(153.o.,157.kép)
A vas
Vasból készült berendezési
tárgyak
A vas fém. A fémek csoportjába tartoznak az ismertebbek közül az ón, az ólom, réz, tombak, alumínium, ezüst, arany és platina – hogy csak azokat említsem, amelyek gyakrabban fordulnak elő. Így ezeknek a megmunkálásáról, felhasználásáról lesz szó. Elsősorban a vasról és annak iparilag előállított változatáról, az acélról.
A vas igen régen belépett az emberiség kultúrtörténetébe és azóta is igen fontos szerepet tölt be, sőt, jelentősége napjainkban még fokozódik, hiszen egész gyáriparunk, egész közlekedésünk megrekedne, ha ezt a fémet kikapcsonánk a használatból. Túlságosan messze menne ez a tanulmány, hogy ha a különböző vasércekről, azok lelőhelyéről, az olvasztási műveletekről kezdenénk beszélni. Maradjunk meg annál a háromféle vas megjelölésnél, minőségi, megmunkáltsági megjelöltségnél, ami a kereskedelemben előfordul:
Öntött, kovácsolt, hengerelt vas
Az öntöttvas korántsem megbecsült anyaga a művészi produkcióknak. Ennek a természetében rejlik a magyarázata. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vázoljuk fel az útját egy fémszobornak, a művész kezétől a kész állapotig.
A művész a szobrot agyagból mintázza meg. Az agyagszoborról gipsz negatívumot készít, és ebbe a negatívuma önti bele gipszet. Az így elkészült szobor kis hiányait, apró szépséghibáit kijavítgatva, előttünk áll a tulajdonképpeni műtárgy, a szobor. Erről a szoborról újabb öntőminta, újabb negatív készül. Ebbe a negatívba önti bele a megolvasztott fémet, ércet, illetőleg a vasat. Előttünk áll tehát vasból a szobor. Az öntöttvasnak azonban igen kellemetlen tulajdonságai vannak: rendkívüli merevsége, nagyfokú zsugorodása. Ez a kettő az, ami a szobor alkotásánál igen nagy gátat állít a tökéletesség útjába. Az öntés alatt ugyanis a formában különböző gázok is keletkeznek, ilyen gázbuborékok magában az anyagban is, közvetlenül a felület közelében is előfordulnak. Az öntőforma összerakásánál a találkozási helyeknél peremszerűségek, túlfolyások képződnek, amiket mind utólag kell eltávolítani. A gázok, a buborékok helyén likacsos az anyag. (154.o.,158.kép) Ezeket a likacsokat csak forrasztással, vagy hegesztéssel tudja a művész kitölteni, ami nem eredményez olyan kifogástalan felületet, amit egy művészi szobortól elvárunk. Merevségénél fogva ez a szobor nem „cizellálható”. A cizellálás az a művelet, amivel a kész öntvényt a művész utána faricskálja, kapargálja, reszeli, kalapálja és ellátja a szobrot a kellő simasággal, csiszolja, fényezi, vagy bizonyos textúrát ad a szobor külsejének. Ezt az öntöttvas szoborral mind nem lehet megcsinálni. Marad tehát a különböző pasztákkal, idegen fémekkel való tömítés és az egész szobornak a lefestése, mert csak ezen az úton takarhatók le azok a foltok, amiket az előbbi pepecselések eredményeztek a szobor felületén. Ezért igényesebb szobrászati művek öntöttvasból nem készülnek, hanem útszéli keresztek korpuszai, temetői korpuszok, különböző háztartási holmik, vaskályhák. Az egykor divatos vaskályhákon eléggé sikertelen dombormű, virágdíszítés szolgált ékítményül. Ezek a vaskályhák rendszerint úgy pusztultak el, hogy meghasadtak, vagy ütés következtében eltörtek. Az öntöttvasnak szintén igen kellemetlen tulajdonsága, hogy törékeny anyag, majdnem az üveggel azonosan törékeny. Konyhai edények is készültek öntöttvasból. Ezek is könnyen törtek. Az öntöttvasnak a hegesztése igen körülményes.
