kötőanyag élettartamától függően maximálisan 30-40 esztendő. Ez egyébként ugyanaz a technika, amivel a szobafestők és a díszletfestők is dolgoznak.

Nagyon sajnálatos hiba és sajnos napjainkban is találkozunk vele, hogy mindazokat a képeket, amik falra vannak festve nagyfokú tájékozatlanságból freskónak nevezik. És nem is csak a laikus: újságokban, riportokban igen gyakran olvasunk ilyen téves jelölést. Pedig nem freskó a száraz falra festett kép, mert ott a különbség csak az, szemben az olajfestékkel vászonra (vászonkép), vízfestékkel a papírlapra festett képpel (akvarell), - hogy itt falra fest a festő, ugyancsak idegen kötőanyaggal rögzített festékkel. Ebben az esetben a falnak a képpel szerkezeti kapcsolata nincs, ezért a kép a falról lekaparható, lemosható, eltávolítható a fal állagának sérelme nélkül. Előfordul olyan falikép is, amikor a vászonra festett képet felragasztják a falra. Ennek sincs a freskóhoz semmi köze. Alapvető különbség a "secco" eljárások és "fresco" között az, hogy míg a secco-nál csak alapul szolgál a festéshez a fal és külön ragasztó anyag köti a festéket a falhoz, addig a freskónál maga a vakolat, az abban lévő mész a kötőanyag. A freskó- eljárás azért is olyan értékes, mert ez évszázadokig is eltart, illetőleg nyugodtan elmondhatjuk, hogy a jól megfestett freskó egyidős a templom épületének a vakolatával, tehát csak a vakolattal együtt pusztul el.

A freskónak három ellensége van: az erőbehatás (karcolás, ütés, külső sérülések), a tűz, a harmadik pedig a mögéje kerülő, a falba jutó víz, amely a vakolatot esetleg elválasztja (79) a téglafaltól, különösen fagyveszély esetén, mikor is a kép a vakolattal együtt, táblákban omlik le a falról. Maga a portfesték, a színes anyag nagyjából egyezik a szekkóéval, avval a megkötéssel, hogy a festékanyag fény, mész és saválló legyen. Más kellék nem szükséges.

A szekkó festésnél a legtöbb kárt a páralecsapódás okozza, ami különösen hideg templomban, karácsony, újév, húsvét táján következik be. Ilyenkor alacsony hőfokú templom rövid idő alatt telik meg emberekkel. A templom hőmérséklete percek alatt 8-10 fokkal emelkedik és a kilélegzett pára a falakon víz formájában lecsapódik, végig csorog. A lecsorgó víz port, piszkot, és az esetleg kötőanyagát részben már elvesztett festékszemcséket magával viszi, elcsúfítja a fali képeket és dekorációt, ezen segíteni nem lehet. Megelőzni lehet az ésszerű szellőztetéssel.

Beszéljünk ezért a szellőztetésről.

