(94.o.,98.kép) A következőkben nem az a szándékom, hogy kimerítő és hosszadalmas technológiai előadást tartsak, hanem olyan ismereteket kívánok nyújtani, amikre szüksége lehet annak, aki nek a gondjaira értékes, fából készült bútorfélék vannak bízva, vagy akinek hébe-hóba előfordulhat, hogy ilyen tárgyakat kelljen rendelnie, tehát tisztában kell lennie avval, hogy az iparossal és a felhasználandó anyaggal szemben milyen igényeket támasszon.
Faanyagok:
Az a szó, hogy „fa”a magyarban kétféle fogalmat is jelent és – valljuk be, hogy nyelvhasználatunknak ez egy szegénysége. A német nyelvben a „Baum” és a „Holz”, a latinban az „arbor” és a lignum", mind a kettő fa, mégis mást és mást jelent: az első megjelölés az eleven, élő fát, melynek gyökérzete, törzse és koronája van, ezzel szemben a másik az ipari fa, amely feldolgozásra vár. Szándékosan nem mondtam az élő, eleven fával szemben holt fát, mert a faanyag nem holt anyag, még megmunkált állapotában sem.
Ha kint járunk az erdőn, ligetben, folyóparton, fákat látunk. Ezek a fák árnyékot vetnek, gyönyörködtetnek, eligazítanak. Nem lesz haszontalan, ha ezeken az esztétikai és üdülési szempontokon kívül más szempontból is figyelemre méltatjuk a fákat.
A fák csoportosítása igen sokféle szempontból történhet. Beszélhetünk díszfákról és haszon-fákról, ami nem jelenti azt, hogy a díszfák kö zött nincsenek olyanok, melyeknek faanyaga ipari lag ne volna hasznos, s a hasznos fák sem kizárólag ipari szempontból lehetnek hasznosak, hanem értékes gyümölcseik miatt is. Rendszerint a gyü mölcsfák faanyaga iparilag is hasznos. Nálunk a gyümölcsfák törzse, kivéve a dióét, ritkán ér el olyan vastagságot, ami ipari szempontból komo lyan számításba jöhet. Egészen haszontalannak a merőben díszfákat sem mondhatjuk, hiszen az üdü lés, a lombos sátruk alatt való pihenés és szépségük élvezete is érték. Ebbe a csoportba tartozik pl. a vadgesztenyefa, melynek faanyaga semmire sem jó, kalóriája gyenge, így tűzifának is rossz. De így sem egészen haszontalan, mert terméséből, a vad gesztenyéből készül a csiriz és állati takarmá nyul is szolgál.
Az erdei fák között is hosszú listát állíthatunk fel az egyszerű tűzifától kedve az épületfákon és bútorfákon át a legfinomabb dísztárgyak faanyagáig. (95.o., 99.kép)
A természetrajzi csoportosítás tűlevelű fák ra és lombos fákra osztja a fák nagy családját. A tűlevelű fák az ú.n. fenyőfélék inkább bútor anyag alapként, épületasztalos munkákhoz és ácsmunkákhoz, míg a lombos fák a faragáshoz, szobrászathoz, valamint a finomabb bútorok készítéséhez szolgáltatnak nyersanyagot, ezenkívül a szerszám- és kocsigyártáshoz is.
A széprajzú fanemekből vékony falemezeket vágnak, ezek adják az értékesebb bútorfélék külső felületét.
Templomainkban szinte valamennyi fa-féle megta lálható, mert a padlódeszkáktól, különféle dobo góktól és keretszerkezetektől kezdve kapuk, ajtólapok elvezetnek a padok, gyónószékek és egyéb szekrényféleségeken át a legfinomabb berakásos és gazdagon faragott művészi darabokig. Ezeknek az anyagoknak ismerete nem fölösleges. Az is bizonyos, hogy a templom számára készülő fa holmikkal sokkal komolyabb élettartam igényeket támasztunk, mint az egyszerű lakás berendezési tárgyak kal szemben, melyek sokszor divatcikkek és így egy család eletében többször is csereberélődnek, de megtették a magukét, ha egy családot élete végéig kiszolgáltak. A templomban minden több nemzedék számára készül, tehát nagyobb figyelmet, gon dot igényel minden tárgy és főként lelkiismeretes felelősségérzetet a megrendelő és a kivitelező részéről egyaránt.
Lehet a faanyagokat keménységük szerint is osztályozni. Így beszélhetünk puha és kemény fákról, és közbeeső félkemény facsoportról. Ez az a csoportosítás, amit az asztalosipar is általában használ. A mi vizsgálódásainknál is ez lesz a leg célravezetőbb.
A puhafák általában a fenyőfafélék és a lombos fák közül a nyárfák bel- és külföldi változatai. A fenyőfák elsősorban az épületmunkák és az ácsmunkák csoportjában szerepelnek, ezek közül sem mindegyik alkalmas minden célra. Így pl. a legkevésbé hasznos az erdei fenyő (Tanne), amit ál talában karácsonyfa ként ismerünk. Igen jó aszta los és épületanyag a lucfenyő (Fichte) keretszerkezetekhez és alapanyagként. Épület és bútor-anyagnak egyaránt jó a vörösfenyő, nálunk ritkáb ban fordul elő. A legelső rangú épületanyag a szurkosfenyő, vagy Borov, boszniai lelőhelyéről elnevezve: borovi fenyő. Ennek steier, lengyel és boszniai fajtái a legismertebbek. A leggyantásabb a legutóbbi és így levegő és nedvesség hatásának a legtartósabban ellenálló. A lombos fák közül a már említett nyárfafélék inkább a bútoriparnak, a lapok gyártásánál szolgálnak alapanyagul.(96.o.,100.kép)
A keményfák közül nálunk a legismertebb a tölgyfa. Az épület- és bútorasztalosságban egyaránt igen kedvelt anyag. Értékes ajtó- és ablakkeretek és ajtólapok készülnek belőle, de ugyanakkor finom-bútor készítésére, valamint tömegcikkgyártásra is használatos. Szép rajzú, könnyen megmunkálható faanyag. Szintén könnyen munkálható, szép egyenes szálú, ugyanakkor gazdag mintázatú a Szlavóniából származó „Szlavón-tölgy”. Laza szerkezetű, szobrász munkákra is kiválóan alkalmas. A mi tölgyeink közül úgy-ahogy megfelelnek a célnak (templom-padoknak, egyéb bútoroknak) az ú.n. határ menti tölgyek, a Dráva környékéről. Egyéb tölgyeink vad természetűek, csak bányafának és vasúti talp fának használhatóak. (Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy a tölgy nagyon igényli az állandó nedvességet, csapadék és talajnedvesség formájában egyaránt.) Az igazi, jó asztalosfa a quercus pallustris = mocsári tölgy. A mi termőhelyeink, a hegyeink vízben igen szegények, csapadék ellátá suk is szeszélyes, így fáink inkább nyomorognak lelőhelyükön, nedves években lazák az évgyűrűik, amiket olykor éveken át rendkívül kemény gyűrűk váltanak fel. A sok szél és vihar tekergeti, for gatja a fákat, aminek az az eredménye, hogy fölszabva, száradás és megmunkálás közben igyekszik kiegyenesedni, amivel különböző repedések, vetemedések és más irányú görbülések következnek be az anyagon.
Gyümölcsös és szőlőskertjeink büszkesége a diófa. Igen lassan növő, lassan fejlődő, de tetemes törzsvastagságot elérő faféleség. Nálunk rendszerint magányosan nő, így megvan a lehetősége, hogy szép, egyenes törzset fejlesszen. Diófa készletünket igen megdézsmálta a két háború, és minthogy komo lyabb törzs kifejlődéséhez 80-100 évre van szükség, a hazai termés mennyiségileg jelentéktelen. A diófa belső struktúrája egyenletes, könnyen megmunkálható, szép felületet nyújt, higgadt, nyugodt faanyag. Fényezésre, faragásra is al kalmas. Nemes, értékes bútorokat, szobrászmunkákat készítenek belőle, ezért mondja a népdal is: „Diófából nem csinálnak koporsót”, a megbecsülésre, tartós életre szánt asztalosmunkák anyaga.
Az eddigiekben is már gyakran emlegettem a faanya gok belső struktúráját, a pásztákat. Mindenki megfigyelhette már tűzifa hasábokon, hogy gyűrűszerű rétegződések vannak a fában. Ha egy kerek fatörzset vágunk át, megfigyelhetjük, hogy egymást követően két—két gyűrű következik, ezek a pászták és egy ilyen pászta-pár: egy tavaszi és egy őszi alap ján, pontosan leolvashatjuk a fa életkorát. Ezek a pászták tájékoztatnak az évszakok nedvesség tartalmáról is: ha a fa olyan helyen nő fel, ahol (97.o.,101.kép) sok a nedvesség, akkor a két pászta közötti különbség elenyésző. Ha pedig hol az egyik, hol a másik szárazabb kevésbé kiegyenlített vi szonyok között fejlődött, akkor a különbség föltű nően nagy: az egyik szélesebb és világosabb, a másik keskenyebb és sötétebb. Ezeknek a kezelé sére megmunkálás közben sok gondot kell fordí tani, mert ezek a különbségek okozzák két bútorfelület hullámosságát, vagy az ú.n. kártyás repe déseket, amik a lazább felület összeszáradásának a következményei. Ez puha és keményfákat egyformán jellemez. A legszembeszökőbb a fenyőféleségeknél az erdei fenyő pászta különbsége. A már szintén említett legszelídebb természetű hazai fenyő a lucfenyő, hazája Erdély. Ezért a lucfenyő a legkedveltebb bútor alapanyag és a hajóépítésnek is kedvelt anyaga.