Ha egy öntöttvas tárgynak törési alakját megfigyeljük, az kristályos képet mutat. Ez meggyőzhet minket arról, hogy az öntöttvasnak – és általában a vasnak – belső struktúrája kristályos, ezeknek a kristályoknak egymáshoz simulása, tapadása, illeszkedése az, ami rontja vagy emeli a vas hajlékonyságát, vagy merevségének fokát.
Az öntöttvas törékenysége, kristályos állagának említett tulajdonsága vezetett arra, hogy ezen kalapálással lehet segíteni. Így születtek meg a hámorok, amik nem egyebek kalapáló üzemeknél. Az öntésből előkerült lepény, vagy vastömb izzó állapotban kerül a kalapács alá és addig ütik-verik, amíg belső kohéziója, a kristályok egymáshoz tapadása, egymáshoz simulása teljesen meg nem változtatja az eredeti struktúrát. Ez a vas, ami a kalapács alól került ki, ez már rugalmas, hajlékony és nem törékeny.
A másik típus a hengerelt vas. Ennek a műveletnek a módja, hogy igen nagy súllyal kétoldalt présbe teszik, hengereken eresztik át a még izzó állapotban lévő vasat. Addig-addig hengerelgetik, amíg abból a kívánt vastagságú lemez el nem készül, tehát a hengerelt áru: lemez. (155.o.,159.kép)
Ezeknek a lemezeknek, lapoknak a vékonyabbik fajtáját hívjuk bádognak, a német „Blech” neve után pléhnek, a vastagabbakat pedig lemezárunak. A bádog már komoly anyaga a művészi formálásnak. Ebből igen sok értékes és nagyon szép tárgyat tud létrehozni az emberi mesterkedés.
Az előbbiekben említést tettem a hegesztésről. Nehogy ezzel adós maradjak, meg kell világítanom, mi a különbség a forrasztás és a hegesztés között. Ha két fémrészt – legyen az lemez, vagy huzal (drót), cső, vagy bármiféle más fémrész – össze akarunk ragasztani, eggyé varázsolni, akkor erre két mód van. Ha idegen fémanyag közbeiktatásával történik, (gondoljunk egy rádiót szerelgető amatőrre, aki a rézdrótokat cinnel, ónnal köti eggyé) ez a forrasztás. Így forrasztjuk pl. ezüsttel a rezet. Ha azonban saját anyagával, mint a vasúti, vagy villamos síneknél látjuk, ahol egy vaspálcával történik ez a művelet, tehát saját anyagával, akkor az a hegesztés. Ide tartozik az a művelet is, amikor a kovács két fehérre izzított vasdarabot kalapál eggyé. Ez a hiccelés (Hitze).
A hengerelt áruk csoportjába tartoznak a különböző szálvasak: rúdvas, laposvas, négyzetvas, szegletvas, tévas (T), ívas (I) és egyéb idomvasak. Ezek a művészi tevékenységnek igen komoly anyagai. Kis liberalizmussal ide sorolhatjuk a különféle csöveket is, hiszen a csőhúzás is a hengereléssel rokon művelet. Az említett vasak már alapformájukban is tárgyai a művészi munkának. Gondoljunk különféle rácsokra és az utóbbi évtizedekben igen közismertté vált csőbútorokra. A csöveknek olyan keretrészeknél is komoly szerep jut, ahol anyagot kívánunk megtakarítani, illetőleg a súlyt csökkenteni. A cső teherbírása, rugalmassága, formálhatósága vetekedik a tömör rúdvasakéval.
