(122.o., 126.kép)
Ambó, olvasópult (=legile), szószék, baptisztérium
Ismételten fölmerülhet a kérdés: melyik a templomnak a jobb, melyik a baloldala? A régi oltárnál, mely a templom szentélyében foglalt helyet, világos volt, hogy az evangéliumi oldal a magasabb rangú, tehát ez a templom jobb oldala, amit zavarok elkerülése végett következetesen inkább a templom evangéliumi oldalának neveztem, a másikat a lecke oldalnak. A szembemisézés oltáránál az volt az első gondolatom, hogy az oltár megfordításával megfordul a templom hierarchiája is. A szentmise új liturgiája még kialakulóban van, de annyi már világos és végleges, hogy a szentmise új rendje a szentmisét a "missa verbi"-re és a "missa Eucharistiae"-re, vagyis tanító és áldozati részre osztja. Az első rész a szentlecke és az evangélium köré csoportosul (szentírási, tanító rész). Magán az oltá ron, az „altare maius”-on csak az áldozati rész tör ténik, míg a tanító rész az ambókon, vagy az ambón és a legilén. Így utóbbiak az oltár után a templom legfontosabb berendezési tárgyai. De melyik az az ol dal, ahová ezek a tárgyak kívánkoznak, hová helyezi liturgikus érzékünk az ambót? A templomban igenis van első rangú hely, a középen elhelyezett oltár után. Ez – szerintem – nem lehet más, mint az oltárnak a jobb oldala. A zsoltárt idézem: "Dixit Dominus Domino meo: sede a dextris meis", vagy "Dextera Domini fecit virtutem, dextera Domini exaltavit me." Szóval igenis a Dextera Domini az első hely az oltár után, mert az altare maius, a konsectratum, a főoltár Krisztus tö retlen testének a jelképe, az áldozati hely, így ennek az oltárnak a jobboldala az, amit az én liturgikus érzékem az oltár után az első helynek minősít. Így ju tok arra az eredményre, hogy mégsem történik változás a templom hierarchiájában, mert a szembemisézés oltárá nak a jobb oldala azonos az eddigi evangéliumi oldal lal. Ez elsősorban azért kérdés, mert ha csak legile kerülhet a templomba – mivel másra nincs hely – vagy ha csak egy ambó helyezhető el az oltár közelében, akkor ezt hova helyezzük?
A vatikáni zsinati konstitúció igenis fölemlíti, hogy „ambo, vel ambones”, tehát föltételez, mint lehetőséget, ha van rá hely, két ambót. Nyilvánvaló, hogy a két ambónak külön böző a feladata: egyiké az evangélium és a homilia, a másiké a szent lecke és a köréje csoportosuló szövegrészek. Így az evangélium ambója nyilván az oltár jobb oldalán kap helyet, ha viszont csak egy ambó van, vagy csak legile, akkor ezeknek a (123.o.,127.kép) helye is a jobb oldal, ezért kerül a sedes celebrantis a baloldalra, ha a régi oltár elfoglalja a presbitérium hát falát. Ha a templom annyira szűk és így az oltár melletti hely olyan kevés, hogy oda sem ambó, sem legile nem helyezhető el, akkor egyedüli megoldás a lecke és evangélium felolva sására maga az oltár.
Az ambó lehet mobilis építmény, amit kisebb, vagy szűkebb helyen behoznak a templomba. Fontos, hogy könnyű legyen. Meg van az a nagy előnye is, hogy tábori miséhez kivihető. Ha a jelenlegi szentélyünk méretei megengedik, akkor építtessünk komoly ambót, olyat, melynek alsó építménye kő vagy műkő, és ezen kovácsoltvas mellvéd, illetőleg föllépő korlát van, felül pedig olyan fakiképzés, mely elől olyan széles, hogy a könyvet rá lehet helyezni, és a hirdetőkönyvnek is legyen rajta hely. Ahhoz, hogy a szónok láthassa a közönségét és a hallgatóság is őt, teljesen elegendő, ha föláll egy székre, ez a cca. 45-50 cm-es magasság, mely három lépcsőnek felel meg, elegendő, tökéletes mérete a jó ambónak, mint ahogyan az oltárnál is ugyanezt a magasságot vettük (két lépcső + subpedaneum). A pihenő, melyen a pap áll, egy négyzetméteres terület legyen, melybe beleszámítottuk a korlát elhelyezését is. A mellvéd magassága ne legyen több 90 cm-nél.