Hazánkban gyakrabban előforduló fák még: a gyertyán, a kőris, a szil és a bükkfa. Gyümölcsfáink közül a cseresznye és a körte. A körte igen szelíd természetű, egyenletesen fejlődő, pászta különbségeket alig mutató, könnyen megmunkálható faanyag, ezért fa-szobrászaink igen kedvelik, minthogy jól pótolható, ezért szokták nemesebb, külföldi fanemek utánzására használni, különösképpen feketére pácolva ébenfa helyett.
A külföldi fák közül megemlítem a mahagónit (Egyesült Államokból), csodálatos magasságot elérő, olykor négy métert is meghaladó átmérőjű törzsek, rózsaszínben játszó, selymes, és nagyon változatos rajzú, jól pácolható és fényezhető, kiváló faanyag. A törzsekből vágott falemez (furnér) gazdag rajza után különböző neveken: láng mahagóni, piramis mahagóni, stb. kerül forgalomba. A citrom és rózsafa apróbb műtárgyak készítésére használatos. Az összes fa közül a legkeményebb az ébenfa, fekete faanyag. Évgyűrűi – bár gazdag rajzúak – de kidolgozott, fényezett állapotban alig észrevehetők, dísztárgyak készíté sére használják.
A félkemény fák közül nálunk három fordul elő gyakrabban: a hársfa, az éger, és ide is sorolhatjuk a már említett szlavón tölgyet. Szobrászati munkákra mind a három igen alkalmas. Az égerfát szerszámfának is használják, a szlavón-tölgy egyenes szálú (szálkás) rajzot mutat, míg az éger és hárs évgyűrűi összefolynak, így egyenle tes, tömör anyag ként hat. A párás, nedves klímát és erősen nyirkos talajt a fák általában kedvelik, ezért Szlavónia igen sok értékes faanyagot ter mel. Vad cseresznye, körte, és almafáink hatalmas törzseket nevelnek és nagyon szép, kedves belső rajzuk közkedvelt bútoranyaggá avatja fáit.
Kereskedelmi
fa méretek:
A kereskedelemben a faáruk szélességük és vastagságuk szerint három nagy csoportra oszlanak.
a.) lécfélék. A lécáru mindig puhafa. Ismeretes a szokásos kerítésléc, meg a tetőcserép léc. Az asztalosipar használja az ú.n. „zárlécet”, (Staffel). Az épület asztalosság és a bútor ipar keretszerkezeteknek használja. 3-, 5- 8- cm-eknek a változatai (3/5, 3/8, 5/8). Ablakszárnyak fa részei készülnek elsősorban be lőlük. Nevét is innen nyerte, hogy zárléc, mert ilyen lécbe süllyesztik a zárakat.
b.) deszkaáru. Puha és keményfából egyaránt elő fordul. Ez 10 cm-nél szélesebb, de 4 cm-nél nem vastagabb faáru. Vagy úgy, ahogy a rönkből ki kerül, ez a szélezetlen deszka, vagy pedig két szélén egyenesre fűrészelve, ez a szélezett deszkaáru. Lapok gyártására, padlózatok készíté sére, szélesebb, betétlapos keretek készítésére, fiókoldalaknak, stb. használják. A rönk széleit, amik egyenetlen vastagságúak, egyik lapjukon domború felületet mutatnak, zsaluzáshoz használják. A 4, 5 és 6 cm vastagságú deszkafélék a „pallók”.
c.) gerendafélék. 8, 10, 12 és ennél vastagabb, rendszerint négyzet keresztmetszetű faáru a gerenda. Ezek az ácsszerkezetek anyagai. Az említett fa méretek eredetileg nem cm méretek voltak, hanem hüvelyk, azaz coll méretek voltak, eszerint hívták az anyagokat félcollos=12 mm; háromnegyedes=18 mm, collos=27mm; 2 collos=54mm,-stb. árunak. Gyakran előfordult méret az 5/4 collos=33 mm; és a 6/4 collos=40mm-es is. Az első világháború előtt még kizárólag a collos méretek járták, a méretnek száraz állapotban kel lett megfelelnie az árunak. A viszonyok romlásá val a friss deszkákat vágták az említett coll- méretre, aminek az lett a következménye, hogy száradás után pl. a 2 collos alig érte el az 50 mm-t. Így alakult ki az átmenet a centiméter méretre, amit követett a cm-méretre vágás és így lett a régi 2 collos pallóból 45 mm-es, légszáraz anyag.
A szobrászmunkákhoz is használatos fanemeket: hárs, tölgy, dió, stb. gerenda méretre is vág ták, ami azért volt előnyös, mert a szobrász számára összeenyvezett tüskén kevesebb volt a vá gási vonal (fuga). A nagy fogyasztás, a gyorstempójú termelés nem teszi lehetővé a faanyagok kiszá radását. Ha visszagondolunk arra a régi asztalos szabályra, hogy a levegőn száradt (légszáraz) fa akkor a legmegbízhatóbb, ha 2 cm-ként egy-egy évet számítunk, akkor bizony igen nagy lett a kamatveszteség, és az áru megfizethetetlenné drágult. Így egy egydarabból készítendő szobor rönkjének olykor 15-20 évig kellene a levegőn len nie, nem beszélve arról, hogy a mai ember nem győzné türelemmel kivárni, hogy rönkje szoborképessé száradjon. (99.o.,103.kép)
Az erdőben kidöntött fát megfosztják gyökérzetétől és koronájától. Amit a kereskedelem és az ipar használ az a fa törzse. Az erdőben kidön tött törzs akkor válik fűrészre éretté, ha a kér gét, háncsát saját maga dobja le. Rendszerint ősszel döntik a fákat – ez főképpen a fenyőfélék re vonatkozik – a havon lecsúsztatják a völgybe. Mikor tavasszal megindul az olvadás és erőre kapnak a hegyi patakok, akkor a folyókká dagadt patakokra bízzák a rönknek továbbítását a fűrész telepre. Mindez ma már romantikusan hangzik, hiszen a fákat fűrészgépekkel döntik és hernyótalpas vontatókkal szállítják a fűrésztelepre. Ez a gyors és mohó tempójú kitermelés erősen megfogyasztja faállományunkat. A pótlás nem egykönnyű, hiszen egy komoly erdő felneveléséhez 40-50 évre van szükség. A rönköt azután keretfűrészbe (gatter) tolják. Ez függőlegesen működő fűrész-szerkezet, egymás mellett föl-le mozgó fűrészlapokkal, melyek távolsága állítható. A másik oldalon a rönk deszkákra, pallókra vágva kerül ki. A fenyőfáknál a különböző deszkavastagságokat a helyszínen osztályozzák. A kemény fáknál – dió és tölgy, valamint egyéb olyan fák nál, melyeknek szép rajzuk van – a felvágott rönköt együtt hagyják. Így tárolják, így szállítják ki, hogy komplettebb összeállítású bútorzatokhoz egyenlő rajzú anyagot kapjanak. Így a faanyag magasabb áron értékesíthető. A fenyőfa-féléket felvágott állapotban szélezni szokták. A rönkből levágott szélefa szolgáltatja a zsaluzó deszkát. A keményfákat szélezetlen állapotban hozzák forgalomba. A lombos fák rönkjeiből nemcsak deszka és palló készül, hanem egészen vékony fa lemezek is. A nyárfa-félékből az alaplemezeket (furnér) az asztalosság a rétegelt fa lapoknál használja fel. Az értékesebb fafélékből egészen vékony, egy milliméteres, másfél mm-es vastagságú lemezeket is vágnak. Ezek a színfurnérok, az értékesebb bútoroknak külső, látható felülete. Mikor a gépipar még nem volt ennyire fejlett, a mesterek az ilyen lemezt 5-6 mm-nél vékonyabbra nem tudták vágni, ezt hívják svartninak. A régi, pl. bidermeier-kori bútorok még mind ilyen svartnival vannak borítva, ez korabeli voltuknak egyik bizonyítéka. Előbbiek alapján megkülönböztetünk fűrésszel vágott és hasí tott furnér lemezt. A fűrésszel vágás a fa hosszanti irányában történik, míg a hasításnál a fa szélességi irányában. A nemes faanyagokból úgy készül furnér, hogy a rönköt a két végén egy szerkezetbe befogják és a kés sétál végig a fán, és leszeli a kívánt vastagságú lemezeket. A rönk beállítása aszerint lehet, hogy a kés pontosan az évgyűrűk hosszában szalad, vagyis párhuzamosan metszi a gyűrűket – így kapunk egyenes szálú furnért – (100.o.,104.kép) míg ha a rönköt egyik végén kissé megbuktatják, akkor az egyes gyűrűkön időnként mintegy megcsúszik a kés, vagyis kis ideig két évgyűrű között halad, miáltal a furnér rajzában sima felületek mutatkoznak. Ez a tükrös furnérvágás. Ha a rönköt még jobban megdöntik, akkor az évgyű rűket átmetszi a kés, miáltal az ismert szép raj zokat nyerjük, amiket a fa flódereinek nevezünk. Ezekkel a furnérokkal állítja elő az asztalos összeforgatásuk útján az arabeszkekre emlékez tető, vagy kereszt alakúan elhelyezkedő, esetleg csillag formájú bútorfelületeket. Minél gazdagabb a fának a rajza, annál értékesebb a furnér. A dió fák közül a leggazdagabb rajzot a kaukázusi dió nyújtja, mert erősen csapadékos időben vilá gos és széles pásztákat nevel a rönk, míg szára zabb időben a kevés nedvességgel a termőtalaj ás vány anyagából többet szív fel, mely évgyűrűk sö tét színűek. Az értékes rönköknél arra is vigyáz nak, hogy az egymás után következő furnér réte gek együtt maradjanak. Így kötik kötegekbe. Az ezekből készült berendezési tárgyak külseje ugyan azt a rajzot mutatja, és színárnyalatuk is egyező. A puhább természetű fákból alapfurnér készül. A rönköt két acél tüske közé fogják, így mintegy tengelyt kap a rönk, mely tengely körül forogva a kés mintegy szalagot a karikáról fejti le az év gyűrűket. Ez az alapfurnér teljesen nyugodt, hig gadt természetű falemezt eredményez.