A templomok szellőztetésének a kérdése szorosan összefügg a templomok fűtésének a kérdésével. Sajnos, a legtöbb templomunkban sem a fűtés, sem a szellőztetés kérdése nincs megoldva, vagy ha van is valamilyen berendezés, az nem a működik. Kisebb templomokban igen egészséges megoldás a cserépkályha, vagy azok a töltő vaskályhák, amelyek rövid idő alatt elég nagy helyiséget be tudnak kellően fűteni. Csakhogy a templomok fűtésének a kérdése egészségtelen megoldású, ha csakugyan meleg van a templomban és ugyanakkor nem gondoskodunk megfelelő ruhatárról, ahol a felső ruhát, bundát, ilyesféléket levehetik és el elhelyezhetik. Mert vegyük csak a karácsonyi, téli időt. Odakint esetleg 15-20 fok hideg van, és ehhez a hideghez vannak ruházva az emberek. Bemennek a templomba ugyanabban a ruhában, egy védett helyiségbe és amellett olyan helyiségbe, amely az ottlétük alatt bizonyos mértékig fel is fűlik, temperálódik, utána ugyanúgy öltözve mennek ki a hidegbe. A másik probléma ugyanez: ha templomunk temperált, tehát nem szobahőmérsékletre van fűtve hanem 6-8, mondjuk 10 fok melegig fűtve, akkor ez a kérdés még élesebbé válik. Igen kellemes a kinti zimankós hideg idő után ez a melegnek tűnő templomi temperatúra és utána következik a megfázás és a szentmisékről (80.o.,84.kép) való elmaradás. Ez az érem egyik oldala. A másik: a szellőztetés. A szellőztetés nem annyira azt a célt szolgálja, mint egy mozi helyiségben vagy kaszinóban vagy akár egy lakásban, ahol telepipázzák, telefüstölik, elhasználódik a levegő. Mert a templomban bőséges lehetősége van a levegőnek saját mozgása által való kicserélődésére, utóvégre a leghosszabb szentmise sem tart másfél óránál tovább és ez a másfél óra, tekintetbe véve a templom többnyire tekintélyes kubatúráját, elegendő az a levegő, ami ott tárolva van. A meleg, párás levegő fölfelé terjed és helyet cserél a frissel. Amellett sajnos templomainkban állandó a jövés-menés, az is cseréli folyton a levegőt. Tehát nem a levegő kicserélésére van szükség elsősorban, hanem megint csak egészségügyi okoknál fogva, részint a hívek, részint az épület, a képek, a belső értékek épségben tartásának a szemszögéből nézzük a dolgot. A szellőztetés nem elegendő, ha csak a kapukat nyitjuk ki és huzat keletkezik, mert a párás, meleg levegő fölnyomul a templom mennyezete felé és ott a boltívek alatt nincs hová mennie, megszorul. Ugyanígy – bár jobb – az ablakok, vagy szellőztető fölülvilágítóknak a nyitogatása, de ez a képeken, a berendezési dolgokon, mennyezeti képeken és szobrászati munkákon nem segít. A nyíló ablakrészek fölött meglehetősen nagy tér van, ahol a meleg levegő lecsapódhat és megint csak a falaknak, a képeknek a rongálódását idézheti elő. A szellőztető nyílásoknak feltétlenül a templom legmagasabb pontján, a mennyezeten kell lennie. Egy ventillátor, vagy a ventillációt biztosító falnyílás a mennyezeten tökéletesen megoldhatja a kérdést. Ezt a szellőztetést akkor kell működésbe hozni, mikor a hívek elkezdenek bevonulni a templomba, tehát tulajdonképpen védekezünk a beáramló pára és meleg ellen, így a templom hőmérsékletét ugyanazon a hőfokon tarthatjuk és a páralecsapódás vagy csak igen minimális, vagy egyáltalán nem következik be. Vannak olyan templomok is, melyek olyan látogatottságúak, hogy vasárnaponként négy-öt szentmise követi egymást és mindegyiknek megvan a maga közönsége, mely azt megtölti. Ilyen templomokban a levegőcsere egészségi szempontból, a levegő elhasználódása következtében is szükséges. Erre a célra szolgál a szívóberendezés, az exhaustor. Ez lehet olyan csatorna rendszer, ami lassúbb ütemben cseréli a levegőt (81.o.,85.kép), vagy lehet egy-két jól méretezett, beépített ventillátor, ami percek alatt kicseréli a levegőt. Kiválóan megoldották ezt a kérdést a battonyai templomban, ahol három-négy perc alatt a templom teljes levegőjét ki lehet cserélni a két szentmise között, egy időben az oldalbejáratot és a fő kaput is kinyitva. Megoldható a mennyezeten néhány, 20-25 cm átmérőjű lyukkal, amit kellőképpen dekorálni is lehet. Erre a levegőcserére aránylag ritkán lévén szükség, komplikált nyitogató berendezést nem kell alkalmaznunk, mert a harangozó vagy valamelyik ministráns gyerek kinyithatja ezt a nyílást. Önműködő nyitó berendezést is használhatunk a sekrestyében lévő elektromos berendezés segítségével. Ez a szellőztetés nélkülözhetetlen olyan templomokban, ahol komoly értékek vannak: freskók, szobrászati művek, táblaképek. A műtárgyaknak nagyon megrövidítjük az életét, ha ezt elhanyagoljuk, mert a pára az aranyozásokat szétmállasztja, az olajfestéket megrepeszti, a szekkó festést megfosztja kötőanyagától és a freskóban is komoly kárt tehet, ugyanis a vakolaton mindig akadnak hajszálrepedések, amibe beszívódik a nedvesség. Egy éjféli misén pl. amilyen gyorsan fölmelegedett a levegő, éppen olyan gyorsan le is fog hűlni. Közben a nedvességnek nincs ideje elpárologni, a falak fagypont alá hűlnek, a nedvesség megfagy, repesztgeti, mállasztja, leválasztja a freskó vakolatát a mennyezetről, illetőleg szélesbíti, roncsolja a hajszálrepedéseket, amik azután előbb-utóbb elszaporodva elcsúfítják, elmélyülve és kiszélesedve, porral, piszokkal megtelve élvezhetetlenné teszik a képeket. Templomaink között szép számmal vannak l00-150-200 évesek. Ez alatt az idő alatt életkörülményeink sokat változtak, ugyanígy higiénikus viszonyaink is, így ma már nem lehet az embereket arra kényszeríteni, hogy jégvermekben tartózkodjanak mozdulatlanul, átfázzanak akkor, amikor bárhová mennek, minden hivatal, iroda, üzlet, színház, minden sokak által látogatott helyiség gondosan fűtve van. Maguk az emberek is fűtött otthonban laknak. Hiába hivatkoznánk arra, hogy elődeink mennyivel edzettebbek voltak (amit egyáltalán nem igazol a halálozási statisztika).

Az elmondottakból következik, hogy a templomnak freskókkal díszítését szellőző nyílások készítésével kell kezdeni. (82.o.,86.kép) Megfelelő helyen, mégpedig lehetőleg a mennyezet legmagasabb pontján át lehet fúrni a mennyezetet. Ennek a nyílásnak nem kell feltétlenül középen lennie, úgy, hogy valamilyen módon a leendő képnek a kompozíciójába beleilleszkedjék.

Freskó

Mi is hát a jó freskónak, a „fresco buono”-nak az alapfeltétele? Már a neve is azt mondja: fresco, tehát: friss. Friss vakolatra való festés. A freskónak nincs külön kötőanyaga. Ez nagyon különösen hangzik, de így van. Mi hát az, ami a freskót ilyen – mondhatjuk – örök életűvé avatja?