A kereskedelemben az öntöttvas csak készáru formájában szerepel. A hengerelt és kalapált vasak feldolgozatlan állapotban is kaphatók. Sajtolás, préselés, fémnyomás és hasonló géptechnikai eljárás útján készülnek használati cikkeink a pénztől, a legkülönbözőbb háztartási és műhely-felszerelési tárgyakig.
Kovácsolt vas
A legemberibb megmunkálása a vasnak a kalapálás, a kovácsolás, és ennek a műveletnek a tárgyai a kovácsoltvas (156.o.,160.kép) ipari és művészeti tárgyai. Mi is az a kovácsolt vas?
A kovács tűzhelyén izzik egy ormótlan vasdarab. Fogójával fél kézre markolja a kovács és vagy lábbal, vagy fújtató géppel lobogtatja, izzítja a szenet, kiragadja az izzó vasdarabot. Ráhelyezi az üllőre. Pörölyével kocogtatja, üti-veri, zenél, muzsikál. Hull a szikra és formálódik, alakul, értelmes, hasznos tárggyá a formátlan vasdarab. Patkó lesz, szög, abroncs. Tekeri, hegyezi, gömbölyíti, szögletesíti, lapítja. Addig-addig formálgatja, míg megjelennek előttünk a kovácsművészet remekei: virágok, levelek, indák, kacskaringók, egymásba fonódó kötelek. Ezer szépsége, ragyogó alkotása az igazi emberi tevékenységnek, emberi alkotásnak. A hangsúly az alakításon van, nincs két egyforma patkó, bár mind tökéletesen megfelel a célnak. Ha elmegyünk a kereskedésbe és kirakatunk magunk elé tíz-tizenöt darab patkó-vasat, azok bizony halálosan egyformák. Tehát nem azon múlik a kovácsolt vasmunka, hogy ütik-verik az izzó vasat, hanem, hogy hogyan ütik-verik. Mert ha sajtoló gépekkel formába kényszerített apró vaselemeket kitüzesítenek, egyet-kettőt rájuk ütnek, attól az még nem vált kovácsoltvas munkává. Éppen a kovácsolt vasmunkák értéke és műbecse az, ami igen sok kontárt, tömegcikk gyártót arra ösztökélt, hogy a közönség tájékozatlanságát kihasználva, olcsó bóvliját drága pénzért rásózza. A modern technikának bizonyos termékei készen állnak rendelkezésünkre. Így a rúdvas, a laposvas, vagy az ócskavasasnál sok mindenféle kerékküllő és egyéb hulladék vasáru. Ahhoz, hogy ebből szép levéldísz, szőlőfürt, futógirland, gyertyatartó, keret, falikar vagy bármiféle egyéb kovácsoltvas tárgy készüljön, ehhez szükséges az emberi képzelet, tervezőkészség, szorgalom, az a kemény munka, ami abból a hulladék anyagból, a nyersformából olyan csodálatos szépségű tárgyakat tud elővarázsolni. A kovácsmestereknek mitológiai őseik vannak. Ezt kevesen mondhatják el magukról. A művészetnek és az iparnak igen nagy szolgálatot tett Prometheus, amikor az égből ellopta a tüzet. Hatalmas útmutató volt a nagy Hephaistos, Vulcanus mester, aki sántán ott sürgött forgott az üllő körül és csodálatos fegyverzetet, pajzsot, kardokat, serlegeket, edényeket és dísztárgyakat kalapált, kovácsolt az istenek asztalára és héroszoknak földi küzdelmeikhez és lakomáikhoz. Ez a kovácsolás mestereinek, művészeinek a feladata. Erre külön is rá kell mutatnom, mert a fa anyaga önmagában is szép, a kőnek bámulatos a rajza, gigantikus szépsége van, de a vas az ormótlan anyag, melyet az emberi alkotóerő, művészi fantázia és tudás tesz használati tárggyá, szép, nemes, épületeinket és elsősorban templomainkat díszítő tárgyakká. (157.o.,161.kép)