Előbb említettem már, hogy az erdőben lábon álló, élőfával szemben az ipari faanyag nem holt, hanem továbbra is eleven faanyag. Ezekkel szemben ismeri az asztalosság a „döglött” fát. Ez a draszti kus kifejezés eléggé szemléltetően rámutat, hogy amint a dög nem használható, elássák, tehát a fa anyagok között is az így említett, semmire sem hasz nálható. A döglött, a holt fa nem enyvezhető, abban nem tart a csavar, sem a szögezés, nem tartja meg a festéket, kalóriája sincs, tehát ipari célokra teljesen alkalmatlan, használhatatlan. Az ipari fa ezzel szemben élő, eleven anyag, mely állandóan fészkelődik, mozgolódik és igen sok kellemetlen séget tud okozni a megrendelőnek, ha a készítő nem gondoskodott kellőképpen az anyag technikai megfékezéséről. Ez is csak technológiai kérdés, de igen fontos a tájékozódás, mert bizonyos ismeretek alapján ellenőrizheti a megrendelő a munkát. Leg alább is bizonyos munkafázisok hiányát elárulja a kész tárgy. Ezek a hiányok nem feltétlenül azt jelentik, hogy a készítmény rossz, de bizonyos kétséget joggal támaszthatunk. Nem egyszer hall az ember olyan véleményt, amikor a modern technika különböző fogásairól, a gyártási eljárásokról van szó, hogy mire való ez a min denféle fontoskodás, amikor ott vannak a sok évszá zados régi bútorok, amelyeknél mindezek hiányoznak (101.o.,105.kép) és mégis állják a sarat kifogástalanul, használhatóan, méghozzá milyen szépek és értékesek. Ugyanakkor itt vannak a mai eljárások és hullá mosak a bútorok, vetemednek, repedeznek, és aránylag rövid, 10-20 év alatt romhalmazzá válnak. Természetes, hogy a régi bútorok technikai eljárása sokkal egyszerűbb volt, de egész mások voltak a bútorok életkörülményei is. Erre ké sőbb visszatérek.
Hogy mennyire eleven anyag a fa, arról bárki meggyőződhetett, aki régi épületek öreg könyvtáraiban dolgozhatott és megfigyelte, hogy ősszel, tavasszal,mikor megváltozik a külső klíma és a nyári száraz levegőt felváltja a nyirkos őszi, téli, micsoda hangoskodás folyik ott az öreg könyvszekrények táján, a könyvespolcokon, padló kon, asztalokon, lépcsőzeteken, a szép kazettás famennyezeteken: durranás, pukkanás, valóságos sortüzek, puskalövésszerű hangok, amiket mind az élő, eleven, dolgozó faanyag produkál. Ha ezeket a bútorokat átvinnénk egy mai lakásba, papírvékonyságú falak közé, központi fűtésbe, kiszárí tott levegőjű belső térbe, nagyon valószínű, hogy azokból is hamarosan romhalmaz lenne: szétesné nek, összerepedeznének. Az időjárási különbségek, változások a régi, vastag falú épületekben a fa-fűtésű cserépkályhák mellett a fa belső változásai lassan mennek végbe, míg a mi lakásainkban igen gyors a páraveszteség, a hő-változás. Vizsgáljuk meg előbb, mi okozza az említett dör renéseket. A könyvespolcok lapjai és főként a mennyezetek laprészei a keretszerkezetekbe meglehetősen szorosan illeszkednek be. Mikor a száraz időszakból a nedvesbe megyünk át, a fa rostjai kezdik felszívni a párát a levegőből, dagadoznak és feszítik a keretrészeket, amelyek fogva tart ják egészen addig, amíg a feszítőerő nem haladja túl a visszatartó erőt, és akkor ugrásszerűen foglal ja el új helyét. Ezek azok a dörrenések, recsegések-ropogások, a szellemjárások az ősi kastélyban. Ezek csakugyan valóságos szellemjárások, mert a fa, az élő, eleven fa, melynek életkörülményeibe az emberi tudás erőszakosan beavatkozott, követeli természetes jogait és kénye-kedve szerint akar elhelyez kedni úgy, ahogy a rostjai, élő eleven rostjai azt megkövetelik. Innen származnak a síró, nyöször gő hangok és nagy puffanások. A mai bútorainknál ezek a jelenségek szintén megjelennek, bár szelí debb formában, mert hogy a falapok így sétálnak, azt megfigyelhetjük fiókjaink fenekén, amik kimásznak hátul a keretükből, ahová ütögetéssel vissza lehet őket kényszeríteni. Ha ugyanezt a fát hátul lecsavaroznánk, hogy ne tudjon kisétálni, akkor vagy szétfeszítené a keretrészt, vagy meggörbül ne, a fiók beszorul és érthetetlen, hogy a több (102.o.,106.kép) éve jól működő fiók pont most bolondult meg, nem lehet kihúzni. Így vagyunk az asztalokkal is. Az asztal évtizede becsülettel szolgál, és egy őszi, vagy tavaszi napon egy szisszenés, egy pukkanás és az asztallap kettérepedt. Ilyen meglepetéseket százötven éves asztalok is tudnak produkálni. Ha történetesen a megszokottnál na gyobb mérvű a pára, vagy a szárazság, akkor a bútorok megszokott mozdulataikon felül végeznek ilyen mozgásokat, amik gyakran az említett károk kal járnak. Ezeket a bajokat, károkat bizonyos technikai fogásokkal meg lehet előzni, meg lehet akadályozni, nem is beszélve arról, hogy azok a régi asztalosok, akik a 100-150 éves bútorokat gyár tották, ugyanolyan körülmények között dolgoztak, mint amilyenek közé a kész bútorok kerültek. Ugyanabban a kastélyban, vagy az ugyanúgy megépült melléképületben, ugyanolyan vastag falak, fával fűtött kályhával, ugyanolyan pára és éghajlati viszonyok között készült a bútor, mint amilyen be a kész bútort elhelyezték. Nem így a mai búto rokkal, melyek vagy hatalmas, csarnokszerű gyár épületekben, máskor nyirkos pince műhelyben, huza tos, vagy olyan helyiségben készülnek, ahol a levegő mozgása, változása igen csekély, ahonnan a kész bútor bekerül egy központi fűtéses, forróvíz-fűtéses, vagy még inkább gázfűtéses lakásba, egészen más életviszonyok közé, és így szinte elkerülhetet lenek azok a hibák, amik a mai bútorokon igen gyak ran észlelhetők.
A templomi bútorokkal általában kevesebb a baj pon tosan azért, mert különösen a régebbi templomok inkább emlékeztetnek a régi kastélyok vastag falú, sok levegőjű és lassan temperálódó épületekhez. A legnagyobb kánikula idején is hűvösek és a tél kö zepén is kellemesen temperáltaknak hatnak, vagyis a hőkülönbségek nem ugrásszerűen változnak bennük. Minthogy az anyag terhelési viszonyai megváltoztak, szükségszerűen meg kell változniuk a megmunkálás módozatainak is. Miért? Azokban a bizonyos régi időkben saját erdőség állott a megrendelő rendelkezésére, ahol kastélya, kúriá ja számára rendes asztalosmunkát óhajtott kapni akár szekrények, akár más bútorfélék formájában. Megvolt a házi asztalosa, aki kiment az erdőbe, gondosan kiválogatta a megfelelő fákat. Ezek a fák kidöntésük után hosszú éveken át vártak soruk ra, amíg alkalmasnak találta őket a mester a feldolgozásra. Ma viszont, ahogy szokták mondani: „a tavasszal megvásárolt bútor fáján ősszel még a madarak csicseregtek!” Tehát nemcsak arról van szó, hogy a mai iparos ismeretlen anyaggal találkozik, de akár ismeri, akár nem, a faanyag friss és mint ilyen még jobban reagál a hő- és páraváltozásokra. Reagál pedig elsősorban olyan értelemben, hogy még erdei fa korából igen sok nedvességet hozott magával (103.o.,107.kép) rostjaiban, így az a veszély fenyeget, hogy a bútor egyes részei zsugorodnak. Amint a páraveszteség fellép a fában, a rostok összébb húzódnak és az addig szorosan csukódó ajtók és pontosan járó fiókok kotyognak, lazákká válnak. Ez elsősorban a tömörfából készült keretrészekre vonatkozik. Ez nem azt jelenti, hogy a mai faanyagokkal nem lehet megbirkózni, de ahhoz bizonyos technikai fölkészültségre van szükség. Ismerni kell az anyag tulajdonságait és az anyagot önmagával kell szembeállítani, hogy saját maga fékezze meg kedvezőtlen törek véseit. A faanyagnak elsősorban is megfelelően száraznak kell lennie. A szabály az volt, hogy a műhelybe csak a levegőn kellőképpen kiszáradt, légszáraz anyagot szabad behozni, mint már említettük, ahány hüvelyk vastag volt, annyi éven át kellett a szabad levegőn érnie a nyári hőségnek és téli hidegnek a párás és száraz időjárásnak kitéve. A fatelepeken a deszkákat, pallókat évszakonként átrakták, megforgatták. Az ilyen farakást máglyá nak hívják: egy sor palló vagy deszka, reájuk fektetett lécecskékre újabb sor, és így tovább. A közbeeső réseken a levegő állandóan éri a faanyag mindkét oldalát. Az átrakásnál a felső ré teg kerül alulra, a földhöz közelebb eső, nedvesebb réteg felülre, közben a rostok dolgoznak, zsugorodnak, kitágulnak, leadják, fölveszik a nedvességet. Ezalatt szárad ki a fa olyan állapotúra, hogy a műhelyben gondot nem okoz. Erre a mai asztalosiparnak se helye, se ideje nincs. Egy közepes műhelynek olyan fatelepre volna szük sége és oly sok anyagot kellene tárolnia, ami ma nem lehetséges, és közben az anyagárak hullámzása és a heverő tőke kamatvesztesége is anyagi gondokat jelentene. Így vált szükségessé a mesterséges szárítás: a faanyagot kis lórékra rakják mint a máglyákban, betolják egy gondosan lezárható helyiségbe. Ide gőzt bocsátanak be, válto gatva annak hőmérsékletét és nedvesség tartalmát, vagyis a fát mesterségesen fosztják meg nedves ségének tetemes részétől. A váltakozó hő és pára adagolással kifárasztják a fa rostjait, ezt a kifárasztást végezte eddig a szabad levegő. A mesterséges szárítás költséges eljárás, és így nem vehető igénybe olyan hosszú időn át, amire a fának szüksége volna. Így megint csak oda lyukadunk ki, hogy a fa technikai lekötése to vább is szükséges. A levegőn szárítás mintegy masszírozza a fát, míg a mesterséges szárítás in kább dögönyözésre emlékeztető művelet, erősza kos, durva beavatkozás a fa rostjainak az életé be.