Minden bizonnyal valamennyien részt vettünk már meszelési munkában. Egy vederben vagy más edényben megkeverték előző nap a meszet, a mésztejet. Ha másnap megnéztük, azt tapasztaltuk, hogy a fehér, tejfelszerű mész leülepedett, lejjebb szállt a vödörben. Fölötte néhány ujjnyi tiszta víznek látszó folyadék helyezkedett el, és ennek a folyadéknak a tetején egy vékonyka, üvegszerű, jégre emlékeztető, kemény réteg foglalt helyet. Ez az üvegszerű réteg, ez védi a freskót és megtartja hosszú évszázadokon keresztül. Tudni illik az oltott mésznek a levegővel való érintkezése következtében a közvetlenül kapcsolatban lévő mészrészecskék teljesen vegytiszta mészkővé alakulnak. Ez az az üvegszerű valami! A freskó tartósságát három kellék biztosítja. Az a három elem, amiből a vakolat összetevődik, tehát a homok, a mész és a víz. Az első szerep a vízé. Miután a falat teljesen megtisztítottuk a régi vakolattól és kikaparásztuk a téglaközöket, akkor kezdődik a falnak az itatása, a már említett artézi, folyó, vagy még inkább esővízzel. Mindaddig, amíg a tégla egyáltalán hajlandó vizet felvenni. Telítettségéről úgy győződhetünk meg, hogy a téglafal, a leendő kép legmagasabb pontján vizet öntünk a falra. Ha az lecsorog a téglán anélkül, hogy a tégla beszívná, akkor a telítettség bekövetkezett. Most következik a vakolás. A freskó vakolata általában három rétegből áll: az első cca. 1:4 arányú mész és homok. A homok durva szemcséjű folyami homok legyen, ezt léccel nagyjából elegyengetve, következik egy cca. 1:3 arányú keverék, ez már finomabb, és erre 5-6 mm vastag egészen finom réteg, 1:2 keverék mészkő, vagy márványliszt és mészből. Utóbbi, a festő réteg, finoman elsimítva, olyan felület, mint (83.o.,87.kép) a legsimább rajzpapír. A festőművész erre a felületre másolja rá a leendő freskónak a körvonalait, illetőleg egyes szükséges részleteit. A rajz úgy készül, hogy előbb kicsiben elkészíti a színvázlatot (papíron), ezt mutatja be a megrendelőnek, utána a természetes nagyságú képet kartonokon rajzolja meg. Errő1 a kartonról másolja át a falra. Minthogy a vakolat puha, friss, hiszen alig fél órával előbb készült el vele a kőműves, tehát rajzolásról nem lehet szó, mert megsérülne a sima felület. Fölfestésrő1, szénnel felrajzolásról megint csak nem lehet szó, mert elpiszkolódna a falfelület, tehát egy tompa, elgörbített szögre emlékeztető szerszámmal a rajz kontúrjait a papíron keresztül belemélyeszti a vakolatba. Az így keletkezett kis árkok a legbiztosabb ismertető jelei a freskónak, mert ezek a száradás után is megmaradnak, viszont a száraz vakolatnak ilyen árkolására nincs lehetőség. Most következik a festés, hogy a művész ezt milyen technikával, milyen sorrendben, hogy és mint műveli ez az ő egyéni dolga. Magát a festéket a freskónál merőben csak vízzel keveri el (a porfestéket), tehát abba semmiféle kötőanyag nem kerül. Mint már említettem, a felhasznált festéknek fény, mész és savállónak kell lennie, mert azt a kémiai folyamatot ami a megkötésig lejátszódik, ki kell bírnia. Nem szabad elszíneződnie, elfakulnia. Színpompájából később sem veszíthet a fény hatására sem. A porfestéket elkeveri vízzel és a képet mint egy vízfestményt festi föl a falra. A munkának – elkezdésétől a befejezésig, amin a napi adagot értjük – 6-9 óra alatt kell megtörténnie. Ez az az időtartam, ami alatt az a vegytiszta mészréteg, a „mészpáncél” a festékréteg előtt a levegő hatására kialakul. Ez a mészpáncél lezárja a festéket, elválasztja a külső világtól. Ez azt jelenti, hogy a freskóművésznek igen gyorsnak kell lennie. Tisztában kell lennie azzal, hogy mi a napi teljesítőképessége, és csak akkora felületnyi vakolatot készíttessen magának, amit a felvakolástól számítva, az említett időtartam alatt be is tud fejezni. Az esetleg be nem festett vakolatrészt le kell veretni és másnap új vakolaton folytatni a munkát. Belejavítani, módosítani, retusálni a freskóban nem lehet, mert a belejavítás nem freskó többé, mert ez már a mészpáncélra kerül. A mészpáncél úgy keletkezik, hogy az a töménytelen víz, amit fölhalmoztunk a (84.o.,88.kép) téglafalban, az természeténél fogva (=hajszálcsövesség) a felszínre törekszik, tehát átszivárog a három vakolat rétegen, melyek egyre mészben dúsabbak, útjában felveszi és magával hozza a teljesen vegytiszta és átlátszó meszet. Amint kiér a levegőre, a levegő széndioxidjával, szénsavával egyesülve, újra mészkővé szilárdul. A teljesen hiánytalanul jól sikerült freskó, az csaknem fényes ettől a mészrétegtől, a mészpáncéltól. Ez a teljesen átlátszó mészkőréteg most már nem oldható, csak bizonyos savakkal (pl. sósav), tehát a kép vízzel lemosható, annak sérelme nélkül. Ennek a freskónak a legfőbb ellensége a tűz, mert akkor ez a mészpáncél újra kiég, égetett mésszé válik, vízzel, párával érintkezve ismét oltott mésszé válik, lepereg, védetlenül hagyva a kötőanyag nélküli festéket. Ez hát az a varázslat, ami a freskót freskóvá teszi. Ez a legelegánsabb, a művészhez legméltóbb festő-technika. Így méginkább csodálkozhatunk azon, hogy amíg az egész középkoron át a XVIII. század végéig – amikor a mi barokk templomainknak is a legszebb Maulbertsch freskói, (gondoljunk Székesfehérvárra, Sümegre, stb.) is készültek, és olyan virtuozitásra és gyakorlati tudásra tettek szert a művészek, hogy gyönyörű, szinte örökéletű alkotásokat hoztak létre, akkor utánuk, a bevezetésben jelzett kóborlásos, szecessziós, és neo-korszakban – teljesen megfeledkeztek a freskóról. Így a XX. század első tizedéig alig van freskószámba vehető emlékünk. Fél százada indul újra virágzásnak a freskófestészet éppen úgy, mint a másik két legnemesebb művészeti technika, az ablakmozaik és általában a mozaik.