Már a kereskedelemben készen kapható idomvasakból a tervező művész milyen megnyugtató, kellemes, célravezető, esztétikus rácsokat, korlátokat, bútorokat, világító berendezéseket tud tervezni. Ezekhez semmiféle technikai ravaszkodásra, a kivitelező iparos különös fantáziájára nincs szükség. Ezek önmagukban a tervező művész ceruzája nyomán megnyugtatóak, célszerűek, szépek. De ezek nem kovácsoltvas tárgyak. A kovácsoltvas tárgyaknál a nyers vasanyagokból alakulnak ki a levelek, virágok, fonadékok, ezer mindenféle szépsége az ornamentális világnak. Ezzel már rá is mutattam, hogy a kovácsoltvas-művességnek az aranykora a barokk és a rokokó-korszak. E kor vasrácsai, vasművei, a virágdíszek egymásba fonódó ékességei, állatfigurák és sok-sok egyéb vastárgy kimagasló képviselői a vasművességnek. Ez már a reneszánszban elkezdődik. Abban a korban, mikor a festőművészet rádöbben a perspektíva lehetőségeire. Ez a fölfedezés bevonul a rácskultúrába is. Olyan rajzú adoráló rácsokat, templomkapukat és belső kovácsmunkákat találunk, amelyek becsapják a szemet perspektivikus ábrázolásaikkal, mintha a kapu beljebb kezdődne, a kilincs sokkal beljebb volna, mint a kapu forgórészei. Bár megcsodáljuk ezeket és a kovácsolás művészetének ezek is kiváló alkotásai, mégis tévelygések. A kovácsoltvas munka ugyanis nem arra való, hogy avval tájképeket, építészeti elemeket, vagy perspektivikus ábrázolásokat kalapáljunk a rácsba. Ez nem jelenti azt, hogy figurális ábrázolásoknak itt nincs helye, a rácson belül, akár egyes jelenetekre gondoljunk, amit a vaspálcákból alakít ki a kovácsművész, vagy lemezekből domborít. Vagy madarak és egyéb állatábrázolások, melyeknek emblematikus jelentősége is lehet. De az, hogy ezek az ábrázolások bizonyos heraldikus merevségen túl mozgalmasak legyenek, nyüzsögjenek, tegyenek-vegyenek, annak nem a rács az anyaga, megnyilatkozási formája és helye. A vasművészet is sík művészet. Nem olyan értelemben, mint az ornamentális festészet, vagy mint a színes ablak, amely szőnyegszerű kell, hogy legyen, hiszen az ablak igény beveszi a rendelkezésére álló síkot teljes egészében. Inkább a szőnyeg ornamentális (158.o.,162.kép) körvonalaival díszít csak, de közben szabadon hagy – hiszen azért rács – olyan felületeket, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy képet alkothassanak az épületben lévő tárgyakról, cselekményekrő1. Az ilyen díszítéseknek kettős szerepük van, illetőleg kettős a formanyelvük: egyik az általuk ábrázolt díszítmény, a másik az a terület, ami üresen marad. Egyik a pozitív forma, a másik a negatív forma. Ez minden ornamentális ábrázolásnak, díszítő műnek fontos eleme. Nemcsak az a tér esztétikus, amit valamely tárgy betölt vagy körülhatárol, hanem az is, amit szabadon hagy.
Ezt láthatjuk ballüsztrádoknál, oszlopsoroknál, árkádoknál. Az ívek, az oszlopok, oszlopkötegek által elfoglalt tér egészen más képet nyújt, mint az általuk szabadon hagyott tér. Az egyik horpadt jellegű, míg a másik domború. Gondoljunk egy mór kapunyílásra, egy mór oszlopsorra, mely fölött a szamárhátú ívek egymást követik. Maguk a falrészek, az elfoglalt, betöltött területek palmettaszerűek, míg a tulajdonképpeni szamárhátat, a stílusjelleget az a terület nyújtja, amelyik szabadon maradt. Már a színes ablakoknál, az ablakmozaiknál, sőt a fali mozaik tárgyalásánál is rámutattam arra, hogy a technikai fejlődés nem mindig szolgálja, sőt a legritkábban emeli az esztétikai értéket. Így az ablakmozaikoknál a nagy üvegtáblák és a gonddal rájuk festett aprólékos dísz, a fali mozaiknál a csiszoló technika okozta értékcsökkenésre, így állunk a vastechnikával is.