A templomi berendezési tárgyak nem mára, nem holnapra, hanem hosszú időtartamra készülnek. (104.o.,108.kép) Így megfontolás tárgyává kell tennünk, vajon nem érdemes-e a padokhoz és egyebekhez szükséges faanyagot jó előre beszerezni és azt vala hol tárolni, szakszerűen kezelni és kivárni türelmesen azt a 3-4 esztendőt, amíg a faanyag beérik a műhelymunkára. Így megbízható berendezési tárgyaink lesznek.
Mind a két említett szárítási mód a fának rész beni megfékezését szolgálja. Másik eljárás a gőzölés: ez ugyancsak lezárt helyiségben történik és a forró, száraz és nedves gőzt nagy adagolásban cserélve, később egyre több levegő hozzáadásával a fát valósággal megfőzik, kilúgozzák. Vagyis a rostokat annyira felduzzasztják, hogy a rost munkájának ez a túlfeszítése szinte megszünteti későbbi mozgását. Ez az eljárás csak kemény fák nál szokásos, főképpen a bükkfánál. A bükk fáról eddig még nem emlékeztünk meg. Ez is hazai keményfáink egyike, mely azonban rendkívül nyug talan faanyag és ezért a gőzölés az, amivel meg szokták fékezni. a bükkfát mindíg tömör fa for májában használják fiókoldalnak, állványbútoroknál (szék, karosszék), főképpen a kommersz féléknél. A bükkfa kiválóan gőzölhető. Elszíneződéstől nem kell tartanunk. Ha vékonyabb szálakra vágják fel, akkor gőzölés útján egészen köralakú idomokra is hajlíthatók. Ez az alapja annak a gyártási eljárásnak aminek az eredménye az ú.n. hajlított bútor. Első készítőjükről Thonet-ről, tonetbútoroknak is nevezzük ezeket. A bükkfát kilágyítják gőzölés útján, majd acélidomokba, formákba helyezik és így száraz gőzön kiszá rítják. Így megtartja azt az idomalakzatot, amibe belekényszerítették. Az így készült bútorok igen tartósak és strapabíróak, szinte tönkre te hetetlenek. Ezek állványbútorok: székek, külön féle asztallábak, polcok, stb. Tehát az állvány-búrok: székek, karosszékek, fotelállványok, asztalfélék és polcféleségek. Az állványbútorok a kereskedelemben előforduló bútorfélék egyik nagy csoportja. A másik a szekrénybútorok csoportja, ilyenek a ládák, az ismert szekrényfélék, ide tartozik a gyóntató-szék is. Az állványbútorok tömörfából készülnek, többnyire keményfából. A finomabb ülőbútorok anyaga dió, tölgy, mahagóni. A tömegcikkszerűeké a bükkfa. Mázolt, festett bútorok puhafából is készülnek. A szekrénybútorok fő jellemvonása az, hogy többnyire sima lapokból állnak, melyek vagy fixen, vagy nyíló formában kapcsolódnak a keretrészekhez. Ezek a lapok vagy a kereskedelemben gyárilag előállított lemezekből, vagy az asztalosműhelyben készülnek. Itt különbözik a régi asztalosság a maitól. Azokból a frissebb anyagokból, amikkel ma dolgozunk, a sima lapok szépsége, hullámmentes, nem vetemedő, repedésmentes lapok (105.o.,109.kép) előállítása már különös gondot feltételez. Ezeket a lapokat tömörfából készíteni nem is volna értelme, mert a bútorok súlya ezáltal tetemesen megnövekedne. Ha valaki ma avval dicsekedne, hogy ő tömörfából készíttetett bútort, ez a bútor nem nagyon érdemelné meg a bizalmunkat. A szekrények ajtajai, oldalai és mennyezete eleinte keretszerkezettel készültek, vagyis egy élére állított keret és a lap, a „betétlap”, vagy a keret belső élébe vágott mélyedésbe (falc), vagy a belső keskeny szélébe süllyesztett mélyedésbe (nut) illeszkedtek bele a lapok. Ezek a lapok eleinte tömör keményfából készültek, rendszerint faragásokkal díszítve, később egyre simábbakká váltak és a mai ajtóknál ismeretes betét lapokká alakultak. Az így készített ajtókat és szekrény oldalakat hívjuk betétlapos (Füllung) ajtóknak. Csak később térnek rá a teljesen sima lapok gyártására. Tömegcikkeknél és általában olcsóbb kivitelű bútoroknál erre a célra gyárilag készített lapokat használnak. Anyagtakarékossági okok vezethettek arra a megoldásra, hogy kétoldalról fenyőfa keretekre enyvezett, vékonyabb rétegelt gyári lemezekkel készítsék esetet a sima szekrénylapokat. Ez még nem a finom, sima bútornak a készítési módja. A gyárilag előállított rétegelt lemez (Sperplatte) általában bükk, vagy éger furnérlemezek egymásra enyvezésével készült, mindig páratlan rétegű. Sajnos nem sok gondot fordí tottak a közbeeső lemezek megválogatására és a nagy nyomással, hidraulikus présen sajtolt leme zekbe sokszor idegen anyagok is kerültek, amik később kellemetlen dudorok formájában csúfították el a belőlük gyártott bútorfélét. Volt gondosabb kivitelezésű rétegelt lemez is, tölgy, vagy dió színfurnérozással. A megbízható, finom kivitelű sima lapok az asztalos műhelyben is rétegelve készülnek: középen egy, vagy három puhafaréteggel, a középsőhöz szállal keresztbe csatlakozik a két másik réteg. Ez a keresztbe ragasztás az anyag megfékezése céljából történik, mert amíg a belső réteg mozgási iránya két oldalra irányul, addig a reá enyvezett másik két réteg föl és le felé mozogna, ha a következő jobb és baloldali ugyancsak változó irányú alapfurnér meg nem fé kezné. Ugyanakkor az alapfurnér a dagadásra haj lamos rostokat fogja le és így egyenletes, sima felületet nyújt a reá következő szintén ellenté tes irányban enyvezett színfurnér számára. Az ajtólap ilyetén készítési módjáról meggyőződhetünk, ha a kinyitott ajtó alsó széle alá tükröt tartunk. Ez a sokrétegű készítési eljárás sok munkát igé nyel, tehát költséges, ezért találtak ki egy ugyancsak megbízható és olcsóbb eljárást, ahol a belső hármas réteg helyett egy falapot alkalmaznak és ezt jobbról, balról a falak vastagságának feléig, (106.o.,110.kép) de nem találkozó módon befűrészelik három-négy cm-ként, amivel annyira megbontják a fa belső szerkezetét, hogy vetemedésről, görbülésről ezeknél a lapoknál nem lehet szó. Erre a lapra kerül kétoldalt a vékonyabb, három-négy mm-es alapfurnér (vakfurnér) és úgy a nemes faanyagokból készült értékes színfurnér. A ma egyre szaporodó műanyagok és gyártási eljárások kimeríthetetlen lehetőséget nyújtanak jó és kifogástalan bútorlapok előállítására. Ezek ismerteté sére azért nem térek ki, mert a templombútoroknál tanácsos a jól bevált, régi gyakorlathoz ragaszkodnunk, mert az újfajta anyagok esetleg okozhatnak nem várt és ismeretlen kellemetlenségeket. Az előbb említett rétegelt lapok megfékezik a fa kellemetlen tulajdonságait. Minthogy azonban élükön az ilyen lapok könnyen sérülhetnek – mert a vékony keményfa furnér az ajtó szorulása esetén könnyen felszakadhat – ezért szokták ezeket a lapokat tömör keményfával körülszegni, mégpedig ugyanavval a faféleséggel, amivel a színfurnérozást is vé gezték. A külső színfurnér magában nem biztosítja a fát a levegő nedvessége ellen, sem pedig könnyebb fizikai hatások ellen. Főképpen a nedvesség jelenthet bajt, mert azt a nyers faanyag magába szívja, az enyvezés közvetlen alatta elpusztulhat, elengedi a színfurnért az alapfurnértól, hólyagosodás, repedezés keletkezhet, ami elcsúfítja a bú torunkat. Ezért kell a kész asztalosmunka felületét valamilyen védőanyaggal bevonni. Ezek a védőanyagok három nagy csoportra oszthatók: viaszolás, (terpentinben oldott méhviasz), a politúrok (szeszben oldható lakkok), a harmadik az olajanyagok és műgyanták (olajfesték, műgyanták, nitrolakkok). A finom olajfestésű – pl. lakkcsiszolt – munkák alá a falapok teljesen a politúros munkák rétegelési eljárásaival készülnek.
