136-152.
Üvegezési munkák, díszüvegezések, ablakmozaik
Templomi üvegezési munkáknál a következő üveganyagok fordulhatnak elő: valamennyien ismerjük a közönséges ablaküveget. Ez 2 mm kö rüli vastagságú. Ennek hólyag és hullámmentes minősége a „solin”-üveg. Komolyabb ajtó, nagyobb strapának kitett nyílószerkezetek üvegezésére használják az ú.n. „special”-üveget, mely 2/3, 3/4, 4/5, 5/6 mm-es méretekben a leggyako ribb. Ezt az üvegfajtát a közlekedési eszközök ablakai révén ismerjük. Az az üvegfajta, ami sem vastagságban, sem fe lületben, tehát simaságban semmiféle változást nem mutat s így tükör készítésére a legalkalmasabb, a „belga üveg”. Nevét az üveggyártásáról nevezetes belga üvegipartól kapta. Ha az üvegeket úgy hengerelik, hogy a felületükön valami lyen minta alakuljon ki, ami által az üveg csak áttetsző, kapják az „ornamens” üvegeket. Ezek közül a meghatározott díszítő elemeket nem mutató üvegfajta a „katedralis”(másképp katedrál) üveg. Ez teljesen színtelen kivitelben, valamint igen változatos színskálában is készül. Utóbbi elnevezését onnan kapta, hogy ez az üvegfajta a legelterjedtebb anyaga a templomi színes-ablakoknak. Az a teljesen sima és átlátszó színes üvegfajta, amit a vasúti jelzőberendezéseknél alkalmaznak: a „signál” üveg. Előállításuk meglehetősen költséges, ezért készítik őket rendszerint „borított” formában, ami alatt az értendő, hogy az üveglapnak csak egyik oldala színes. Ha ezeket a finomabb kivitelű színes üvegtáblákat úgy öntik, hogy azon felületi elváltozások (vékonyabb, vastagabb, gyűrődéses, hólyagos) mutatkozzanak, evvel a régi idők primitívebb üvegeit utánozzák, ez az „antik” üveg. Ezek a legfinomabb, legvillogóbb, legragyogóbb színű üvegei a színesablak kultú rának. Többnyire borított módon készülnek, nemcsak takarékos sági céllal, hanem amint később látni fogjuk, bizonyos tech nikai fogásokra is jól felhasználhatók. (137.o.,141.kép) Ha az egészen vastag nyers üveget úgy öntik, hogy az üveg anyagba dróthálót süllyesztenek, akkor nyerik a „drótüveget”, ami külső védő üvegezés céljára szolgál. Ugyanis az üvegben lévő drótháló az ütés révén megsérült üveglapot nem en gedi szétesni. A felsorolt üvegfajták valamennyije szerephez jut a templom üvegezésénél. Ritkábban fordul elő a tejfehér és a fényt csak részben áteresztő „opál” üveg. Gyakrabban for dul elő az ú.n. „homályos” üveg. Ennek egyik lapja teljesen sima, a másik oldalát finom kvarchomokkal fújták be, a kvarc szemcsék az üveg felületét megkarcolják s így egyenletesen homályos felületet kapnak. Ez az eljárás és az üvegnek savakkal maratása már bizonyos művészi munkák lehetőségét rejti magában. Mert gyóntató-székekre, bejárati ajtókra, mikor nem kívánjuk, hogy az ajtóban teljesen átlátszó üvegezés legyen, akkor mintákat, emblémákat, esetleg szent szövegeket fújhatunk rá az üvegre, úgy hogy ezt a részt, amit áttetsző formában akarunk megtartani, letakarjuk, és a maratás, vagy a fúvás csak a szabadon hagyott részeket teszi homályossá. Valamikor igen elterjedt díszítési mód volt ez, ma már inkább csak a gyónó-székek ajtajain használjuk.
A faanyagoknál már szó esett arról, hogy ablakkeretek számára legkiválóbb anyag a szurkos-fenyő és a tölgy. Az ab lakokat úgy kell készíttetnünk, hogy azok külső-belső (dup la) ablakok legyenek, mert a két ablak közötti levegőrétegnek hőszigetelő szerepe van, ha a két üvegfelület közötti távolság 6 cm-nél nem kevesebb és 11cm-nél nem több. Ezek fölött, ill. alatt már csökken a légszigetelés. A külső ablakok gitt-falca kifelé essék, vagy nagyobb ablakoknál készíttessünk egy-két kifelé nyíló ablakfülkét – ezt „ablakfiók”-nak nevezik – ami lehetővé teszi, hogy kis üggyel-bajjal az ablakok köze takarítható legyen. Máskülönben ez csak egy két ablakszemnek a kiemelése révén lehetséges. Minthogy a templom ablakok általában magasan vannak s így nem egykönnyen hozzáférhetőek, a gittelést olyan anyagból kell végeztetnünk, (138.o.,142.kép) ami nemcsak egy szezonra, hanem több évre kiszolgál. Ez a valódi firnisszel készült „tapasz gitt”, ami nem egyéb, mint hegyi-krétának és firnisznek (égetett lenolaj) a gyurmája. Ez tökéletesen köt fához, vashoz és az üveghez is. A belső ablakoknál befelé kell a gittelést is meg a nyíló fiókokat is elhelyeznünk. Annak, hogy az ablakok szellőztetés céljából nyithatóak legyenek, semmi értelme nincs.