A freskóval kapcsolatban akkor válnak teljessé ismereteink, hogyha a mésszel kissé közelebbről is megismerkedünk. A régi mestereknek a mésszel kapcsolatban nem voltak problémáik. Abban az időben kizárólag fával égettek meszet, mégpedig közvetlenül a bányák közelében, amikor is a fa ugyanott, az erdőben rendelkezésre állott. Itt állították fel a mészégetők is, meg a szénégetők is kemencéiket. Előbb faszenet égettek a fából, és ezzel a faszénnel égették a meszet. Így rendelkezésükre állott a minden kellemetlen vegyi hatástól mentes mészanyag. A kőszénnel való mészégetés a gyáripar előretörésével egyidőben terjed el. Az így kapott mész freskó céljaira alkalmatlan, mert a szénből a mész igen (85.o.,89.kép) sok gázt, vagy gáz alakban lévő vegyi anyagot, így elsősorban ként visz bele az égetett mészbe. Már említettem előbb, hogy a legmegbízhatóbb égetési mód az elektromos égetés.

A freskó száradásának a folyamata a mészpáncél keletkezésével indul meg. Emlékezzünk arra, hogy igen nagy mennyiségű vizet halmoztunk fel a téglafalban, és tekintélyes mennyiséget a vakolattal. Ennek a vízmennyiségnek a távozásához hosszú időre van szükség. A száradást a mészpáncél is késlelteti. Ez a körülmény arra int, hogy olyan templomokban, ahol a falak belsejét is fenyegeti fagyveszély, nyilván okosabb ezeket a munkákat tavasszal végezni, hogy a nyári, őszi enyhe, meleg idő, a száradást elősegítve, megszabadítsa a falat tetemes vízmennyiségtől. Így fagy nem veszélyezteti a freskó tartósságát. Temperált, fagymentes belső tereknél az esztendő bármely szakában végezhetünk ilyen munkát. Számolnia kell a megrendelőnek azzal is, hogy a freskó színerejéből veszít a száradás folyamán, minden színes anyagnak természetes tulajdonsága a ruhaféléktől a kőanyagokig, hogy nedves állapotban színük egy-két tónussal sötétebb. Természetesen számol ezzel a művész is, avval, hogy már festéskor a színeket olyan tónusokban rakja fel, hogy a kép az általa kívánt harmóniát a száradás után érje el. Így kiszáradva válik a kép teljesen késszé és véglegessé. Abból, hogy azt mondtam: a jól elkészült freskó felülete mosható, nem következik, hogy a képhez tisztogatás címén bárki hozzányúlhat. Pókhálókat, port, könnyű tollseprűvel eltávolíttatunk a kép felszínéről, de egyébként semmiféle vízzel, egyéb folyadékkal, kémiai hatású anyagokkal vagy kefével hozzányúlni nem szabad. Ha szükségét látjuk, hogy a freskót megtisztíttassuk, esetleges sérülését kijavíttassuk, ezt csak szakavatott művésszel végeztessük el, mert a kontár beavatkozás mérhetetlen és végzetes károkat okozhat. A tisztogatást, javítást végző művészt ne a hírneve szerint, hanem a freskóban jártassága szerint válasszuk meg. Láthattuk az előbbiekből, hogy a freskó szerves összefüggésben áll a fallal, a „murussal”, hiszen annak sérelme nélkül el nem távolítható. Ezért nevezem a freskó-technikát faltechnikának, murális technikának.

Ugyanígy murális technika a következő három technika (86.o.,90.kép) is, mégpedig: a sgraffito, a vakolatintarzia és a mozaik.