A modern gyáriparnak olyan produkciói vannak, olyan gépeink, amelyek tökéletesen tudnak préselni, kivágni, olyan aprólékos rajzokat tudnak belesajtolni a fémekbe és tudják ezeket olyan precizitással, a legkisebb méretekben is elvégezni, hogy szabad szemmel szinte meg sem látszanak ezek a részletek. Ugyanazt a tökéletes munkadarabot ezer és ezer példányban tudják létrehozni. Ez nem művészet. Ennek az artisztikumhoz édes-kevés köze van. Ha mégis mutatósak, esztétikusak, művészi megjelenésűek, ezt merőben csak a tervező ceruzájának köszönhetik. A terv, amit megvalósítottak, az a szép és nem a tevékenység, nem az ipari munka, nem a gyártott tárgynak a kiviteli szépsége, mert az nem emberi alkotás, hanem a gépek műve és a technikai fejlettségnek a produktuma. (159.o.,163.kép) A művészi alkotás mindig egyedi vonásokat mutat. Ahogy nincs két egyforma ember, éppen úgy nincs két egyforma kalapácsütés sem, nincs két egyforma könny sem, nincs egyforma verejtékcsepp, hanem az egyén, az alkotó, a kovácsművész egyéni jellemének és jellegének megfelelően fognak a műtárgyak megjelenni. Ha az illető aprólékos, kicsinyes jellemű ember, akkor apró kis ütögetések, apró kis díszítgetések, apró kis elemek fogják jellemezni a munkáját, míg a nagyvonalú egyéniség hatalmasakat fog ráütni a vasra, a mélyedések, a horpadások és domborulatok olyan robusztusan fognak megjelenni, ami az ő titáni erejét, dinamikus egyéniségét tükrözik vissza. Nem mondhatjuk egyikre sem, sem az előbbire, sem az utóbbira, hogy ez a művészibb alkotás, tökéletesebb, mint a másik. A száz és száz virágszirom, levélke, kacs és ág mind külön-külön egyedi darab lesz, bármennyire rokona, édes testvére az előbbinek, mégsem ugyanaz. Mindegyiken rajta lesz a mulandó élet villanásának egy olyan pillanatnyi jele, ami ötletet varázsol a holt anyagba és azt elevenné, lelkes valamivé, esztétikai, művészi objektummá varázsolja.
Végzetes volna az, hogy ha az ősember primitív szerszámaival és eljárásaival fognánk hozzá munkánkhoz. A modern technika vívmányait, szerszámait, gépeit igény bevesszük, de csak azokhoz az alapműveletekhez, amelyekkel fölöslegesen apasztanánk erőnket, munkakedvünket, amikre az alkotás, a finom munka, az izom és szellemi frissességet igénylő műalkotáshoz szükségünk lesz. Aki viszont mindenféle csalafintasággal, trükkel és mesterkedő fogással, de művészi készség nélkül a műalkotás látszatát akarja kelteni, az csaló, az kontár.