Készülhetnek az ablakkeretek vasból is. A felhasznált vaspálcák rendszerint valamilyen profilos metszetet mutatnak, ezért hívjuk „fazonvas” keretnek. Nagy előnyük, hogy keskenyebbek lévén, vékonyabbak a fa-keretnél, árnyékvetésük sokkal kisebb. Hátrányuk az, hogy mivel csak tüskékkel kapaszkodnak a falba, a szél, vagy más rázó hatás következtében szélükön könnyen kihull a vakolat és az így támadt réseken a külső nedvesség behatol az ablakok közé, a hőszigetelés is erősen csökken, sőt teljesen megszűnik, s ezenkívül rovarok és por tud behatolni a két ablak közé. A szimpla ablakok használata nem ajánlatos, mert a templom belső terének temperatúrája gyorsan változik, hamar hűl, hamar melegszik. Tudjuk, hogy téli időben az ablakokat pára futja be, az ott megfagy, az ablakok jégvirágosak lesznek. A déli nap megolvasztja a minden esetben belül képződő jégvirágokat, a víz az ablakról a falakra folyik és azokon csúnya foltokat okoz. Ha kettős ablakunk van, akkor ez a kristályosodás nehezebben jön létre és a külső ablak belső felületén képződik. Megolvadva a két ablak közé folyik és ha nem gondoskodunk a felszívásáról vagy kivezetéséről, akkor ez a nedvesség is előbb-utóbb a templom belsejében megjelenve ugyanazokat a kellemetlenségeket okozza, mint a szimpla ablaknál láttuk. Ez ellen védekeznünk kell és lehet. Az egyik mód: a két ablak közé egy vályút készíttetünk már a falazáskor lehetőleg erősen cementes anyaggal bélelve. Ez a vályú fogja fel a vizet és ha meglehetősen mély a vályú, akkor sohasem fog megtelni, mert a víz, amit összegyűjtött, azt el is párologtatja. Ha túlfolyás ellen kell védekeznünk – ami rendszerint a külső ablak tökéletlen záródásának (pl. bevág az eső) a következménye (139.o.,143.kép) – feltétlenül gondoskodnunk kell kivezető csatornáról. Ez egy kis cső, ami a külső ablak alatt vezet ki a szabadba, a faltól 8-10 cm-re kiállva elvezeti a vizet. A darazsak szeretnek ezekbe a csatornákba belefészkelni, beleépítik a viaszos építményükkel és eldugítják. Ezek ellen védekezhetünk az ismert rovarirtó porok befújásával. Időközönként ettől függetlenül is tanácsos ezeket a kifolyó csöveket átvizsgálni és kitisztítani. Mind a fa, mind a vaskereteket védeni kell az időjárási behatásoktól. A vaskereteket drótkefével gondosan megtisztítva előbb míniumos festékkel, majd ugyancsak valódi firnisszel készített olajfestékkel vonjuk be. A fakereteket is firnisszel, vagy olajfestékkel vonjuk be. A festést időnként ellenőrizni kell, mert ha a festékréteg megsérül, a víz újra hozzáfér a faanyaghoz, és elkorhasztja. A nap heve is megrepesztheti a faanya got és ezáltal megint csak megnyílik az út a víz rombolása számára.
A külső ablakot feltétlenül sima üveggel üvegeztessük, ami minden, az ablakhoz érkező fényt átereszt. A belső ablak nak viszont tanácsos katedrális üvegezést adni, mert az fel bontja a külső világ rajzát, annyira, hogy ha nem süt közvetlenül az ablakba a nap, akkor még a külső keret is alig lát ható. Különösen fontos ez olyan templomoknál, ahol a közel ben olyan épületek vannak, melyeknek emeleti ablakaiból be lehetne látni a templomba, és ugyanakkor a templomban lévő ket is zavarja a külső jövésmenés. Ha kellemes, meleg hatá sú fényt akarunk templomunkban, akkor alkalmazzunk a belső üvegezésnél halvány sárga, vagy barackszín megoldást. Ez már díszüvegezés.
A legegyszerűbb formája az előbb említett belső egyszínű üve gezés. A továbbiakban már sok mindenfélét kell mérlegelnünk, nehogy giccses, talmi megoldásokért komoly összegeket áldozzunk. Nem kell a díszüvegezésnek feltétlenül valamilyen rajzot mutatnia: ha bizonyos szeszélyességgel, valamennyi színnek vagy több rokonszínnek különböző árnyalatait rakosgatjuk (140.o.,144.kép) egymás mellé, ólomba foglalva, akkor máris igen artisztikus, finom, előkelő és művészi színezést kapott az ablakunk. Lehetséges ezeket a lapokat valamilyen rendszerbe egymás mellé helyeznünk, ami által arabeszk-szerű mértani formákat kapha tunk, vagy akár csak egyszerű rombuszokból, vagy négyzetekből állítjuk össze ablakunkat, esetleg téglalap alakú mezőnyöket helyezve egymás mellé és fölé. Ha az egymás mellé helyezett alakzatok, színek már valami ornamentális, emblémaszerű, sőt figurális képet mutatnak, akkor érkeztünk el az igazi színes- ablakokhoz.