Sgraffito:

Amíg a freskónál feltűnően kevés festékanyagot használ a művész, addig a sgraffitonál és a vakolatintarziánál, minthogy ott nem a festékkel, hanem a színezett vakolattal fest a festő, igen tetemes festékanyagra van szükség, színes vakolatra vödörszámra lévén szüksége. Az így felhasznált anyagtöbbletért bőségesen kárpótol e két technika igen érdekes és artisztikus művészi hatása. A fal előkészítése azonos a freskóéval, egészen a második vakolatrétegig. Erre a vakolatrétegre rakja fel a művész a sgraffito-nál az első színes vakolatréteget. Erre még két-három réteget helyezhet, amit azután visszakapar – ezért hívják sgraffito-nak, kaparásos technikának – a szükséges színes rétegig. Az eredmény nemcsak színes, hanem plasztikus is. Milyen lehetőségeket nyújt a sgraffito? Barna alap, erre vakolok rá zöld vakolatot, föléje pirosat és efölé sárgát. Ha tervem szőlőfürtöt ábrázol, vagy két szőlőfürtöt, melyek egyike sárga, a másik piros, a levelük pedig zöld, az alap pedig barna, akkor a munka a következőképpen megy végbe: a freskónál jelzett módon felrajzolom a legfelső sárga rétegre a sárga fürt kontúrjait, lekaparom a fürtön kívüli vakolatrészt. Így a piros vakolat kerül elő, ebből metszem ki a piros szőlőfürtöt és eltávolítom a fölösleges piros vakolatrészt. A zöldből az előbbi módon kialakítom a leveleket. Ha a fölösleges zöldet is eltávolítom, megmarad a barna alap. Így a barna alapon 4-5 milliméterrel magasabb felületként jelentkezik a szőlőlevél, további 4-5 milliméterrel előtte van a piros szőlőfürt és még előbb a sárga. Lehet ez fordítva is, úgy, hogy az alap az, ami fölül megmarad és az ábrázolandó tárgyat süllyesztem. Mind a két esetben számolnom kell avval, hogy a plasztikus résznek ön-árnyéka van, ami domborubb ábrázolásnál a kiemelkedő tárgyat nagyobbnak mutatja, süllyesztett képnél egyre inkább szürkül a kép, vagyis az előbbi esetben a legmélyebbre kerülő sárga szőlőfürt lényegesen kisebb lesz. További érdekessége ennek a technikának, hogy a sima homok vagy kőliszt helyett durvább szemcséjű anyagot (darát) használok, ami által textúra-különbségeket érhetek el a különböző mezők között. Az egyes síkok felületi megmunkálása (87.o.,91.kép) szintén igen szép hatásokat eredményezhet.

 Vakolat-intarzia:

Itt, az előbbivel szemben a színes vakolatrétegek egymás mellé kerülnek. Ez úgy készül – az előbbi képre gondolva – hogy fölvakolom a barna alapot, ebbő1 kivágom a szőlőlevelet, a levélen belül eltávolítom a barna vakolatot és zölddel pótolom, ugyanígy járok el a piros és a sárga szőlőfürtnél, ahol az eltávolított vakolat helyébe piros, azaz sárga vakolatot helyezek, most egy síkba kaparom az egészet. Az így kapott kép teljesen sima.

Lehet a két technikát keverni is, sőt a freskóval is párosítani. pl. egy figura ábrázolásánál a finomabb, aprólékosabb kezelést igénylő részeket freskó módjára, „al fresco” megfestve, a ruhát és annak dekoratív részeit az előbbi technikákkal készítem. Ha a ruhát, palástot teljes egészében cca. 13-15 milliméter vastag anyagból rakom föl, akkor a ruharedőket, kívánt belső kontúrokat, vagyis mélységeket és emelkedéseket a kaparó szerszámokkal dombormű hatást keltő módon munkálhatom meg. Ez a képtechnika éppen olyan tartós mint a freskó, hiszen külső felületén ugyanaz a jelenség játszódik le, mint a freskónál. Minthogy azonban itt élek vannak, amik könnyen sérülhetnek, azért ezt a technikát olyan dekorációknál ajánlatos alkalmazni, amelyek nincsenek kitéve súrlódásnak, apró ütéseknek, amilyenek a mennyezeti sávok, vagy meglehetős magasságban lévő oltárképek, vagy dekorációk. A Hajmáskéri helyőrségi templomban készítettem Szent Borbálát ábrázoló oltárképet, ezzel a technikával. A kép maga cca. 12 nm-es felület, egyetlen alakkal.

 Mozaik:

Szintén murális technika. A mozaikra nem lehet mást mondani, minthogy az a legszakrálisabb ábrázolási mód nemcsak azért, mert azok a mozaikok amik fennmaradtak a legrégibb időkből, szinte valamennyien vallási célokat szolgálnak. A régi rómaiak a mozaikot magánházak díszítésére is használták, ezek többnyire csak dekorációs célt szolgáltak (padlóburkolatok, stb.), úgyhogy ezek használati célra készültek, többnyire színes márvány anyagból, simára csiszolták őket. A mozaiknak azonban éppen a felületi egyenetlensége, az ebből következő (88.o.,92.kép) fényjáték, selymes vibrálás kölcsönöz különös, transzcendentális jelleget. Hogy ez a fényjáték miből áll elő, azt mindjárt meg fogjuk tudni.