Álljunk meg a kontár szónál. Ez a kontár, az előbb említett csalafinta, aki olyan dolgokat produkál, amik vagy silányak anyagukban vagy kivitelükben, visszaélnek a közönség tájékozatlanságával. És nem az, akit a hivatalos állami nyelvezet nevez kontárnak. Mert a hivatalos felfogás szerint az a kontár, aki ipari, művészi, vagy bármiféle adóköteles mesterkedést folytat, iparengedély, adófizetés nélkül. Hát ez tévedés! Mert Michelangelónak bármelyik remekműve akkor is művészi remekmű és nem kontármunka, ha soha egy fitying adót nem fizetett utánuk, vagy soha senkitől sem kapott iparengedélyt a szobrászkodáshoz. Ez pontosan így áll a ma művészére. Mert aki ma, tegnap és tegnapelőtt kiváló művész volt, lelkiismeretes munkás, és tökéletes dolgokat produkált, az holnap nem válik kontárrá azért, mert vagy bevonták az iparengedélyét, vagy adótartozása van. (160.o.,164.kép)
Van a kovácsmunkák megítélésének egy másik szempontja is. Ha magunk elé képzelünk egy olyan kovácsolgató embert, aki munkáját apró tíz-húszcm-es darabokra aprítgatja és ezeken a darabkákon kényelmesen elkopácsol, míg a másik öt-hat méter hosszú rúdvasakkal birkózik, azokat izzítja, rakosgatja, emelgeti, kerülgeti, itt üti meg, ott üti meg, itt süti, ott süti meg, míg végül is kész a pompás girland, nyilvánvaló a különbség. Az előbbi az apró darabkákat összeillesztgeti. Fogja a hegesztő pisztolyt, összeragasztja, összeilleszti őket, kicsit utána- kalapálgatva elkészül. Hát nem egyforma tevékenység ez, nem egyenlő értékű. Mert a hegesztő pisztolynak a kovácsolt vasmunkánál semmi helye nincsen. A hegesztési heg olyan csúnya, olyan nehezen kalapálható el, keményebb lévén, mint maga a vas, reszelése, idomítása, szóval a hegesztés helyének eltüntetése olyan fáradtságba kerül, hogy ha tisztességes, kovácsszerű hicceléssel illesztené össze, akkor sem végezne több munkát. Szakszerűbb, stílusosabb, kovácsszerűbb, értékesebb volna a munkája. A hiccelés az őstitáni művelet. 40-50 évvel ezelőtt a falusi kovácsmesterek, ha egy laposvasból kerékabroncsot gyártottak, azt nem hegesztő pisztollyal építették egybe. Akármilyen hegyi úton, bármilyen teherrel megrakva is csikorgott az a kerék, az abroncs kitartott és együtt maradt. Ez hát a tökéletes és szakszerű összeépítés. Kisebb darabok összeépítésének más szakszerű módja a szegecselés, a lapolás, az átkötés. A megrendelő, a vásárló számára fölösleges részletekre menő technikai megoldásokra rámutatni, azokba elmélyülni, elegendő, ha felnyitjuk a szemét és ráirányítjuk a figyelmét, hogy milyen, hogyan készül az igazi kovácsmunka. Sajnos a kereskedésben található ún. kovácsoltvas műtárgyak szinte valamennyie ilyen hegesztgetett, megragasztgatott, amolyan vasból való péksütemény. Nincs helye a sajtológéppel kipréselt leveleknek sem, sem bármiféle, sokszorosító gyártási műveletnek. Lehet, hogy az ilyen tárgyak művészi megjelenésűek, de ami azokon esztétikum, az nem a kovács, nem az iparos, hanem a tervező érdeme. A kovácsoltvas munkáknál a tervező (161.o.,165.kép) és a kivitelező nem választhatók el egymástól. Együtt kell létrehozniuk a műremeket és még nagyszerűbb, ha a kiváló kovácsművész mestere a ceruzának is: maga tervezi és maga kivitelezi saját ötleteit, a saját egyéniségéhez szabott technikával.