A színes ablak, üvegfestmény, ablakmozaik az a három fogalom, amit a legszívesebben cserélnek össze a hozzá nem értők. Ennek a hozzá nem értésnek a következtében került és sajnos kerül még mindig templomainkba a legtöbb giccses, haszontalan mesterkedés. Körülbelül ugyanolyan zűrzavar van ezen a téren, mint amilyent a falfestési technikáknál láttunk. Még a magu kat kulturáltnak tartó emberek is összecserélik a különböző műfajokat, az értéktelent a művészivel. Ott minden falra festett képet freskónak tartva, itt is valósággal levett kalap pal állnak meg a színesablak, az üvegfestmény előtt.
A falfestési technikáknál négy olyan festőeljárásról volt szó, amiket murális technikák néven fogtam egybe. Jelölve ev vel azokat az eljárásokat, amelyek a fallal, a „murus”-szal szoros összefüggésben vannak. Mivel a nyers téglafalat borí tó vakolat réteg nemcsak hordozója, alapja, hanem éltetője és fenntartója is ezeknek a képeknek, mert vagy a vakolat szerves része, a mész a kötőanyag, vagy pedig maga a vakolat színes és a mozaiknál a külső vakolat réteget helyettesíti a mozaik hasábokból összerakott kép. Az üvegmozaik, az ablak mozaik itt kapcsolódik ezekhez a technikákhoz. És azért moza ik, mert a mozaikkal két fontos tulajdonsága közös. Az egyik az, hogy kis színes elemekből rakja össze a művész a képet. A mozaiknál a színes hasábok nem átlátszóak, hanem fedő hatá súak, tehát nem látok bele az anyagba. (141.o.,145.kép)
Az ablakmozaiknál is üveg elemekkel dolgozik a művész. Ezek az elemek azonban vagy átlátszóak, vagy áttetszőek. Szóval átbocsájtják a fényt, szemben a falmozaikkal, amelyik visszaveri a fényt. A felerősítésnél is nagy a különbség, mert amíg a fali mozaikot cementtel tapasztjuk a falhoz, és az egyes hasábokat egymáshoz, addig az ablak mozaiknál az egyes színes elemek szabadon állnak és közbeiktatott ólomháló köti őket egymáshoz. Mielőtt az ablakmozaik tulajdonképpeni méltatásához fognánk, előbb egy fogalmat kell tisztáznunk, ami az ablakművészetet szorosan a murális technikákhoz fűzi.
Az ablakmozaik monumentális művészeti alkotás. Ezt a szót monumentális, általában pongyolán használják. A fogal mat le kell szűkítenünk. A szó jelzői alakja, melléknévi alakja egy főnévnek, monumentum-ot, épületet jelent. Ebből világossá válik, hogy monumentális művészet az olyan, ami az épülettel kapcsolatos. De nemcsak kapcsolatos, hanem annak szerves része. Vagyis ha a művészi monumentumot, a monumentális művészi alkotást kiemeljük az épületből, akkor az épület állaga is megsérül. Monumentálisnak nevezhetjük tehát nyilván a murális faltechnikákat, mert a nélkül nem távolít hatjuk el őket, hogy le ne verjük a vakolatot, tehát megsértjük az épület állagát és monumentális az ablakmozaik is, mert ha kiemeljük a falból, lyuk marad a helyén, tehát megsértjük az épület állagát. A köznyelven monumentálisnak mindig valami nagyot, nagy méretűt gondolnak. Pedig nem az a monumentális szobor, amely 10-20 méter magas, hanem egy olyan szobor, amely nem távolítható el az épület állagának megsértése nélkül, tehát az épülettel kapcsolatosan fontos, szerkezeti szerepe van. Vagyis nem merőben dekoráció, ilyen pl. a kapubálvány, az erkélyeket tartó figurák, amiket ha elveszünk, akkor az erkély a levegőben lóg, vagy le is szakad, vagy a kapuzatnak szemöldök kiképzése lezuhan, vagy alátámasztás nélkül fityeg a levegőben. Ilyenformán monumentális alkotás az ablakmozaik is, függetlenül a méretétől. (142.o.,146.kép.) Ha tehát csak egy 50 cm átmérőjű kerek ablaknyílásról is van szó, amit ablak mozaikkal csuktunk be, akkor ez szerves része a monumentumnak, kicsisége ellenére is monumentális alkotás. Míg hogyha akár több négyzetméterre menő gobelin, vagy más vászonkép is egy alkotás, mivel eltávolítható, leakasztható, nem tartozik szervesen az épületbe, s nem monumentális alko tás.