A Verbum, az Ige is méltó tiszteletet kap az új liturgiá ban. – A szentírás vasárnapjára gondolok. Evvel kapcsolatban arra a kívánságra, hogy a Szentírás a hívek állandó tiszteletének a tárgya legyen. Erre a célra a legmegfelelőbb az ambók mellvédje, melyet úgy lehet kialakítani, hogy a Szentírás ott elhelyezhető legyen, mégpedig egy könyvtartó-szerű szerkezetre, melyet aranyszegélyű bársonyterítő takar, és ezen pihen a Szent könyv. Jobbra-balra ugyancsak az ambó mellvédjére a négy evangélistának az emblémája méltó díszül szolgálna. Elhelyezhetjük a könyvtől kétoldalt a tízparancsolatnak, a Mózes táblának egy-egy oldalát, mint keretét a Szentírásnak: egyik oldalon a parancsok, másik oldalon a tilalmak törvénytáblájával.
Az ambónak szinte velejárója valamilyen hangerősítő berendezés, mert a legtöbb templomunk akusztikája vagy kedvezőtlen, (124.o.,128.kép) vagy a templomtér olyan öblös, hogy az egyszerű emberi hang elvész benne. Más volt a helyzet a templom közepe táján magasabban elhelyezett szószéknél, amikor a hívekhez közelebb, vagy éppen közöttük helyezkedett el a szónok. A zsinati határoza tok is kihangsúlyozzák, hogy a modern hangközlő technikának berendezéseit feltétlenül igénybe kell venni, mert nemcsak az a tendencia, hogy a szent cselekményeket lássák a hívek, hanem az is, hogy minden elhangzott szó eljusson a hívekhez. A hangtovábbító, vagy erősítő berendezést megoldani koránt sem egy szerű. Az előbb vázolt, a Szentírás elhelyezésére szolgáló berendezés megkönnyíti a feladatot, ha avval szervesen összekap csolva oldjuk meg. Az ambónak nincsen hangvetője, mint a szószékek legtöbbjének, ahová fel lehetne akasztani a mikrofont. Az a világító berendezés, falikar-szerű megoldás, ami az ol vasás megkönnyítésére szolgál, az vagy egy síkban áll a pappal, oldalt, vagy a feje fölött alkalmatlan a mikrofon felfüggesztésére. Hiszen annak a pap előtt kell lennie, tehát csak a mellvédre épülő mikrofon felelhet meg a célnak.
A világítás problémáival az egyes tárgyakkal kapcsolat ban nem foglalkozhatunk, mert az nagyon szétaprózná a kérdést, ezért a luminátorokkal, falikarokkal és mindenfajta világítási berendezéssel külön fejezetben szándékozom foglalkozni.
Az olvasópult a középkorból ismerős: legegyszerűbb formájában az álló kottaállványra emlékeztető alkalmatosság. Ennél komolyabb felépítményű legyen. Általában ne sajnáljuk attól a csekély számú berendezési tárgytól, ami a leegyszerűsödött szentélyben helyet foglal, a díszes, impozáns kivitelt. Legilénk – ha a templom stílusa megengedi – nehéz, faragott faállvány legyen. Lehet állványában olyan hüvelyszerű építmény, amelyben föl- le igazítható a tulajdonképpeni könyvtartó. Legyen jobbra és balra is forgatható, hogy a pap a megfelelő világításhoz irá nyíthassa a könyvet, magassága is állítható legyen. Lehet fémből: bronzból, kovácsolt vasból, vagy a templom egyéb berendezési tárgyainak a faanyagából. Dekorációja akár valamelyik evangélista emblémája, vagy akár mind a négyé. A középkor előszeretettel Szent János evangélista emblémáját, a széttárt szárnyú sast szerette használni, mert a széttárt szárnyak egyúttal a könyv (125.o.,129.kép) alátámasztásul is szolgálhattak. Az apokaliptikus, hatszárnyú embléma lehetővé teszi bármelyik evangélista jelképének a felhasználását.