Nagy forradalmat jelentett az ötvös művészetben, mikor rájött a művesség a forrasztás lehetőségére. Nem is volt előnytelen az apró szegecselésekkel, csavarokkal, egymásra kalapácsolgatásokkal, átkötésekkel összeillesztett ötvösmunkák életében a forrasztás. Sokkal szilárdabbá, sokkal egyöntetűbbé tette az ötvösmunkákat. Senki sem rója föl egy ötvöstárgynak, ha összeszerelési munkái között a forrasztás művelete is fellelhető. Nahát akkor, mondhatná valaki, legalább ilyen forradalom a vas életében a hegesztés, tehát miért ne lehetne a hegesztő pisztolyt használni? A két munka között van némi különbség. A forrasztást – bár használják az ötvösök – annyira elrejtik, hogy nagyon beavatott szemnek kell lennie, amelyik fölfedezi. A forrasztott részt részint letakarják díszítő elemekkel, átkalapálgatják, átkötésekkel eldugdossák. Ha netán még mindig észrevehető az idegen anyag jelenléte, az ezüst, arany és a bronztárgyaknál is egyformán megvan a lehetőség a saját fémanyagával való futtatásra, akár galvanikus úton, akár aranyozásnál, az ún. tűzaranyozással, így a kész mű teljesen egységes anyagot és kivitelt mutat. Nem így vagyunk ám a vassal, ahol már ismertettem a hegesztés megmunkálásának nehézségeit. Nem volna baj a hegesztéssel, ha az elkalapálást, elreszelést lelkiismeretesen elvégeznék, de ennek az elvégzése oly sok energiát, időt, szorgalmat és szerszámot igényel, ami értelmetlenné teszi, mert pontosan azért nyúl az iparos a hegesztéshez, hogy munkáját gyorsabban végezhesse.
Lehetnek olyan tartószerkezetek, bizonyos pontoknak olyan fontos teherhordó szerepe, ahol a hegesztés, mint tartó plusz, merevítő szerephez jut, ezeken a helyeken viszont éppen úgy takarjuk el, mint az ötvösmunkáknál, övekkel, áthurkolásokkal, kötésekkel, vagy ornamentális elemekkel.
Utolsó kérdés marad a vasmunkák külső megjelenése. Az aranytárgyak bearanyozhatók, az ezüstök ezüstözhetők, a bronzoknak legkülönbözőbb bronzpácokkal való kezelése lehetséges (majd a színes fémeknél beszélünk róla), az alumínium tárgyak eloxálás útján színezhetők. Mi történjék a (162.o.,166.kép) vas tárgyakkal? A vasnak ezüstös a színe, ha megcsiszoljuk, megreszeljük. Fehér. Igen szép hatásokat érhetünk el, ha megtartjuk a vasnak ezt a színét. Sajnos ez nem tartós felület, mert a vas igen gyorsan oxidálódik, vörös színt vesz föl, amit hétköznapi nyelven rozsdának nevezünk. A rozsda nem olyan színeződése a vasnak, amitől feltétlenül irtóznunk kell. A rozsda a vasat igen komolyan megtámadja. Mennél lazább a vas belső szerkezete, annál porózusabb, ezekbe a pórusokba betelepszik a levegő nedvessége és a levegőben lévő savak, oxidálódás következtében keletkezik a rozsda (vasoxid), és a vasnak a felülete szivacsossá válik. Ez annyira elhatalmasodhat, hogy idővel elformátlanodnak a vastárgyak, sőt teljesen elporladnak, szétesnek. Az újonnan csiszolt, fényezett vasmunkákat homályos lakkokkal védhetjük az oxidálódás ellen. Olajat is szoktak ráégetni, amitől egységes „vasfekete” színt kapnak. A német múzeumok „Denkmalpflege” utasítása az oxidálódott vastárgyak védelmére úgy rendelkezik, hogy azokat acéldrót kefével keféljék le. Így eltávozik a felületről a szivacs réteg és egy sima, még mindig vöröses oxidréteg marad rajta, ami megvédi a további romlástól. Ha rozsdás vas