Ha visszagondolunk azokra az évszázadokra, évtizedekre, amik az emberiségnek a sötétség és a hideg elleni küzdelmével teltek el, akkor döbbenünk rá, milyen hatalmas lépést jelentett egészségügyi szempontból, a lakások védelme szempontjából, mikor rádöbbent az ember az üvegre. Addig a keskenyebb, szélesebb ablakokat bőrökkel, olajozott pergamen lapokkal borítgatták, takargatták, hogy valamelyes fényt kapjanak. Mikor bekövetkezett a hideg, szél, vihar, akkor ablakaikat vastag szőnyegekkel akasztgatták be és meghúzódtak vackaikban a perzselő kandallók mellé. Nagyon megdöbbentő, ha arra a levélre gondolunk, amit még Marie Antoinette írt egy ismerősének elnézését kérve, hogy levelére csak most válaszol, de igen hideg volt és befagyott a tintája. Mikor az első üveglapocskát ki öntötte a kísérletező mester, egy csapásra megoldódott a kérdés és beüvegeződtek az ablakok. Rövid néhány évtizedre rá megjelentek a gyönyörű színes ablakmozaikok és rohamlépésekben közeledtünk a nagy táblaüvegek korszakához, amiknek áldását ma is élvezzük. A világon a legtermészetesebbnek találjuk, hogy fűtött helyiségben, napsütésben élvezzük a kellemesen temperált szobát, míg odakint, jégeső, hóvihar tombol és kinézhetünk az ablakon és gyönyörködhetünk a táj szépségeiben anélkül, hogy egy lépést kellene tennünk. Kezdetben tenyérnyi kis üveglapocskák voltak. Mikor úrrá vált az ember az anyag felett, kerek korongokká sütöt te. Ezeknek az összekapcsolása volt az első feladat, amit hamarosan megoldottak az ólommal. Kialakultak azok a romantikus, szép körlapocskákból (Butsonscheiben) álló ablakok. Innen már csak egy lépést kellett tenni a színes, ornamentális ablak felé. A mester arra törekedett, hogy üvege minél tisztább legyen. Ha a vé letlen ilyen, vagy olyan színűvé varázsolta az üveget, keresni, kutatni kezdte az okot, és mikor rábukkant, szándékosan, megfontoltan készítette üvegeit ezekre a színekre. Először csak fehér és szürke tónusú üvegei voltak, később jelentek meg a zöldek, kékek, vörösek. Egy legenda szerint a sárga üveget sokáig hiányolták, mikor a céhben dolgozó mester amint az égető kemencéből kivette tepsijét a frissen öntött üveggel, el képedve és bámulva látta, hogy milyen csodálatosan (143.o.,147.kép) szép, aranysárga az ő üvege. Az asztalhoz ülve felesége megdöbbenve észleli, hogy a mester mellényének szép ötvösmunkájú ezüstgombja hiányzik, keresi, kutatja, végül a tepsi egyik sarkában megtalálja a maradványát a gombjának. Az ezüst gomb beleolvadt az üvegbe és ez színezte aranysárgára az üveget. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nem érdekes. Tudjuk, hogy a feltalálások az emberi rábukkanások nagyon sokszor ilyen véletlenek révén jutottak el a felfedezésekhez. A kezdeti üveglapok úgy sikerültek, ahogy éppen a véletlen segítette a mestert. Hamarosan az az ötlete támadt, hogy ebből valami mintát, esetleg figurát alakítson. Az az anyag, amivel ma is a rajzát adják az üvegnek, könnyen olvadó vastartalmú vegyület, tö kéletesen ráégethető az üvegre. Erre a különböző hamuk, fémsók és szennyeződések vezettek rá. Megkezdődött az a hatalmas ívelés, ami a mai pompás színes ablakmozaikokhoz vezetett. Ha megnézzük azokat a tizenkettedik, tizenharmadik századból való itt-ott még fellelhető ablakokat, igen furcsán proporcionáltak az ábrázolt figurák. Hol a kezek akkorák, mint a fej, hol a fej majdnem akkora, mint az egész test. Ez nem a mester rajzbéli készségének a hiányossága, hanem az anyag fölötti uralkodásnak és a szerszámoknak a hiánya. Igyekezett akkora lepényt önteni, amelyből ki akarta alakítani figuráját. Ha ez a lepény kb. fej alakúra sikerült, nem volt lelke azt törölgetni, csipegetni, mert igen könnyen tönkrement az egész üveglap. Igyekezett abból a rendelkezésre álló üveglapból kihozni azt az alakot, amire szüksége volt. A széleit letakarta, belerajzolta a szemet, orrot, szájat, és beleapplikálta az ablakba. Az üveglapok szabása még később is elég bonyolult: a nagyobb lapokat úgy szabdalták el, hogy a mester egy kitüzesített ékalakú vasat tartott a lap alá, a legény az üvegre öntötte a hideg vasat, mire az üveg elpattant, többé-kevésbé úgy, ahogy szerették volna. Ebből megint csak egy újabb tökéletlen forma alakult. Valószínűleg az előbbi legendához hasonló módon jöhetett rá a mester arra, hogy egyes kövek, kü lönösen a gyémánt úgy sértik meg az üveget, hogy a karcolás mentén az üveg eltörik. Ettől a pillanattól lehetővé vált az üvegek tetszés szerinti aprítása. Minden emberi alkotásnak van gyermekkora, a küzdelmek kora, ami igen verejtékes, de annak a verejtéknek a gyémánt csöppjei varázslatossá, meséssé, széppé teszik a kezdeti időket. Ezek előtt az alkotások előtt a késő századok emberének levett kalappal illik áll nia és áhítatos csendben hódolnia az előtt a hősi idő előtt, mely a küzdelmek kora, ami biztos bázisa a későbbi nagy technikai fejlődésnek. A technika fejlődése nem jelent mindig feltétlen emelkedést, mert rendszerint éppen a költészet, a szépség, az igazi emberi érték esik áldozatul. Ez az üvegtechnikát is jellemzi. (144.o.,148. kép) Azok a kezdeti kísérletek, a kezdetleges művészi megnyilatkozások, amikből sajnos számunkra az idő viszontagságai igen keveset hagytak meg, inkább a kegyelet szemüvegével nézve gyönyörködtetnek. Utána következett a gyönyörű fejlődés. Az em ber mindig kereste a tökéletesebbet, a könnyebb megoldásokat, és közben elvész a lélek. Ez lett a színesablak-kultúrával is. A középkorban ragyogó ablakmozaikok díszítették katedrálisainkat, majd jött az újkor, a technikai felfedezések, a technika tökéle tesedésének ideje, és ez művészi szempontból dekaden ciába torkollott, mert a tökéletes anyag, a tökéletes szerszám a mindig újra, a mindig másra vágyó embert arra kísértik, hogy technikákat keverjen össze, hogy idegen anyagoknak az összeházasításából akarjon újat létrehozni. Ez már eltévelyedés, nem egészséges folyamat.