„Verbum caro factum est” ez a szentmisének a lényege, ezért tagozódik a Missa Verbi-re és a Missa Carnis-ra, a Szent Test miséjére. Mindezek: az ige és az áldozat, az emberért történik, a keresztény emberért. Az a megbízatás, amivel az apostolokat útjukra bocsátotta az Úr Krisztus, kettős volt: elmenvén tanítsatok minden nemzetet – ez az igehirdetés – „megkeresztelvén őket” – ez a keresztény közösségnek a kiépítése. Így a következő az oltár és az ambó után a baptisterium. A baptisteriumnak az oltár baloldalán, a leckeoldalon van a helye. Nem az oltár köz vetlen közelében, nem is bent a templomban, hanem az új templom oldalkápolnáinak egyikében. Tehát nem csupán keresztelő kút, vagy annak igen sikertelen megoldása, hanem a keresztelő kápolnán van a hangsúly. Ha divatos szóval akarnám megjelölni a keresztség szentségét, akkor kulcsszentségnek nevezném, mert ez a kezdet, a belépő az Anyaszentegyházba, ami nélkül az egyház kegyelmi intézményei hozzáférhetetlenek. Fontos, hogy a keresztség kiszolgáltatásának a helye templomainkban az őt megillető helyre kerüljön. Az pedig csak külön kápolna lehet, ahol a keresztelő kút körüljárható, körülállható. Az őskeresztény bazili kák idejétől egészen a középkor derekáig igen előkelő helyet fog lalt el a keresztség kiszolgáltatása. Közismertek azok a pompás épületek, baptisteriumok, keresztelő kápolnák, melyek kizárólag a keresztség szentsége számára épültek, gyönyörű márvány medencével, a falakon mozaik képekkel, építészetileg is pompás megoldásban. Később bevitték a keresztelő kutat a templomba, ahol az idők folyamán egyre-egyre inkább jelképpé nyomorodott, míg a legutóbbi századokban divatba jött az az értelmetlen építmény, mely inkább méreteiben megnőtt, elrajzolt ciboriumra, kehelyre emlékeztet és egyáltalán nem méltó képviselője annak a nagy gondolatnak, annak a nagy szentségnek, amit a keresztség jelent a számunkra. Amint a fűtetlen, hideg templomhajóba került a keresztelő kút, egyre tarthatatlanabbá vált a helyzet téli időben, s így még a jelképi keresztelő kút is magára maradt és a keresztelést (126.o.,130.kép) a sekrestyében végezték. Fölmerül a kérdés, hogy lehetne megoldani a keresztelő kápolnákat és nem volna-e üdvös a kereszteléseket csoportosítani, ami alatt azt értem, hogy a ke resztelés idejét bizonyos napokra kijelölni, amint ez faluhe lyen általában így is volt szokásban, amikor a keresz telendőket a vasárnapi nagymise előtt hozták be a temploma. Ezek a sóváran visszavárt idők majd csak elkövetkeznek, mikor nem rendszertelenül, és csak hébe-hóba jelenik meg valaki fiókájával, hogy őt az Anyaszentegyház tagjainak sorába felven ni kérje.
Az a közösségi szellem, a mi az oltárt is előrehozta és szembehelyezte a hívekkel, és amelyik egyre inkább követeli a jogait a templomban is, feltétlenül kívánatos a keresztség kiszolgáltatásánál is. Nem magánájtatosság a szentkeresztség, hanem örömünnepe az egyházközségnek, a keresztény katolikus közösségnek, ha megjelenik az utánpótlás, mikor az egyházközség újabb tagokkal gyarapszik. Kívánatos is, hogy ez a szertar tás közös szertartása legyen a híveknek.