A levegőnek kitett fa oxidálódik, színe megváltozik, sötétedik. A kész bútorokat színezni is szokták. Az egyik az előbb érintett olajfestés, mely teljesen befedi és elta karja a fa külső felületét, teljesen egyszínű, sima felületet eredményezve, míg a másik a pácolás. Utóbbi a fa eredeti struktúráját látni engedi. A pácolás helyes módja, ha a fát olyan színűre pácol juk, amilyenre bizonyos idő elteltével az oxidációs folyamat révén is színeződne. Ezek a pácok anilin színező anyagok, amik kb. annyi idő alatt el is tűnnek a fáról, mialatt a fa saját végleges színét eléri. Az így pácolt felületeket védik a terpentinben oldott viaszpasztákkal, és minthogy víz hatására ez a viaszréteg könnyen megvakul, még külön védő-politúrával is átdörzsölik. Vagy pedig a pácolt felületet közvetlenül vonják be politúrákkal, vagy bármilyen más, teljesen átlátszó lakkal. Ezek a lakkok száradásuk után kemény védőfelülettel lát ják el bútorainkat. (107.o.,111.kép)
Az előbbiek nyomán elindulva a templompadok nyilván az állványbútorok csoportjába tartoznak. Kezdjük mindjárt az elhelyezésükön. Rendszerint csoportokban, blokkokban helyezkednek el a templompadok, mégpedig a templompadok tömör anyagának megfelelő anyagból készített keretre. Ez a keret belül olyan mély vájatot (falc-ot) kap, amelybe befek tethető a padozat, a puhafából készülő hajópadló. A hajópadló deszkái egyik élükön süllyesztett vájatot (nut) hornyot kapnak, a másik oldalon végigfutó csaprészt. Ezeket a csaprészeket illesztik bele a vájatokba. A padló deszkáit a pad ülésével párhuzamosan fektessük, aminek az a gyakorlati előnye, hogy ha a használattól egyes deszkák elkopnak, akkor csak a hibás deszkákat kell kicserélni. Recsegés-ropogás, libegés ellen a padló vánkosfa alátámasztást kap. A vánkosfák 100-150 cm-nyi távolságban kerülnek a padlódeszkák alá, azokkal ellenkező irányban. A keményfa keret a pad oldalainak meg felelően lyukakat kap, és ezekbe illeszkedik bele a pad ol dalainak (pofafák) alján lévő csap. Ezek a pofafák, a padok oldalai a pad legfontosabb szerkezeti része, tömörfából készülnek. Minthogy meglehetősen széles lapok tehát még abban az eset ben is, ha a rendelkezésre álló pallók kiadnák a teljes szé lességet, akkor se készíttessük egy darabból, hanem két-három csíkra vágva, melyeket az asztalos csappal épít össze. Ezekbe a pofafákba kapcsolódik felülről az ülés, a támla, könyöklő és a polc. A pofafák és az ülésdeszka is 45-50 mm vastag anyagból készül, az oldalaknál erre a masszivitás miatt van szükség, az ülésnél, hogy ne recsegjen ropogjon használat közben. Sok anyagot megtakaríthatunk azonban az ülésnél, ha azt 20-30 mm-es anyagból készítjük, és elöl és hátul hozzáenyvezett, ugyancsak keményfa léccel egészítjük ki a kívánt vastagságra. Evvel biztosítjuk a pad merevségét. Ha a pad hossza 5 méter vagy annál több, akkor alátámasztásról is kell gondoskodnunk úgy, hogy az alá támasztó deszka, vagy láb a padló vánkosfái fölé kerüljön. A háttámlát fölösleges egy lapból készítenünk. Ott már keret szerkezetet alkalmazhatunk, amely keretszerkezetbe hajópadló módjára esetleg díszesebben kialakított kivitelben helyezkednek (108.o.,112.kép) el a függőleges szálirányú deszkák. Ez gyakorlati megoldás, mert csak a keret hosszanti részeihez kell drágább anyagot használnunk, míg a rövid keretrészek valamint a betétlapok deszkarészei olcsóbb, ú.n. rövid fából készíthetők. Az a rövid áru részint a könyöklő és polc kiszabásánál keletkező hulladék anyagból marad vissza, részint a kereskedésben két méreten aluli hosszúságú deszkákból készíthető, amelyeket hibás rönkökből vágtak. Különösen a két világháború el tévedt lövedékei és szilánkjai okoztak ilyen sérüléseket. A sérült helyen a fa korhadni kezd, bogarak, madarak és apróbb állatok vernek benne tanyát. Ezek miatt a sérülések miatt kell a rönköt rövidebb daraboka szabni, ami a mi célunknak tökéletesen megfelel.
A könyöklő is egy darabból készül, ennek a belső élén, felül tanácsos kis lécet alkalmazni, hogy a ráhelyezett imakönyv, rózsafüzér le ne csússzon. A könyöklő alatt helyez kedik el egy polc, a látogatók kézi holmijának elhelyezésére. Semmi szín alatt ne hiányozzon a támláknak a polc alatti hátsó felületére szerelt kalaptartó ruhafogas. Most már csak a térdeplő deszka van hátra, amit fölösleges a padok anyagából készíttetni, sőt sokkal gyakorlatibb, ha az egyszerűen gyalult bükkfa deszka, amely a lábaktól hamar szennyeződik és így gyakori lemosása szük séges. Nagyon fontos, hogy ez a térdeplő deszka fölhajtható legyen, mert így könnyebb a padok padlójának a tisztítása. A térdeplők alátámasztása úgy készüljön, hogy a vánkosfák fölé essék és a térdeplővel együtt ugyancsak fölhajtható legyen.
A templompadok méretei: a könyöklő magassága, belső szélénél 90 cm, a pofafáé cca. 100 cm. Tanácsos a könyöklőt, melynek szélessége 10-15 cm között mozog fölfelé emelkedően készíteni, az emelkedés 1-2 cm. Ami az ülésméreteket illeti, ma már mindenki ismeri a közlekedési eszközök, autóbuszok, személykocsik üléseit, amelyek azért kényelmesek, mert részint alacsonyak, ennek megfelelően mélyebbek és hátrafelé lejtenek. A templompadoknál is gondoljunk erre. Ha az ülés magasságát elől 42-43 cm-re vesszük és hátrafelé lejtve készítjük – mely lejtés 20-30 mm-nél nagyobb ne legyen – akkor az ülés mélységét vegyük 46 cm-re és a támlát derékszögben állítsuk az ülés lapra, ami által annak is megoldottuk a cca. 2-3 cm-es dőlését. Az elhelyezkedés szempontjából a térdeplés is kényelmes legyen, ezért a térdeplőt alacsonyra és kissé az ülés felé lejtve készíttessük (109.o.,113.kép) 10-12 cm széles deszkából, 10 mm-es lejtéssel, ülés felőli magassága 6-8 cm. A térdeplő éle 2-3 cm-rel kö zelebb kerüljön az ülés széléhez mint a könyöklő, különben gyötrődéssé válik a térdeplés. A templompadoknál nagyon fontos, hogy feltétlenül megbízható gyakorlati szakember ter vezze és készítse. Nem bízhatjuk magunkat az iparosra, aki nek esetleg a mi megbízásunk az első templompad készítése, tehát bármilyen kiválón is oldja meg szerkezetileg és külső kivitelében feladatát, abból még nem következik, hogy a pad a gyakorlatban is jól be fog válni. Ha ugyanis az asztalos a templomot csak kívülről ismeri, műhelyében hiába próbálja ki a térdeplést és ülést, mert pillanatnyi ülés, könyöklés, térdeplés nem sok kényelmetlenséget jelent, de a hosszabb ott tartózkodás (pl. adoráláskor) már próbára teszi az ájtatoskodást. Az is fontos, hogy idősebbek térdepléskor törzsüket az ülés szélén megtámaszthassák. Aki pedig derék támasztás nélkül egyenesen térdel, annak is megfájdul a dereka, ha a térdeplő a könyöklőnél mélyebbre kerül. Márpedig az imádkozás nem penitencia.
Nagyon sok templomban találhatunk igen szép és gondosan kivitelezett padokat, mégis nélkülözik a használhatóság feltételeit. Itt a legtöbb baj a térdeplővel van. Ennek az a legfőbb magyarázata, hogy protestáns asztalos készítette. Ezeknél a térdeplő túl magasan van és mélyen a könyöklő alatt, mert a protestáns padoknál nincs térdeplő, hanem lábtartó és azoknak az utóbbi a helyes megoldásuk. (Erre iskolapélda az egyébként pompás kivitelű Budapest Szent László téri templom padja.) A templompadnak a blokkban elhelyezett mérete 90 cm, vagyis az egymást kővető padok távolsága ülődeszkától ülődeszkáig, könyöklő belső széle a következő pad könyöklő belső széléig 90-90 cm.
A templompadok faanyagáról annyit, hogy általá ban a tölgyfa a kedvelt, de igen alkalmas a struktúrában azonos megjelenésű kőris – ami egyébként kiváló szerszámfa is, és a kocsigyártás jeles anyaga. A másik pedig a szilfa, mely az előbbieknél olcsóbb, szívós, nehezen megmunkálható faanyag, az asztalosok általában nem kedvelik de éppen szívósságánál fogva igen jó minőségű és tartós padok készíthetők belőle.
(110.o.,114.kép)
A
templompad színezése pácolás útján történik, mégpedig olyan
színre, amelyet a fa érett korában érne el. Másként fog
viselkedni a faanyag, ha valamely gyárvárosban, vagy kémiai üzem
közelében van, amikor is a levegőben lévő savak ha tására a
tölgyfa vagy sötétszürkére, vagy barnára színeződik. Ezt a
két színt szoktuk előlegezni a fának pácolással. A padok
fényezését, olyan padoknál, amik zárt kápolnákban helyezkednek
el (püspöki, intézeti, zárda kápolna), ahová a láto gatók nem
közvetlenül az utcáról térnek be, felöltők, télikabátok
nélkül, ott lehet a padokat politúrokkal fényezni, és ilyen
helyiségekbe készíttethetünk diófából, mahagóniból, szóval
finomabb fényezést igénylő, értékesebb anyagokból is padokat.