Ha ezt a három megjelölést: színesablak, üvegfestészet (fes tett üvegablak) és ablakmozaik állítjuk egymás mellé, akkor meg fogjuk érteni, hogy mi itt a hiba és mi itt az erény. Természetes törekvés az, hogy amikor már rendelkezésre áll a nagy színskálája a színes üvegeknek, hogy ezekből ornamentális megoldásokat törekedjünk létrehozni. A színes lapokat, formátumokat egymás mellé, szőnyegszerűen, rendszerbe szedve igyekezünk képeket, díszítményeket létrehozni. Ezek ünne pélyessé, széppé teszik a helyiséget, a termet. Ezek a dekorációk stílusosan alkalmazkodnak az építészeti ízléshez, valamint a belső berendezés stiláris formáihoz, azokat kiegészítve. Egyre nagyobb szerep jut az ólomnak, mint a rajznak, és minél kevesebb a dekoráló ecsetnek, mint ornamentáló szerszámnak. Ennek elfajzása az, amikor az ablak színe már csak mellékes, a ráfestett rajz veszi át a főszerepet. Ez már nagy eltévelyedés, mert az ablakfestészetnek nem az az elkülönülése más festési eljárásoktól, hogy papír, fal, vászon, bádog helyett itt üvegre festünk. De mire való is a tartós anyagokat (papír, vászon, fal) fölcserélni egy olyan rendkívül sérülékeny, törékeny anyaggal, mint az üveg akkor, amikor a művészet mindig amolyan emberi örökkévalóságra törekedett. Mégis jött a nagy kísértő, a nagy táblákba önthető, ragyogó, tiszta színű üveg és a különböző áttetsző, átlátszó porcelánfestékek, és megtörtént a hiba. (145.o.,149.kép) A hiba az, hogy üvegfestmény lett az ablamozaikból. Abba a hibába estünk, hogy a nagy üvegtáblából szabtuk ki pl. egy vértanúnak a köpönyegét, a palástját, egy-két négyzetméteres üveglapból, a szép bíborszínű üvegtáblából és a redőket, vagy az esetleges ornamentális díszítést erre az üveglapra festettük rá porcelánfestékekkel, színes festőanyagokkal, vagy éppen barna, vagy valamilyen sötétszürke tónussal és aztán ráégetve kerültek be az ablakba. Ennek az eredménye – csak egyetlen példát említve – a kőbányai Szt. László főtemplomban a kereszthajó végében lévő egyik ablaknak a képe Benczur Gyula „Vajk megkeresztelkedése”-t ábrázolja, teljesen hűen követve a Benczur által készült remek táblakép rajzát, színezését és ornamentális részeit. Ez nemcsak azt jelentette, hogy egy igen sérülékeny üvegképet produkáltunk, hanem azt is, hogy eladtuk éppen a legbriliánsabb, legragyogóbb hatását az ablakképnek, a mozaikszerűséget. Hogy megértsük azt, hogy ez miért hiba, le kell szögeznünk ismét, hogy az ablakmozaikot, a színes ablakot nem az különbözteti meg az akvarelltől, a papírra festett képtől, az olajjal festett vászonképtől, vagy a falfestménytől, hogy itt üvegre festünk, hanem az, hogy itt üveggel festünk. Még a nagyobb, egyszínű felületeket is fölbontjuk apró síkokra és az egyazon színt mutató felület is ugyan-annak a színnek apró nüanszokat, árnyalati különbségeket mutató változataiból tevődik össze. A tulajdonképpeni rajzát a képnek az ólom adja meg és csak annyiban használunk bizonyos tónusozást, amennyire erre szükség van apróbb részletek: szemek, szájak stb. megrajzolásához, vagy pedig tónusozzuk az egyes üveglapokat olyképpen és olyan tónusra, amit az idő úgyis rárak a képre. Azt a patinát, amit a levegőben lévő különböző savaknak a maró hatása, a lerakódó por és korom rárakódása és rárögzítődése az üvegen amúgy is produkálni fog. Ezek a foltok, ezek a szennyeződésszerű tónusok, ezek az üveglapnak a kerületén mutatkoznak, az ólom mellett. Az eső, a szél, a levegő mozgása az üveg középső részét állandóan éri, mosogatja, súrolja, tehát ott az üveg csaknem teljes (146.o.,150.kép) tisztaságában érvényesül. Ez az igazi, ez a valódi szinesablak-technika. Abból, hogy az üveg áttetsző, átlátszó anyag, következik, hogy plasztikus hatást úgy sem tudunk vele elérni, csak annyit engedhetünk meg magunknak, amennyi a rajz, az ábrázolt téma érthetősége feltétlenül megkövetel. A színes-ablak-kép mindig sík, mindig lap. Ezt a síkszerűséget nem szabad megbontanunk, mert akkor meghamisítjuk igazi jellegét. Mindíg szőnyegszerűnek kell lennie a színes-ablak-képnek még akkor is, ha egyes figurákat, vagy jeleneteket ábrázol. Ebből következik