Nézzük magát a keresztelő kápolnát, mik azok a szüksé ges kellékek, amik feltétlen tartozékai. Elsősorban a keresztelő kút, a "fons baptismatis". Ez ne legyen csupán jelkép, merőben egy tartály. Egy esetben sikerült olyan keresztelő kutat terveznem és építenem, amely kút két medencés, vagyis ha leemel jük, vagy felnyitjuk a födelét, akkor kettéosztott medencét találunk benne. Egyikükben a keresztvíz van, a másik fölé tart ják a keresztelendőt, és a keresztvízből merítve keresztel a pap. A lefolyt, elhasznált keresztelővíz a kisebbik, külön medencének a lefolyóján át folyik az alapba épített víznyelőbe (sacrarium). Tehát a keresztelő kútnak van egy ilyen kis emésztő gödre, egy cca. 4-5 liter űrtartalmú üreg. Ezt megtöltjük tiszta ho mokkal, erre épül a keresztelő kút subpedaneum-szerű alapja, közepén, a sacrariumba vezető nyílással. Ez az alap akkora legyen, hogy kényelmesen állhasson rajta a pap, a keresztmama a keresztelendővel és a segédkező sekrestyés, vagy ministráns, aki a szükséges kellékeket kézhez adja. A szertartáson résztvevők körben állva helyezkednek el. Az így elkészített alapon áll a keresztelő kút, mely többé nem jelkép, hanem hordozója, ciszternája a keresztvíznek és mint említettem, belőle s benne (127.o.,131.kép) történik a keresztelés. Az, hogy a keresztvíz szentelés szer tartása az összes hívő jelenlétében, a templomban történjék, keresztelő kutunkat nem érinti, mert kisebb számú jelenlévő esetén végezhető a szertartás a baptisteriumban, és ha mégis a templomhajóban történne, akkor készíthető a keresztelő kút ki emelhető, zománcozott béléssel, vagy más hordozható edényben, amelyből a már megszentelt keresztelő víz a medencébe önthető. Ha nincs külön betétje a kútnak, akkor a medence vizet át nem eresztő kőfajtából készüljön, de más kőfajta is bevonható a mai ipar által gyártott, vizet át nem eresztő réteggel. Amíg a baptisterium temperálása nem oldható meg, komoly fagy idején a vizet ki kell merni a kútból, illetőleg kiemelni a külön víz tartó edényt. Ha a baptisteriumot közvetlen a sekrestye mellé építjük, a kápolna ajtajának állandó nyitva tartásával, vagy a közös falba épített fűtőberendezéssel nemcsak a fagyás veszélyeit háríthatjuk el, de biztosíthatjuk a kápolna állandó használatát nagyobb fűtési költség nélkül. A keresztelő kút anyaga lehet terméskő, de lehet műkő is. Fedele dekoratív, bronzfedél, melyet olyan nyitóberendezéssel láttassunk el, ami lehetővé teszi a szertartás zavartalan elvégzését. A leemelése egy ilyen meglehetősen súlyos fémfedőnek kockázatos, könnyen megsérülhet (horpadás), de sok helyet foglalván el, útban lehet a jelenlévőknek. A két medencerészt elválasztó kőfalra cseppfogós gyertyatüskét is helyeztethetünk, amelyre tűzve a keresztelő gyertya méltó elhelyezését is biztosítot tuk. A pap onnan leemelve nyújtja a keresztmamának a keresztségi fogadalom elmondásakor.
A kereszteléshez szükséges egyéb felszerelési tárgyak: kancsó, a sótartó tálca, és a szükséges fehér ruhácska, valamint a szent olajok edénye. Legmegfele lőbb elhelyezésük díszes kivitelű faliszekrényben történjék. Ajtaja lehet fából, faragott, vagy festett jelképekkel, vagy fémajtó domborított, vagy veretszerűen reá helyezett díszítéssel.
A baptisterium művészi díszítésére nagyon sok lehetőség van. Ha a rendelkezésre álló tér elég nagy, megoldhatjuk a keresz telő kút elhelyezését süllyesztve is, ennek a süllyesztett résznek tengerzöld színű mozaiklapokkal való burkolásával. Igen ünne pélyessé avatja a kápolnát annak színes mozaiklapokkal, jel képi ábrázolásokkal, színes ablakmozaikokkal történő díszítése. Mesterséges (128.o.,132.kép) világítását a mennyezetbe épített reflektor szolgáltat hatja, melyből alásugárzó fénykúp a szertartásban közvetlenül résztvevőket, az alaplapon állókat világítja meg.