Murális technika a mozaik azért, mert szerves része a falnak olyan értelemben, hogy a vakolatnak a felsőbb rétegeit helyettesíti. Ha azt a hármas réteget említjük, amit a freskónál alkalmaztunk, akkor az első, durvább vakolatréteg kissé finomabban eldolgozva, egy síkra hozva szolgáltatja a mozaik alapját. Erre jön a kötőanyag és a külső, a festőréteg, maga a mozaik. Miért festmény a mozaik?

Az előbbiek ezt már megmagyarázták, mert végeredményben nagyon leszűkítenénk a festészet határait, ha az elképzelésünk megállna az ecsetnél. Nem műhelytitok az, hogy a táblaképeknél, az olajfestményeknél is, ha a művész nagyon világító színeket, színhatásokat kíván elérni, akkor nem ecsettel keni fel a festékét a vászonra, hanem festőkéssel, avval a kőműveskanálra emlékeztető, rendkívül rugalmas kis szerszámmal, pengével, nagy pásztákban. Tehát fest, késsel fest, vakoló kanállal fest. A sgraffito-nál és vakolatintarziánál az ecsetnek már semmi szerep nem jut, merőben a kisebb-nagyobb méretű vakolókanál a művész szerszáma. A mozaiknál a festékanyag, a szín, azok a lapocskák, amiket a művész a falra felragaszt. Ez bármi lehet, minden aprítható, szilárd anyag: kő, (márványfélék) üveg, az üveg különböző fajtái, égetett cserepek, majolika darabkák és a mai modern technikának igen sok új anyaga. A mozaikok mégis két nagy csoportra oszthatók, mégpedig az üvegmozaikokra és márványmozaikokra. A márványmozaikok színskálája sokkal szűkebb, míg az üvegmozaikoké határtalan. Így pl. a római, pápai mozaikgyár több, mint 36.000 színárnyalattal dolgozik. Ez nem jelent művészi eredményt, mert ezeknek a színárnyalatoknak és finomságoknak elsősorban az volt a rendeltetésük, hogy a Szent Péter templomban lévő felbecsülhetetlen értékű képanyagot mozaikra cseréljék föl. Nemzetközi tolvajok elől biztosítják evvel a remekműveket, melyeket, hogy a templom harmóniáját meg ne bontsák, a legapróbb részletekig, minden ecsetvonást utánzó vonalkáig szolgai hűséggel átmásolják mozaikképekké, míg az eredeti olajfestményt átvitték a nagyobb (89.o., 93.kép) biztonságot nyújtó Vatikáni Képtárba. A mozaikot alkotó színes elemeket mozaikhasáboknak hívjuk. Ezek apríthatók, repeszthetők, csiszolhatók és így egészen finom rajzú képek éppúgy létesíthetők belőlük, mint nagyon markáns, nagyvonalú artisztikumok. A mozaik kötőanyaga: vakolat. A régiek mozaikjaikat különböző ragacsokba fektették (gittek). Ezeknek megvan az a nagy hátrányuk, hogy ha fölkenik a falra és ebbe a masszába nyomkodják bele az egyes mozaikhasábokat, a puha anyag mozog a mozaik hasábok alatt, ami a munka előhaladását és precizitását kellemetlenül befolyásolja. Így érthető, hogy az első keresztény századokból származó mozaikjaink elég durva fugákat mutatnak. Valószínűleg ezért is használták mozaikdíszeiket és képeiket elérhető magasságnál magasabban fekvő falrészeken, boltíveken, kupolákban. A szemlélőtől távollévő képeken már nem zavarnak ezek a fugák. Ez a mozaik művészi értékéből mit sem von le. Mennél közelebb hozzuk a mozaikot a szemmagassághoz, annál fontosabb, hogy ezek a fugák minél keskenyebbek legyenek. Hiszen a közben kilátszó kötőanyag szürkesége elemeire bontja, tehát zavarja a harmonikus szemléletet. A mai művésznek segítségére jött a cement. Közönséges vakolattal fölragasztani a mozaikot szintén kényelmetlen, mert a már fölrakott részek a legkisebb érintésre lehullanak, hiszen a könnyen vizet eresztő és amúgy is nyirkos vakolaton a tapadás igen kicsiny, ha pedig a száradást, szikkadást várjuk, akkor sok időbe kerül a kép befejezése. A mozaikmunka mindenképpen türelemmunka. A cementnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy aránylag hamar meghúz, a falnak átadott vizet visszaszívja és ez a szívóhatás a mozaik felé is megnyilvánul. Ha cementünk friss és a keverékünk erős, (l:2, 1:3), akkor ez már másnapra annyira megköt, hogy a fugákon kitoluló anyagot máris elég nehéz eltávolítani. Az így felrakott mozaik hasábok a legkülönbözőbb síkokban hajlanak egymáshoz és a falsíkhoz. Ez adja meg a mozaiknak különös báját. Az egyes hasábok felülete is ritkán teljesen sima, kissé homorú, vagy domború és így a fényt a legkülönbözőbb szögek alatt verik vissza, vagyis bárhonnan nézzek is egy ilyen mozaik képet, a hasáboknak nagy része mindig villog, tükröz, míg a többi egyszerűen csak színes. Ez a vibrálás finom, selymes fényt kölcsönöz a (90.o.,94.kép) mozaik képnek. Ezt az igazi mozaikszerűséget nem szabad sohasem eltüntetni. Sajnos a modern technika tökéletesedése ezen a téren is okozott már bajt. Sokan azt hiszik, hogy az a sine qua non-ja, superlativus-a a mozaiknak, ha azt tükörsima felületté csiszolják. Hát nagyon is nem! Abban a pillanatban számolnom kell avval, hogy a kép egysíkúvá válván, ugyanazt a kellemetlen hatást kelti, mint bármilyen simára lakkozott, vagy üvegezett olajkép, vagyis, hogy bizonyos helyről szemlélve, különböző tárgyakat tükröz, esetleg a közelben lévő ablakot és így a képet soha sem tudom teljesen zavartalanul élvezni. Másrészt a szintbe csiszolás a mozaiknak legsajátosabb, legérdekesebb, legspirituálisabb vonását szünteti meg, a fényeknek és árnyékoknak semmi mással nem pótolható, nem utánozható játékát. Ebből következik, hogy a Szent Péter templomban látható fényesre csiszolt képek nem egyebek igen magas színvonalú kópiáknál, ez azonban nem jelent műértéket.