az, hogy a színes ab laknak nem az a rendeltetése, hogy a templomi képeket, ábrázolásokat pótolja, hanem az, hogy olyan hangulati elemeket vigyen be a templom belsejébe, világítási hatásokkal, amik annak miszticitását, vallásos hangulatát és az ima elmélyülését, az elmélkedést elősegítő hatását biztosítja. Teljesen megfelel a célnak egy merőben ornamentális ablak, ebben az esetben sem az üvegre festett ékesítések adják ki az ornamentumot, hanem az ólom rajza és az említett árnyékolás. Ha viszont jelenetek, egyes alakok az ábrázolt téma, akkor ezek se akarjanak kilépni a síkból. A figura ne úgy helyezkedjen el az ablakban mintha ott állna és mintegy be akarna lépni, mint egy jelenés, hanem illusztrációja legyen a mondanivalónak, a templom dedikációjának, vagy bármiféle vallási témának. Éppen ezért megengedett dolog, hogy a színes ablak-képek, az ablakmozaikok szövegrészeket is mutassanak. Az egyszerű feketén ráfestett szöveg természetesen csak kis méretű ablakoknál jöhet számításba, nagyobb ablakoknál a szövegnek is ornamentális jelleggel kell beleépülni a kompozícióba. Az is ólomfoglalatba zárt színes betűképeket kell, hogy mutasson.
A középkori mesternek kezdetleges felkészültsége – mint említettük – nagy üveglapokra, egységesen színezett üveglapok készítésére nem nyújtott lehetőséget. Éppen ez a technikai tökéletlenség a legszebb varázsa ezeknek az ablakoknak. Az az üveglepény, amit színes üvegből kiöntött a mester, hol sötétebb, hol világosabb foltokban mutatja a színt, hol elvékonyodik, (147.o.,151.) hol meg igen vastag, felülete is ráncos és sok esetben az anyagban buborékok, hólyagok keletkeztek. Ezek az egyenetlenségek prizmatikusan viselkednek: a belépő fényt elemeire bontva adják tovább, így a kép a kis mozaiklap- rész nemcsak a saját színében pompázik, hanem eredeti színét át és átszövi a szivárvány minden színe és pompája. A később tökéletessé vált technika igen felszaporította a színtónusokat, bármelyik színt vettük is elő, megszámlálhatatlan tónus és színárnyalat állt rendelkezésünkre, de akármennyire is tökéletes lett a színskála, ez a briliáns hatás hiányzott, elmaradt. Ennek a következménye az, hogy mai technikai tökéletességünk mellett, agyafúrt eszközökkel törekszik az üvegipar arra, hogy az üvegnek a felületét meg bontsa, elvékonyítsa, mesterségesen buborékokat varázsoljon bele és ezáltal valamiképpen visszahódítsa az elveszett paradicsomot, a színeknek gyönyörű özönét. A színes üvegeknek nemcsak ez a varázsa, ami lenyűgöző, és amire figyelemmel kell lennünk, hanem a másik is. Mégpedig az, hogy az egyes színek, színkévék elkeverednek. Az egyes üveglapokat sohasem sikerül teljesen egy síkba fektetni egymás mellé. Amint a fali mozaiknál megállapítottuk azt, hogy a mozaik igazi lenyűgöző báját, azt a selymes fényt az eredményezi, hogy az egyes mozaik lapok más és más szög alatt verik vissza a fényt, itt azáltal, hogy az egyes üveglapocskák nin csenek teljesen egy síkban, a keresztültörő fény keresztezi a másikon keresztültörő fényt és ezáltal színkeveredés áll elő, ami az üveglapok szélein minden esetben bekövetkezik. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy amint tudjuk, hogy a három alapszín, a piros, sárga és kék egymással keverve ad ják a narancsot, a zöldet és violát, ugyanígy két egymás mellé kerülő vörös és kék üveg szélén elkeveredik ez a két szín és viola árnyalatokat eredményez. Sok csínyja-bínyja van ennek a technikának és ezek közé tartozik elsősorban az is, hogy avval is számolnunk kell, hogy bizonyos színű üvegek kevesebb, mások több fényt engednek át. Ha ezeket nem úgy adagoljuk – értsük alatta azt, hogy az egyes kis mezőket nem úgy helyezzük el, hogy erre számítunk – akkor lyukak (148.o.,152.kép) képződnek a képen – na nem úgy értem, hogy ott nincs sem mi – hanem azt, hogy az egyik szín teljesen visszahúzódik a másiknak a briliáns hatására – pl. a közép-erős kékekkel körülvett sötét-vörös folt szűkebbnek, kisebbnek fog mutat ni, mint amilyen a valóságban. Evvel a hatással nagyon ko molyan számolnunk kell, mert könnyen azt eredményezheti, hogy a szemlélő azt hiszi, hogy