A szertartás pompáját emelhetjük a liturgikus díszíté sű gyertya használatával. Szép szokás, ha ezt a gyertyát a szertartás befejeztével a templom az újszülöttnek ajándékoz za, vagy a keresztmama vásárolja. Ezt a keresztelő gyertyát őrizze a keresztanya mindaddig, míg a gyermek meg nem érik ez első szentáldozásra és amikor az első áldozás előtt a gyermekek megújítják, saját maguk mondják el a keresztségi fogadalmat, hozza el a keresztanya ezt a gyertyát és a gyermek ugyan avval a gyertyával a kezében mondja el most már saját maga a fogadalmat, amivel helyette a kereszteléskor a keresztanya mond ta el. Igen megnehezíti az első szentáldozást a keresztségi fogadalom egybekapcsolása. Ha a keresztségi fogadalmat, amint ezt már sok helyen teszik, elválasztjuk az első szentáldozástól, evvel nemcsak a gyermek elmélyülését segítjük elő, hanem kiemelkedő jelentőséget nyerhet a keresztségi fogadalom is. Megérdemli a keresztség szentsége és annak kegyelni ajándékai, hogy ünnepélyessé tegyük ezt a fogadalom megújítást: a gyermekek összejönnek, virágfüzérekkel díszítik a keresztelő kutat és a keresztszülők jelenlétében, az örökmécsesről meggyújtott gyertyáikkal körmenetileg vonulnak a keresztelő kút köré, a fogadalom megújításhoz. Lelkipásztoruk néhány szót intéz hozzá juk a keresztség jelentőségéről, meghinti őket a keresztelő kút vizével — így nagyon ünnepélyessé tehetjük ezt az egyéb ként olyan aktust, ami belefullad az új cipő, az ajándékok, az új ruha, mirtuszkoszorú, a sok mindenféle csecse becse kényelmetlenségébe és több lelki tartalmat fog jelenteni a gyermek számára, mint a habos kávés, kakaós, kuglófos reggeli, vagy uzsonna, amit a szent áldozás után általában nyújtani szoktak. Ezekre az utólagos etetgetésekre nem nagyon van szük ség, mert elvonja a gyermek figyelmét a lényegtől. Sokkal oko sabb, sokkal szebb, sokkal liturgikusabb, ha az első áldozás ünnepélyességét egyrészt tényleg magára az első szent áldozás ra bízzuk, másrészt az attól külön választott keresztségi (129.o.,133.kép) fogadalom-újításra. A keresztelő kút a kiinduló pont, a kulcs-szentség megérdemli ezt a tiszteletadást. A gyermek számára pedig a legszebb emlék ez a liturgikus ünnepély, amelyen csak a keresztszülők és a gyermekek vesznek részt a papjuk vezetésével. Ha a keresztelő kúttól égő gyertyáikkal körmenetben bevonulnak a tabernákulum elé egy kis hálaadásra a keresztség kegyelméért, akkor a legszebben, legméltóbban fejeztük be ezt a kis előkészületet, és ha mindenáron meg akarjuk őket uzsonnáztatni, ezt inkább most tegyük, hogy a szent áldozást ne zavarja meg semmiféle profán vágyakozás.
Nagyon helyeslem azoknak a véleményét, akik ellenzik az elsőáldozási gyertya használatát, éppen liturgikus szempont ból, mert a gyertya használatának semmi köze az első szentáldozáshoz. Az a szép liturgikus gyertya, amit én ajánlok itt, az nem elsőáldozási gyertya, hanem keresztelési gyertya, és mint ilyennek nagyon is fontos szerepe van a gyermek első öntudatos hitvallásánál. A szentelményeket az Anyaszentegyház nem azért találta ki, és nem azért áldja meg, nem azért nyújtja, nem azért adja a kezünkbe, hogy elhúzzuk a szájunk szélét és kényelem-szeretetből, vagy bármi más mellék okból elhanyagoljuk és mellőzzük azokat. Tudjuk, nem az tesz egy embert kereszténnyé, hogy kalapot emel a templom előtt, az sem, hogy oda belépve meghinti magát szenteltvízzel, hogy nagyszombati szertartáson kezében égő gyertyával újítja meg keresztségi fogadalmát és így tovább, és így tovább. Ha viszont mindent lekopasztunk, mindent félreteszünk, ami nem lényeges, akkor szép lassan maga a lényeg is el fog veszni, el fog pusztulni, mert kétségtelen, hogy a szentmise akkor is szentmise, ha kopott, piszkos, hét köznapi munkaruhában veszünk rajta részt, mégis határtalan tisz teletlenség, ha negligáljuk azokat a társadalmi illemszabályokat, amiket egyébként embertársainktól megkívánunk és amit embertársainknak nyújtunk is. Van bizonyos habitus, vannak bizonyos kel lékek, amik ahhoz, hogy „szobatiszták” legyünk az Úr hajlékában, nem mellőzhetünk.