Nyilvános templomokban, vagy utcai bejáratú kápolnákban fontos,
hogy a fényezéshez vízálló lakkot használjunk. Ilyenek a
különböző csónak, kocsi, általában ú.n. külső lakkok (pl.
külső kopál lakk), mert a templomba a hívek vizes, havas, utcai
ruhában érkeznek és elég tetemes ideig borogatják a padokat
ezekkel a nedves textíliákkal. A vizes ruhafélék a finomabb
fényezési felületeken homályos, sokszor fehér foltokat
idéz hetnek elő. Igen gyakran találkozunk templom-helyiségekben
puha fából készült padokkal, vagy olyan keményfából
készültekkel, amiknek a fája foltos, vagy foltozott, s így külső
megjelenésük nem esztétikus. Az előbbi padoknál feltétlenül
szükséges a fa festése, mázolása. Tudjuk, hogy az egyszínűre
festett bútorok meglehetősen kényesek, karcolás, ütés, kopás
hamar el csúfítja a felületeket, ami különösen nagytömegű
bútoroknál nagyon kiábrándító. ezért szokták a mázolt
templompadok felüle teit a különböző faanyagok mintájára
díszíteni (flóderozás). Ennek
a műveletnek nemcsak az a rendeltetése, hogy a padok külső
megjelenése nemesebbet, értékesebbet mutasson – akkor ezt a
technikát el kellene vetnünk, hiszen az anyagszerűség elvével
homlokegyenest ellenkezik és ez ellen már ál lást is foglaltunk –
hanem itt van ennek a mintázásnak igen fon tos gyakorlati
jelentősége is, mert ezek a furnérmintát után zó festések
megbontják a festett felület egységét, s így a ki sebb
sérülések, elszíneződések, kopások nem feltűnőek. Tehát
templompadoknál és nagyobb strapának kitett használati bútorok
(111.o.,115.kép)
esetén
ez az eljárás indokolt, tehát hasznos. Az így festett padokat is
tanácsos az említett külső lakkokkal bevonni.
Az
új liturgia és a padok.
Az új liturgia szerinti templom alaprajzát tekintve, a templompadok szerepe megsokszorozódik. Általában irányelv legyen az, hogy bár tömbökben helyezkednek el a padok, úgy helyezkedjenek el, hogy előttük is, mögöttük is, kétoldalt is legyen bőséges mozgási lehetőség. A hívők felőli részben le het két vagy négy nagyobb tömb, a szembemisézés oltára előtt két oldalt az előbbi padsorokra merőlegesen helyezkednek el az énekesek padjai. Ugyanolyan padok, mint a híveké, azzal a különbséggel, hogy, számolva avval, hogy az énekesek hosszabb ide ig is állva tartózkodhatnak e padokban, a térdeplők ebben őket ne akadályozzák. A harmadik padcsoport a presbitériumban helyezkedik el, a szükségletnek megfelelően, de ugyancsak az előbbiekkel azonos kivitelben. Elhelyezésükre a legmegfelelőbb az oltár mögötti tér. Számolva azonban avval, hogy ott idősebb papok, esetleg huzamosabb ideig (közös officium) tartózkodnak, taná csos ezeket a padokat ülőhelyenként karfával ellátni. Ebben a padcsoportban középső hely volna a templom vezető lelkészéé (plébános „ut preesse videatur”). Utóbbi – kisebb méretű templomban – elhelyezhető a legile, vagy az ambó mögött. Püspök-látogatás, vagy bérmálás alkalmára ez a karos ülőhely pódiumra helyezve, kárpittal letakarva és ideiglenes baldachinummal el látva trónusul is szolgálhat. Ezek a trónus kellékek egyébként nem tarthatók a templomban, kivéve a püspöki székesegyházat, vagy az apátsági templomokat, ahol a trónus állandóan, a presbitériumban helyezkedik el. Átalakított régi templomokban a presbitériumi padok elhelyezése a tabernákulum helyétől függ, s amennyiben az a megszokott régi helyén van, úgy a papi padok, a scamnum-ok a szokásos stallum elhelyezések módján történhet.
A kegyúri intézmény legtöbb templomunk ban külön kegyúri padot létesített a szentélyben. Ez az intézmény nálunk jelenleg teljes egészében megszűnt, kivételül csak azok a templomok szolgálnak, ahol a püspök a kegyúr. A kegyúri padok ritkán érdemelnek műemléki megbecsülést, s így eltávolításuknak sem jogi, sem művészi akadálya nincs. (112.o.,116. kép) Visszahelyezésükre nem is kerülhet sor. Nem azért, mintha maga az egyház elejtette volna ezt az intézményt, mert igenis tovább ra is tiszteletben tartja, de a külön, megtisztelő helyet a hívek felőli részben kívánja biztosítani. Ha bármi oknál fogva szükségét látná a plébános valamely templomlátogató személynek a kiemelését, erre az ő presbitériumi ülőhelyének a jobbján kiváló lehetőség nyílik. A celebráns számára készülő scamnumnak sem térdeplőre, sem könyöklőre nincs szüksége.
"Sedes pro celebrante et ministris ita collocetur, ut a fidelibus bene conspici possit. Et ipse celebrans universae fidelium communitati praeesse videatur. Si sedes post altare collocatur, vitanda est forma troni." Ezt mondja a liturgikus előírás a scamnumra vonatkozólag. Ha csak ambó van az oltár egyik oldalán, és megvan a lehetősége, akkor megfelelő egyensúlyként a másik oldalra helyezhetjük a sedes celebrantis-t. Ha a prestbitériumban csak a celebráns és a segédlet – legyen az ministránsok, vagy komolyabb asszisztencia – számára készítünk helyet, akkor ezek csak lócaszerű megoldású ülőhelyek legyenek, mikoris a komoly tölgyfa ülő és támladeszkák henger, vagy hasáb alakú kőlábakra helyezhetők, utóbbiak egyezzenek az oltárkő anyagával. A celebráns helye kihangsúlyozható, fix, vagy cserélhető kárpittal. Ne feledkezzünk meg a zsinati előírásnak arról a kívánsá gáról, hogy az oltárunk körüljárható legyen, tehát ezt ne aka dályozzák a más célokat szolgáló berendezési tárgyak.
Az ambó is készülhet fából, különösen akkor, ha csak alkalomszerűen kerül sor használatára. Egy-papos falusi templomocskákban nincsen különösebb szerepe, mert a miséző pap a homíliát is elmondhatja az oltártól éppen úgy, ahogy a szent leckét és az evangéliumot is olvashatja. Ünnepélyesebb alkalom ra a fából készült, hordozható ambó behozható a templomba. Az ambóval egyébként még külön is szándékozom foglalkozni, itt csak azért tértem ki reá, hogy esetleges faanyaga, a templom többi berendezési tárgyainál felhasznált faanyaggal azonos legyen, fajtáját, színezetét és kivitelezési formáját illetőleg egyaránt. Az eddig felsorolt templomi bútorok, valamennyi ké szülhet tömörfából, hiszen a levegő minden oldalukat egyformán éri és ez adja egyben ezeknek a tárgyaknak állványbútor jellegét. (113.o.,117.kép)
A gyóntató-szék nem egyéb, mint egy háromajtós szekrény és mint ilyen, a szekrénybútorok közé tartozik. Ha valaki végigtanulmányozta a zsinati határozatokat, feltűnhetett, hogy a templomi berendezési tárgyak között nem szerepel. Ez érthető egyrészt abból az alaprajzi meggondolásból, amit már megtárgyaltunk, ennek értelmében a gyónószéknek nincs helye a templomban. A liturgikus előírás a templomból kitessékel mindent, ami elvonja a figyelmet a szentmisétől, illetőleg ami a szentmise szabad folyását és a híveknek abba zavartalan bekapcso lódását gátolhatja. Régi templomainkban néhány szerzetes templomot kivéve, mindenütt magában a templom belső terében helyezkednek el a gyónószékek, vagy magában a hajóban, szerencsésebben a kórus alatt és a legkevésbé liturgikusan a szentélyben. Meglévő templomainkban a templom és mellékhelyiségei mind adva vannak, és mindegyiknek megvan a maga rendeltetése. Mint említettem, a legszerencsésebb megoldás, ha a gyóntató szék az orgonakarzat alatt nyer elhelyezést. A sekrestyei elhelyezés is igen kedvező, ha a sekrestye megközelítése oldalfülkéből, vagy oldalhajóból lehetséges, bár a sürgés-forgás, előkészületek, zavarják a gyó nókat, míg a templomhajóban a gyóntatás zavarja a szentmisét. A külön gyóntató folyosók csak néhány pasztorációs munkát foly tató szerzetes rendünk templomában találhatók meg, de a gyónószékek itt is mindig különálló bútorok, gyakran ahány, annyiféle, maga a helyiség is amolyan átjáróház-szerű és rendszerint a sekrestyébe vezet. A zavartalan, templomszerű hangulat nincsen biztosítva, nincs megoldva az a külső méltóság, ami kijár egy szentségnek. A helyiség nincs úgy dekorálva, hogy biztosítsa azokat a hangulati elemeket, amik hivatva vannak arra, hogy előkészítsék a jó szentgyónást. Ha az ablak kertre néz, vidáman játszó gyerekek ugrálnak odakünn, ha a fráter az ajtóban os tyát süt, vagy a folyosó végében a ministránsok a füstölő parázstartóját pörgetik, vagy íróasztal áll a gyóntató helyiségben, ahol valaki könyveléseket végez, pénzekkel manipulál, ez mind-mind rontja a helyiség komolyságát és zavarja a gyónó előkészületét.