valami elrajzolás, szóval rajzbeli hiba van a képen. Ezeket a hatásokat is csökkenti az az árnyékolás, amiről már említést tettem, ha nem egyéb, mint a vaslótnak nevezett festőanyag, mely kiégetve barnás, szürkés, feketés tónusokat eredményez. Evvel végezzük az üveg patinázását. Evvel rajzoljuk a képbe az apróbb részleteket. Kis képeknél minden apró részletrajzot nem bízhatunk az ólomra, mert az annyira összeszabdalná az ábrázolt témát és annyira elsötétítené az ablakot, hogy a rajzbeli mondanivaló is, meg a fénybeli hatás is elmaradna. Nagy figuráknál ezt a szerepet is átveheti az ólom. A végeláthatatlan színárnyalatok egymás mellé halmozásának nincs értelme. Amint ál talában a piktúrában a legnagyobb mesterek palettája igen szűkszavú volt, alig néhány festékből hozták ki azt a színességet, azt a sokféleséget amit nagy vásznaik mutatnak, éppen így a színes-ablaknál is erény az, ha minél kevesebb színtónussal és színárnyalattal dolgozunk. Előfordulhat, kü lönösen ínséges időben, mint napjainkban is, hogy alig áll rendelkezésünkre a megfelelő színű anyag. Most se kísértsen meg az, hogy a világoskéket átvonjuk valamilyen porcelánfestékkel és ezáltal sötétítjük meg, mert ez már hamisítás. Ez olyan elemeknek a felhasználása az ablakmozaikon, amik nem odavalók. Ilyenkor sokkal egyszerűbb, ha két üveglapot teszünk egymás mögé és egy kicsikét vastagabb ólmot alkalmazunk. Ezek azonban műhelytitkok, s minden mesternek megvannak a maga fogásai, hogy az ínségen, a szükségen hogy fog ki, hogy végeredményben a kész mű tökéletes színpompával, szolgálja feladatát. Ma már hála Istennek eltávolodtunk attól az időtől, amikor egy színes fényképet adtak át az üvegfestőnek, hogy szolgai hűséggel, élethűen vigye azt át az (149.o.,153.kép) ablakra. Ennek volt a következménye az, hogy igen groteszk módon kivált az egyébként helyesen kezelt ablakmozaikból maga az arc, vagy, hogyha akár a megrendelőt, akár az üvegfestőt ez zavarta, akkor az ecsetet továbbra is használni kezdte és ugyanilyen finom árnyalatokat festegetett rá a kép egyéb részeire is. Az, hogy egy palást széle vala milyen aranyos hímzést mutasson, annak meg van a technikai lehetősége ráfestés nélkül is. Erre a célra szolgálnak a már említett borított üvegek. Szurokkal, bitumennel letakarják azt a részt, ami megmarad, és az üveglapot így fluor-sav ban fürdetik. A fluor-sav oldja az üveget, lemarja a nem kívánt réteget. A fehér üveg megjelenése után a színtelenné vált felületre ráégeti a mester a kívánt aranysárga színt. Ez megengedett módja az üvegfestésnek, de ennek is csak ki sebb ábrázolásokon van helye és értelme, mert nagyobb felü leteknél az ornamentika tökéletesen kihozható az elem rajzával.
Lerögzítettük, hogy az ablakmozaik monumentális műalkotás. Azt is láttuk, hogy a murális technikák közé is besorolható, hiszen a falak szerves része, mintegy folytatása, mondhat nánk spiritualizált fal, olyan fal, amelyik átereszti a fényt és eközben pompás effektusokat produkál. Azt is láttuk, hogy milyen idegen ettől az igen artisztikus műfajtól a fotogra fikus ábrázolás. Nem lehet a templom hiúság vására, mert annak igen kellemetlen másfajta következményei is vannak. Erre a lapra tartozik a sok ismétlődő különböző méretű és értékben is igen változó szobor és képanyag, ami inkább elcsúfítja, mint díszíti templomainkat, de ide tartozik az a helytelen szokás is, alapjában véve ízléstelen szokás, hogy az ajándékozott tárgyakra feltűnően felírjuk az ajándékozó nevét. Ez elsősorban is a színes-ablakoknál divatozott és be kell vallanunk, hogy ma is még elég gyakori. Valahogy a ko moly hitélet hiányára mutat ez. Ha az, amit a templomnak ajándékozunk csakugyan Isten dicsőségére készül, és csakugyan valami belső indíték volt a mozgatója, akkor tisztában kell lennie az adakozónak, hogy azt úgyis a javára könyvelik el abban a bizonyos, mennyországbéli aranykönyvben. (150.o.,154.kép) Amint azonban kiírjuk az ajándékozók nevét az egyes tárgyakra, de különösképpen a színes ablakra, akkor már ez az indíték nem nagyon bensőséges. Hiúságot, kérkedést szolgál. Ettől igyekezzünk megszabadulni.