A mai művésznek a cementtel kevert habarcsban van olyan eszköze, ami hamar köt, így fölösleges a képet közvetlenül a falon kiraknia, ezért a mai mozaikok zöme úgy készül, hogy a nagy kép negatívjára, amit könnyen kezelhető lapokra szabdal fel, felragasztja vízben oldható ragasztó anyaggal a mozaikhasábokat, mégpedig arccal lefelé. Az ilyen kész lapot megkeni a cementes habarccsal és föltapasztja a megfelelő helyre. Így lapot lap mellé helyezve, elkészül a teljes kép. A cement megkötése után lemossa a papírt és előttünk áll a teljesen kész mozaik-mű.

A mozaik javítása nem okoz különösebb gondot, mert a beteg részek kivéshetők, a kipotyogott részeket pótolni tudjuk. Az egyetlen murális technika a mozaik, ami – bár üggyel-bajjal, de – átvihető más falra. Rendszerint az eltávolítandó mozaik-képet elölről leragasztják egy vászonnal. Előbb természetesen a legapróbb részleteiről is színes felvételeket készítenek. A mozaik mögül tégláról téglára lebontják a falat, eltávolítják a hordozó vakolatrészeket is. Az így megtisztított mozaik képet apróbb lapokra bontják, és ahogy eredetileg is, új kötőanyaggal ellátva felragasztják a kívánt helyre. A fényképek alapján az esetleg szétesett, kihullott mozaikszemeket, vagy részleteket pontosan a megfelelő helyükre lehet illeszteni. (91.o.,95.kép)

Táblaképek

Táblaképnek nevezünk minden olyan képet_, ami a helyéről elmozdítható. Ide tartoznak a szárnyas oltárképek, a különböző képkeretekbe foglalt olajfestmények, temperák, ugyanígy a falapra, vagy más lapszerű felületre festett képek. Művészi anyaguk a porfesték, amit különféle kötőanyagba törve használ a festő. Ezek után az anyagok után nevezzük a képeket: olajfestménynek, temperának, stb. Az olajfestmények túlnyomórészt vászonra, vagy falapra készülnek, amiket előbb alapozó-anyaggal (enyves kréta, olajtartalmú semleges anyag) vonnak be. Eszerint lesz a kép vagy matt, vagy pedig fényes. A matt és fényes képek között nincs finomsági különbség. Templomokban azért elsősorban a murális technikáké az elsőbbség – tartósságukon kívül – mert nem fénylenek. Táblaképek közül is a matt technikával készültek az előnyösebbek, mert a templom bármely pontjáról, minden részletükben láthatóak, nem tükröző felületűek. A kép értékéből nem von le semmit a fényesség sem, hiszen ezek a képek talán még tartósabbak, hiszen a por és egyéb szennyeződés részben lepereg a sima felületről. Ezeket a képeket a festőművész rendszerint még külön valamilyen lakkal is bevonja azért, hogy az alapozás a festék olaját részben felszívja, Így a kép elkészülte után a kép egyes részei fényesebbek, míg más részei veszítenek fénylő erejükből, ez kellemetlen hatást kelt. Ezért lakkozzák, firniszelik át a már megszáradt képet. (Ezt kiállítás előtt is megteszik a festők, mikor az egész kiállítási anyag a helyén van. Ezért nevezzük ezt „verniszázs”-nak, firniszelésnek, lakkozásnak, ami a sajtóbemutatás reggelén szokott megtörténni.) Az említett lakkréteg védi a képet, de ellenségévé is válhat, mert ha a lakkréteg puha természetű vagyis melegebb időben fölenged, kilágyul, a por és egyéb szennyeződés beleragad, rátapad (templomokban a gyertyakorom), akkor a kép elpiszkolódik. Vannak olyan lakkok is – sőt alig van másféle - amelyek idővel megsárgulnak, megbarnulnak (ez az un. atelié-tónus) és idővel annyira elsötétednek, hogy a kép egyes részletei teljesen eltűnnek. Ilyenkor válik szükségessé a képek tisztítása. Ez olyan művelet, amit csak nagyon szakavatott (92.o.,96.kép) művész, restaurátor végezhet el, mert a lakkok eltávolításával, lemosásával együtt igen könnyen eltávolodik a képnek olyan finom festékrétege, amit lazúr-rétegnek nevezünk. A festők ugyanis a kép elkészültekor finom, áttetsző (lazúr) festékekkel festenek át egyes részleteket. Ezek az alattuk lévő festékréteget átvilágítani engedik, amivel igen finom festői hatásokat tudnak elérni. Ha tehát ez a réteg eltűnik a képről, annak színhatása, harmóniája megbomlik. Az is előfordul, hogy később maga a lakkréteg is megfakul és valaki lelkiismeretlenül másfajta lakkal vonja be a képet. Ez a kétféle lakk különféleképpen reagál a hőre és a párára, ennek következtében a rugalmasabb réteg a kevésbé mozgékony réteget összerepesztgeti. Így keletkeznek azok a márványos repedések a képeken, amelyek igen károsak lehetnek, minthogy ezekbe a résekbe belerakódik a por, piszok, korom, és lassacskán elszennyezi az egész képet.