Nem a romantika adja a kezembe annak a súlyos tölgyfaajtónak a kovácsolt vas kilincsét, mely bevezet egy cellaszerű (114.o.,118.kép) boltíves helyiségbe. A berendezés: egyszerű kőpad, hittel barkácsolt feszület, börtönrácsnak is beillő beszélőnyílás. A rács mögül egy hang szól hozzám, bátorít, vigasztal, kérdez és tanácsol, kiosztja a penitenciát, majd feloldoz. Távozom. A tölgyfaajtó kinyílik, és a cella zártságából kiszabadul a lelkem a csillagos éjszakába, vagy a zöld lombba borult fák fölé omló ragyogó napsütésbe. Ez a román kornak és a gótikának a levegője. Ami utána következett, az már berendezési tárgy, az már ide-oda helyezhető szekrény, bútordarab és csak többé-kevésbé méltó helye egy szentség kiszolgáltatásának. Egy zárt kápolnának egé szen más a hangulata, más a levegője. Ehhez kíván visszatérni a zsinati határozat. Ez volna a jövő. De nézzük mai gyóntató székeinket, mik azok a feltételek, melyeknek alapján feladatukat jól teljesíthetik: ez egyrészt az, hogy a papnak biztosít sunk olyan helyet, ahol kényelmesen és zavartalanul elfér, másrészt a hívő számára is olyan helyet, ahol biztonságban érez heti magát, és magábaszállását, töredelmét, gondolatait ne háborgassák külső hatások, amilyenek a szűk hely, a rossz térdep lő, rossz könyöklő, a nyikorgó-csikorgó ajtó, az előző gyónótól bennrekedt fokhagyma szag, vagy a pap fülkéjéből feléje áradó kellemetlen szájszag. Tudatában vagyok annak, hogy nem túl gusztusos ez a felsorolás, de nagyon sok mindent zavarnak, és olyan hibák, amiket kiküszöbölni lehet és nem kerül komolyabb áldozatba sem.
Mivel jelenlegi gyóntató-székünk bútordarab, még hozzá tekintélyes méretű, így elsősorban is harmonizálnia kell környe zetével, stílusban, külső megjelenésében, anyagában. Másodszor, mivel komoly strapának kitett és hosszú élettartamra készült berendezési tárgy, így bizonyos technikai feltételeknek is eleget kell tennie, ez minőségbeli követelmény. Harmadszor pedig, mivel funkciókat szolgál, ezeknek a használati követelményeknek is hiánytalanul eleget kell tennie. Először tehát bútordarab, és mint ilyen, komoly súlyt képvisel, előállítása komoly összegbe kerül, tehát nem csereberélhető minduntalan. Ezért alsó építménye, ami igen komoly terhet hord, jól megkonstruált legyen. A templompadokéhoz hasonlóan, itt is van lábazati keret, mely mind a három fülkében padlózva van. Erre a lábazati részre támaszkodnak (115.o.,119.kép) a fix keretrészek, az oldalak és választófalak, valamint az előbbi fix részekre vasalt ajtók. A pap fülkéjének a gyakorlati követelménye elsősorban a szellőzés. Ha csukott a fülke ajtaja, akkor a szellőzést az ajtó alján és tetején kis tolóajtóval nyitható-csukható vízszintes nyílás biztosítja. A másik szellőzési lehetőség, ha az ajtó üvegezett része nyit ható, mégpedig kétszárnyú ablakkal. Ha ezeket a befelé nyíló ablakszárnyakat a bent ülő pap kissé kinyitja, elég gyors és kellemes a szellőztetés, aminek az az előnye is megvan, hogy az oldalfülkéhez hajló pap számára hangfogóként is szolgál. A harmadik szellőztetési lehetőség a fülke mennyezetére épí tett felfelé nyíló ajtó, ami húzózsinórral nyitható. A fülke temperálását az ülés alá helyezett hő-sugárzóval oldhatják meg. A pap ülését a padokéhoz hasonlóan, alacsonyabbra, mélyebbre, hátrafelé lejtően készíttessük, ugyancsak hátrafelé dűlő, csatlakozó támlával. Az ülés hátfala ne épüljön rá közvetlenül a gyóntató-szék hátfalára, hanem a kettő közé létesített 5-6 cm-es hézaggal biztosítsuk a meleg levegő áramlását az ülés alatti fűtőtesttől a fülkébe. .A konnektor az ülés alatt, a kapcsoló a támla fölött legyen, a páncélcsőbe helyezett veze téket takaró faburkolaton. A pap ülőhelyét tanácsos úgy készí teni, hogy ülődeszkája állítható legyen, ami nem azt jelenti, hogy állandóan mozgatható, hanem, minthogy általában a templo mokban és a gyónószékekben hosszabb ideig, ugyanaz a személy működik, az ő méretéhez igazíthassuk hozzá az ülést. Ezekre a kényelmi berendezésekre azért van szükség, mert a pap gyak ran elég hossza időt tölt a gyóntató-székben. A gyóntatási szünetekben breviáriumát végzi, ennek a lehelyezésére szolgál a fülke ajtajára belülről szerelhető, lecsapható kis konzol-asztalka, amit a vasúti kocsikból is ismerünk. Az előbbieket kiegészíti a kétoldali könyöklő deszka, ami a váltakozó, jobb- és bal felé helyezkedésnél nélkülözhetetlen. A pap fülkéjét a gyónó fülkéjével, a beszélőrács köti össze. Ennek a beszélő- nyílásnak a régebbről ismert rács megoldása túlhaladott állás pont, mert nehezen takarítható, nem higiénikus. Ha a beszélő-nyílásba egymástól 4-5 cm-nyi távolságban függőleges rudakat helyezünk, akkor oldottuk meg a leghelyesebben a beszélő rács kérdését. Ha az egész nyílást a pap felől celofánnal borítjuk, (116.o.,120.kép) akkor a higiénikus megoldás tökéletes, mert ez átereszti a fényt, a hangot tökéletesen átadja és védi a pap egészségét, mert a gyónó fülkéje felöl sem hideg, sem fertőzött levegő nem juthat el hozzá. A rács alsó széle úgy helyezkedjék el, hogy azt 6 év körüli gyermek is elérje, miáltal a nyílás álló téglalap formájú lesz. A gyónó fülkéjének leglényegesebb része a térdeplő. 6-8 cm-nél semmi szín alatt se legyen magasabb és a gyónó felé kissé lejtsen. Ha mélysége 15-20 cm, akkor a lejtés 2 cm lehet. A liturgikus előírás a gyónófülkének az ajtajára is kötelezővé teszi az üvegezést, egyrészt, hogy látni lehessen, hogy a fülke foglalt, másrészt, hogy körvonalaiban felismerhető legyen, hogy férfi, vagy nő-e a gyónó. A teljes átlátszóság és ezáltal a személy felismerése ellenkezik a liturgia szempont jaival. Üvegezett ajtók helyett függönyt is alkalmazhatunk a gyónófülke bejáratához, az behúzott állapotában nem takarhatja tel jesen be a fülkét, de csak annyit tegyen láthatóvá a gyónóból hogy annak férfi, vagy nő volta felismerhető legyen. A gyóntató-szék ajtajainál és oldalfalainál kerüljük a belül üreges lap-megoldásokat, tartsunk ki a tömör ajtóknál, mert előbbiek be csukáskor dübörögnek, konganak és ez zavarja a templom csendjét illetőleg az ott folyamatban lévő istentiszteletet. A három ajtó nyílása közül a pap fülkéje balról jobbra nyíljék, ugyanígy a jobboldali oldalfülke, lévén az emberek többsége jobbkezes, csak a baloldali fülke nyíljon jobbról balra, a másik ajtóval szimmetrikusan. Ez a nyílásmód a szokásos háromajtós szekré nyek nyílásmódja. Ennél sokkal gyakorlatibb, ha a két szélső ajtó az előbbivel ellenkezőleg nyílik, mert a kilépő gyónó szemben találja magát a következővel, s így könnyen átadhatja a helyét, míg az előbb említett módon pontosan rányitja az ajtót. A térdeplő zsámolyról még annyit, hogy jó, ha az teljesen kiemelhető, miáltal a gyóntató szék padlózata könnyen tisztán tartható.