A méretek, a külső forma és rendszerint a téma is adva van. A művész ezt a témát többnyire 10-es léptékű, de feltétlenül léptékes rajzban, színesen elkészíti, már előre jelezve a terven az ólomrajzokat, a merevítő vasakat, a vaskeret beosztását, ami az ablak hordozója lesz és ami tagozza is a képet. Nagyon fontos, hogy a tagozások már a terv készítése elején fel legyenek tüntetve, mert evvel elkerüljük azt, hogy olyan helyeken húzzák át fekete vonallal a képet, ahol ez a vonal igen kedvezőtlen. Egyébként ne okozzon gondot sohasem a he lyesen alkalmazott szerkezet, mert a szerkezet mindig esztétikus. Ehhez a tervnek mindig alkalmazkodnia kell. A kis színes terv az eredeti és végleges színezést tünteti fel. Ennek az alapján készül a nagyméretű karton, természetes méretben (1:1), amely szintén igen szerencsés, ha színes, evvel a műhelyi csereberének kellemetlenségét igen leszűkítettük. A karton alapján a megrendelőben is kialakulhat a készülő ablak teljes képe. Ezen a terven minden legkisebb üvegszemnek a képe, rajza az ólomvonalak pontosan láthatóak. A műhely ben a kartonról pontos másolat készül. Ezt a másolatot a kivitelező kettős pengéje késsel felszabdalja annyi darabra, ahány üveglapocskából a kész kép állni fog. A kettős pengéjű késnek az a rendeltetése, hogy a színes csíkok közül kivágja az ólom helyét. Az így kapott kartonlapokat színek és árnya latok szerint csoportosítva, majd segítségükkel sablonként használva őket, kiszabja az üvegtáblából a kívánt méretű la pokat. Ezeket a lapokat a kartonnak megfelelően egy hátulról megvilágított homályos üveglapra ragasztja viasszal. Minthogy itt a későbbi ablaknak az ólomrajza helyett világos csíkok helyezkednek el az egyes színfoltok között, azok nyugtalanító hatása jobban szembe-ötlik, tehát kicserélhetők még a sok (151.o.,155.kép) fölöslegesen ráfordított munka előtt. Most készül az árnyékolás, patinázás: minden egyes lapocskát teljes egészében bevon vaslóttal, ami hígított agyagra emlékeztető massza és száradt állapotban könnyen letörölhető. Majd durva sörtéjű ecsettel letörli a fölöslegeket. Így kerülnek be az égetőkemencébe, ahol ráégetik a patinát az üveglapokra. A kész üveglapok most már az ólomfoglalatba kerülnek. Az ólomfoglalatot találkozási helyeken összeforrasztják. Az egyes ab laklapokra ráforrasztják a szélvasakat tartó rézdrótokat. Utóbbiaknak az a rendeltetése, hogy a szabadon álló üvegabla kot szél nyomása ellen védje, de mindenképpen merevítse a la pokat rogyadozás ellen. A kész lapok belekerülnek a már előre elhelyezett vaskeretbe, és evvel a kép, az ablakmozaik el is készült. A tartó keret belső osztásai feltétlenül vasból készüljenek, a fallal érintkező végek a falba süllyesztve és becementezve. Szokták a színes ablakokat teljesen vaskeretbe illeszteni, aminek az a hátránya – különösen akkor, ha külső üvegezés (akár keretben, akár falba süllyesztett drótüvegezéssel) nem védi – hogy a szél mozgatásától a vas keret meglazul, szélein a vakolatrészek kihullanak és így a külső nedvesség és a szél a réseken a templom belső terébe jut. A keretező vaskeret helyett sokkal tanácsosabb az abla kot magát is a falba süllyeszteni, előre készített, a falba vágott falcba helyezni az üveglapokat, majd a falvájatot cementes vakolattal befedve, a belső teret hermetikusan lezárni. Minthogy a kép értékes része, a láthatónak tervezett rész nem kerülhet a falba, ezért a színes-ablak úgy készül, hogy külső szélein külön falazó sávot forrasztanak reá. Az osztó keretekbe fekszenek be a lapok, vagy kis ráhajtott fémnyelvekkel rögzítjük a lapokat. Utána míniumos gittel kö rültapasztjuk, vagy pedig hígabb gitt-anyagba süllyesztett vaspálcákkal rögzítjük, ezeket csavarokkal erősítve az osztó vasakhoz.
Mint minden fém, így az ólom is oxidálódik és kifárad, idővel törékennyé válik. Így a színes-ablakmozaikoknak ez a legnagyobb veszedelme, mert kitöredezvén az ólmok, szabaddá (152.o.,156.kép) válnak az egyes üveglapok, kihullanak, összetörnek és színesablakunk előbb-utóbb tönkremegy. Ezt elsősorban avval kell kivédenünk, hogy az első megnyílás, szétválás észrevételekor megvizsgáltatjuk az ablakokat és ha szükséges, kiemeltetve kereteikből, újra ólmoztatjuk. Ez persze csak hosszú évtizedek után válik aktuálissá, de halálos veszedelme az ablak-mozaikoknak, ha az ablakokon nyíló részek vannak és ezek közül is legfőképpen a csukló-kar rendszerű buktató nyí ló szerkezetek. Ez nemcsak azért rossz, mert kinyitva a szép, harmonikus, szőnyegszerű képanyagunk egysége megbomlik, hanem a becsukással és kinyitással rázkódás, rángatás következtében az ólomfoglalat meglazul, könnyen széttörik, az egyes üvegszemeket elereszti. Erre a szellőztetésre semmi szükség nincs. Ezt már említettem a freskó festésnél, kihangsúlyozva, hogy a templom szellőzését a mennyezeten kell megoldani.