Ha módjában áll valakinek akár a pécsi, akár a római katakombákban körülnézni, csodálattal fogja látni, milyen szép és nemes rajzú, különböző technikával készült képek, főképp emblémák, jelképek láthatók ezekben az őskeresztény időkből reánk maradt szent helyeken. Szent vértanúk emlékét, ereklyéit őrzik ezek a helyek, ahol az első évszázadok alatt a szentmiseáldozatot is bemutatták. Mikor megépültek az első nyilvános templomok, az őskeresztény bazilikák, később a román bazilikák, ezekbe is átköltöztették jelképeiket. A falfelületek, a közlési lehetőség megnövekedése lehetővé tette a művészek számára a nagyobb méretű ábrázolások létrehozását. A VI. VII. VIII. századból egyes alakokat, csoportokat, jeleneteket ábrázoló képek maradtak ránk szép számmal. Ezeket követi a különböző korok kifejezési módján és igényeit kielégítve mind a mai napig az emblematikus és figurális ábrázolások megszentelt sora. Így az egyház születése óta templomaink soha sem nélkülözték a képeket, szobrokat. Mindig súlyt helyeztek a szentek ábrázolására, és azoknak igen fontos pasztorációs szerepük volt. Eleinte csaknem a „Jó Pásztor” alakja volt kizárólagosan a megjelenítés tárgya, utána jelent meg a Szűzanya és köréjük sorakoznak föl egyre szélesebb körben a szentek légiói. Később válik szokássá más szenteknek a külön ábrázolása, vagy valamilyen jelenetből kihangsúlyozása. Ezek az ősei a mi dedikációs oltárképeinknek.

Téves felfogás azt hinni, hogy mivel (93.o.,97.kép) a zsinat ellenzi a képek és szobrok túlzott használatát, egyben a nemes, értékes és a liturgia kereteibe beleilleszkedő ilyen tárgyaknak a teljes mellőzését szorgalmazná. A kívánság az, hogy szűnjenek meg templomaink szobrok és képek múzeumai lenni, és szabaduljon fel az oltár a különböző mellékkultuszok figyelmet és elmélyülést elterelő hatása alól. Tehát a zsinati határozat nem azt jelenti, hogy most már nincs dedikációs szent, nem lehet a templomban szobor vagy kép, csak éppen azt kifogásolja, hogy telerakjuk templomainkat képekkel és szobrokkal, vagy egyéb kultusztárgyakkal a szentmise rovására. Nyilvánvaló, hogy nem helyes a templomoknak olyan képekkel és szobrokkal ékesítse, melyekkel a Szent Kereszt, a feszület, az Úr Jézus, a Szűzanya ábrázolása kiszorul a kiemelkedő tisztelet helyéről és mellékoltárokon, vagy a templom eldugott zugában nyer helyet, hogy helyét mégoly tiszteletre méltó, de összehasonlíthatatlanul kisebb fontosságú kultuszoknak engedje át. Ez elsősorban a szentélyre, a központi oltár közvetlen környezetére vonatkozik. Ha megnézzük templomainkat, egészen a gótika delelőjéig, mindenütt találkozunk a különféle szentek ábrázolásával, de a középponti hely mindig az Úr Krisztusé, a Szűzanyáé és köréjük, mellettük sorakozik fel a többi szent, még a figurák méretében is kihangsúlyozva mellékszerepüket. Eddig sem volt előírás az, hogy a dedikációs szent oltára a főoltár legyen, lehetett mellékoltáron is, különösen akkor, ha a főoltár valamelyik isteni személy, vagy a Szűzanya tiszteletére volt szentelve. A zsinat másik követelménye, hogy a képek és szobrok a templom méltóságához alkalmazkodjanak anyagukban és művészi kivitelükben egyaránt.

A híveket pedig rá kell nevelnünk arra, hogy adományaikat ne meglepetésszerűen, hanem a templom szükségletének megfelelően, a pappal és az illetékes fórumokkal megbeszélve, s azt jóváhagyatva ajánlják fel. Minden templomban egyre újabb és újabb hiányok, pótolnivalók merülnek fel (a szembemisézés oltára, értékes művészi feszület, a templom festése, berendezési tárgyak felújítása, templomi fehérneműk, stb.), amikhez a hívek adakozó készsége nélkülözhetetlen.