Gyakorlati méretek:
A gyónószék külső mérete minden felé 80-80 cm, tehát a teljes szélességi méret 240 cm. A pap fülkéjének a belső mélysége 90 cm, a gyónófülkéé 75-80 cm. A belső magassági méret 200 cm. Ezeken a méreteken kívül esnek a párkánykiállások, valamint a lábazat és a mennyezet keretének vastagsági méretei. Belső méretek: a pap ülésének az eleje 42 cm magas, a mélysége 46 cm, (117.o.,121.kép) ülésmagasság a támla tövén 40 cm, a háttámla magassága a padló tól 90 cm, a pap könyöklő szélessége 6-8 cm, a két könyöklő közötti távolság 65 cm, ami korpulensebb pap számára is kényelmes ülőhelyet biztosít. A gyónó könyöklője, amelyik azonos magasságú a pap könyöklőjével, és egyben a beszélő rács alsó szélével is egyszintű, a padlótól 60 cm magasságban legyen. Új templom építésénél jó előre gondolnunk kell a gyóntató-székek megoldására, mégpedig a templom belső terén kí vül. Amint a zsinati előírások a különféle mellékkultuszok kápolnáit és elsősorban a baptisteriumot külön kápolnába utalják, ugyanilyen külön helyiség legyen a gyóntató helyiség is, melyben beépített, falba süllyesztett gyónószékek helyezkednek el, vagy a főhajó melletti folyosó-szerű épületrész oldalfalában. Ez egyben igen gazdaságos megoldás is, mert nem szükséges a teljes szekrény konstrukció, hanem csak a megfelelő keretszerkezetnek, az ajtóknak és válaszfalaknak a beépítése. Az így készült gyónófülkét is tanácsos valamilyen meleg anyaggal burkolni, ha falai nem fűtött helyiségek mellett, hanem szabadon állnak. A nagyothallók gyóntatását ezek a beépített gyónószékek nem oldják meg. Erre a célra külön helyiséget kell tervbe vennünk, vagy elhelyezhetjük a baptisterium egyik falába. Ha a gyóntató-szék bent áll a templomcsarnokban, akkor tulajdonképpen vendégszereplő a templomban, tehát nem az a rendeltetése, hogy esztétikai formájával, dekoratív kiképzésével, vagy folthatásával magára vonja a figyelmet, hanem az, hagy mi nél halkabban, minél nyugodtabban, minél kevésbé zavart keltően illeszkedjék bele a templom hangulatába. A később létesített tárgyak, s így az új gyóntató-szék nem kell feltétlenül azonos stílusú legyen a régi templomberendezéssel. Már csak azért sem, mert ha a berendezés faragott, intarziás, különböző mozgó-vonalú, gazdagon tagozott – kiemelkedő párkányzatok és építészeti elemek díszítik a meglévő berendezési tárgyakat – és a most létesített gyóntató-szék, ha ezekhez akar alkalmazkodni, nagyon megdrágul. Egyébként pedig minden kornak megvan az a privilégiuma, hogy saját ízlése szerint készítse berendezési tárgyait, honorálva az újabb igényeket is. Valamivel azonban mégis össze kell hangolnunk az új tárgyat a meglévőkkel. Így, ha amazok mázoltak, akkor a gyónószék is alkalmazkodjék színben (118.o.,122.kép) hozzájuk. Ha pl. a többi tárgy tölgyfából készült, akkor alkalmazkodjék az új holmi is anyagában és színében.
Újonnan épülő templomban különös gondot kell fordítanunk a kántor játszóasztalára, mert az bekerül a templom közepére. Így ennek is harmonikusan bele kell illeszkednie a többi bútorféle stílusába. Ehhez csatlakozik az orgonaház is. Az orgonaházra vonatkozólag méreteket és szabályokat nem lehet adnom, mert azt az orgona diszpozíció határozza meg, tehát az orgona készítő, illetőleg a készítő számára a zeneművész által megadott terv automatikusan megszabja az orgonaháznak a méreteit. Az a cikornyás, gazdagon faragott, aranyozásokkal ékes orgonaház, amit a barokk és a rokokó templomokból ismerünk, egy modern, egyszerű, egyenes vonalú templomnál szóba sem jöhet, de nem zárja ki azt, hogy az orgonaház ne legyen dekora tív megjelenésű. Általában a modern orgonáknál a farészeket, amennyire csak lehet, igyekeznek kikerülni, a minimumra csökkenteni, hiszen az orgonasípokkal olyan pompás, olyan lelkesítő, lendületes vonalvezetést tudnak létrehozni, aminél szebb és felemelőbb dekorációt nehéz elképzelni. A régi világban, mikor a sípok elhelyezésénél ez nem játszott szerepet, az orgonaház ta karta az össze-vissza síp-hosszokat és annyit láttatott belőlük, amennyit a dekoratív hatás is megkívánt. Ha a sípok szabadon állanak és hosszukkal rajzolja ki a tervező a kívánt vonalat, ez a hosszúság gyakran nem azonos a síp hangzásához szükséges csőhosszal.
Lényegében különböző szekrények: albák, kazulák, pluviálék, fehérneműk, könyvek, kelyhek, szóval a templom ruházati és tárgyi fölszerelésének az elhelyezésére szolgáló szekrények. Ugyancsak a sekrestyében lehet az iroda berendezés is, ahol a keresztelési anyakönyvet tartják, előjegyzik a betegeket, a szentmisék rendjét, a halottak anyakönyvét és a templom pénztárkönyvét, így a sekrestye egyre inkább átveheti a plébánia iro dájának a szerepét, ami a templom biztonsága szempontjából is lé nyeges. Így a templomot legalábbis a hivatalos idő alatt nyit va lehet tartani napközben, és a szolgálattévő pap nemcsak (119.o.,122.kép) irodai munkára, hanem a hívek lelki gondozására is (gyóntatás, áldoztatás) állandóan rendelkezésre áll. Új templom építésénél, sekrestye berendezéssel kapcsolatban is az a helyes törekvés, ha a nagy szekrényféleségek falba épülve készülnek, ami a könnyű takarhatóságot, kellemes térhatást biztosítja és egyben a gyakorlatiasságot is. A szekrények részint fiókos szekrények, részint ajtósak. Külön gondot kell fordítani az értékesebb egyházi ruhák tárolására. A pluviálék összehajtogatása, az anyag törése idő előtt elpusztítja a selyemanyagot, az értékes hímzéseket. A kazulák legjobb el helyezése a fektetés, erre a célra olyan kétajtós alacsony szekrény a megfelelő, melynek kihúzható, tálcaszerű, belső fiókjai vannak, melyeken egy-egy misegarnitúra együtt helyezhető el. (casula, stóla, manipulus, esetleg a kehelyvelum), a különböző liturgikus színek szerint. A pluviálékat lapos, de széles szekrényekben kell elhelyeznünk, amelyekben akasztófa-szerű, forgatható ruhafogasok vannak, melyeken a pluviálék teljes hosszukban fölfektetve foglalnak helyet. Az albák, karingek és egyéb fehérneműk számára külön szekrény szolgálhat, melynek egy része akasztós, a másik része polcos megoldású. (Külön szekrény, sőt lehetőleg külön helyiség szolgáljon a takarító szerszámok számára, annál is inkább, mert ezek egyrészt nem megfelelően tiszták sohasem, akár seprű- vagy portörlőfélékre gondolunk, akár a különböző padló és bútor tisztítószerekre, melyek szagokat terjesztő anyagok.) Az a fiókos szekrény, amelyben miseruhákat tárolnak, egyben öltöz tető asztalul is szolgálhat, ha a nyíló ajtók és a szekrény felső lapja közé kihúzható, ú.n. taburetlapot építtetünk. Erre készítheti ki a sekrestyés a szükséges miseruhákat. Efölé a fiókos szekrény fölé épül az az ugyancsak beépített szekrény, melynek ajtaján elhelyezhető a Directorium, a kötelező orációkra való utasítás, feltűnő helyen a főpásztor nevével. Ezek mögött az ajtók mögött helyezkednek el a kelyhek, ciborium, custodia, ostensorium, aspergilum és medencéje, navicula és értékesebb füstölő, a misekönyv és más szertartáskönyvek, stb. A füstölő számára külön állványról is kell gondoskodnunk, ami nem egyéb, mint egy a falba erősített (120.o.,124.kép) kampó, amelyre a közvetlen használat után a forró füstölőt föl lehet akasztani. Ez a kampó is lehet díszesebb, kovácsolt vas kivitelű és olyan helyre kerüljön, ahol könnyen perzselhető bútor vagy ruhaféle nem érhet a turibulumhoz. A sekrestyét tanácsos minél nagyobbra építtetni, hogy abban az összes emlí tett bútor elférjen, és lehetőleg az irodai felszerelés is, ezeken kívül valamelyik sarokban kényelmes ülőlehetőség a várakozók számára (lóca, székek, könnyebb karos bútorok, asztal). Nem hiányozhat megfelelő ruhafogas sem, ahová a sekrestyében foglalatoskodók felsőruháikat felakaszthatják és esernyők számára is van megfelelő hely. A gratiarum actio elvégzéséhez imazsámoly, fölötte az előírt, bekeretezett imaszöveg és feszület. Ha a tabernákulum a presbitériumnak sekrestye felőli falába nyer elhelyezést, akkor az imazsámolyt az elé a sekrestye felőli, esetleg feszülettel díszített tabernákulum ajtó elé helyezhetjük, amelyikről már előbb említést tettem. Örökmécsest figyelmeztetésül itt is alkalmaznunk kell, de ebben az esetben a sekrestyét nem használhatjuk irodai célra, hacsak az ajtók elhelyezése nem teszi lehetővé egy adoráló fülke elfüggönyözését. A sekrestyét mindenképpen fűthetően kell építeni és az volna a legpraktikusabb, ha a baptisterium közvetlenül a sekrestyéhez csatlakozna úgy, hogy a sekrestyét fűtő kályha (cserépkályha) a közös falba épül ne és így mind a két helyiséget fűthetné. Ebbe a keresztelő- kápolnába készülhetne a nagyothallók gyóntató-széke is, valamint kiváló környezet jegyespárok előkészítésére is.
A faanyagokról szóló előadásom kezdetén említettem, hogy a faanyag eleven, élő, mozgó anyag, még feldolgozott állapotában is. Éppen ezért gondolnunk kell arra, hogy a sekrestyei szek rények, gyóntató székek, tehát mindenfajta szekrényfélének az ajtaját nyissuk ki arra az időre, amíg a nagy hő-változások a kérdéses helyiségben lezajlanak. Tehát ha a hideg helyiségek ben befűtünk, vagy bármiféle fűtést bekapcsolunk, üzembe helyezünk, akkor nyissuk ki az ajtókat amíg a kívánt temperatúra ki nem alakul, akkor viszont csukjuk be. Ha pedig a fűtést kikapcsoljuk és a helyiség hűlni kezd, ismét nyissuk ki az ajtókat amíg a lehűlés be nem következett, mert ezáltal megkíméljük magunkat azoktól a kellemetlenségektől, amiket az (121.o.,125.kép) ajtók megvetemedése okozhat. A gyóntatószékeknél elkerülhetjük az ajtó nyitva hagyását akkor, ha a gyónófülkék ajtait is el látjuk a már említett alsó-felső szellőző nyílásokkal. Ezeknek nem kell csukhatóknak lenniük, viszont a használaton kívüli időben a pap fülkéjének ezeket a nyílásait okvetlenül hagyjuk nyitva.