tárgyainkat ugyanígy kezeljük, de vöröses színüket nem kedveljük, akkor a legegyszerűbben a háztartásból ismert viaszos pasztával: cipőkenőccsel, boksszal kenjük át, cipőkefével keféljük át és így vastárgyunknak kellemes, bágyadt, fekete fénye lesz. Ezt bármikor megismételhetjük, mindig ügyelve, hogy a pasztát vékonyan vigyük a vasra, ezért tanácsos feloldani, (óvatos hevítéssel, mert tűzveszélyes). Így a pórusok is eltömődnek. Szokták a vastárgyakat színezni is. Nem mázolásra gondolok (mínium és olajfesték), amivel külső kertrészeket szokás mázolni, hanem fém színezésre: felszínét beszórjuk alumíniumnak, ezüstnek, bronznak, vörösréznek, ónnak a reszelékével, és azt ráolvasztjuk. Ezt az eljárást futtatásnak nevezzük. Ezt természetesen csak a műhelybe lehet elvégezni. Az eredmény igen szép és művészi kezelése a fémtárgyainknak. Különösen a rokokó korban divatozott a vasmunkák aranyozása is, de előfordultak több színben pompázó vastárgyak is. (163.o.,167.o)
Az imént említett fémfuttatásos eljárásnak sajnálatos hátránya az, hogy az így a vastárgyra olvasztott fémek egy része a vastól eltérő galvánelem. Tudjuk, hogy az egyes fémanyagok is különböző elektromos töltésűek, és ha ilyen fémek huzamos ideig ki vannak téve a levegő nedvességének és savhatásainak, ekkor előbb-utóbb a fémek felületén fémsók keletkeznek. Így van ez pl. a vas és a réz érintkezési felületén. Olyan rácsféleségeknél, vagy fémtárgyaknál, ahol vas- szerkezeti részekbe díszítő elemek épültek be ez azt jelenti, hogy idővel – természetesen évtizedekről van szó – az érintkezési felületen bekövetkezik az említett sókicsapódás, aminek következtében az érintkező felületek kopásszerűen csökkennek, és a rézdísz kiesik a vaskeretből. Vagy a tartócsapok, csavarok annyira elvékonyodnak, hogy ennek következtében áll elő az említett hiba. Ez ellen összeépített különböző fémtárgyaknál úgy védekezhetünk, hogy ha lazulást észlelünk, kicseréltetjük az összekapcsoló fémrészeket (csapok, szegecsek, csavarok) és a két fémtárgy közé szigetelő anyagot helyezve, erősíttetjük meg tárgyunkat. A szigetelő anyag egészen vékony, észre sem vehető műanyaglap, celofán, kaucsuk, vagyis elektromosságot nem vezető anyag lehet. A futtatással színezett tárgyaknál csak a sérült vasrész lecsiszolása és ugyanavval a fémmel újra futtatása a megoldás. A kovácsolt vastárgyak múltjában, különösen a rokokó korszakban gyakran találkozunk aranyozással. Az is meghamisítása a vas természetének. Ma, az őszinte anyagszerűség korszakában ellenszenves ez az eljárás. A rácsok díszítő elemeinek színezését nem kell mégsem feltétel nélkül elvetnünk (aranyozás, ezüstözés, színes festés), de ez csak leheletszerűen adjon elindítást a fantázia számára úgy, hogy a színt elpergetjük és a vastárgy jelentősebb része maradjon a vas őszinte színében: ezüstfehér, csiszolt és lakkozott, oxidált rozsdaszínű, vagy olaj ráégetéssel vasfekete. Vaskapuknál, vaskerítéseknél, tehát külső rácsműveknél nem kerülhető el e tárgyak festéssel óvása, mert az előbb említett színezési eljárások az időjárás és külső fizikai hatások ellen nem védik meg rácsainkat. A festési eljárás: a vastárgy gondos letisztítása, valódi míniumos, vagy vasoxidos festékkel vékony bevonása és ennek száradása után ugyancsak vékony (164.o.,168.kép) olajfestés. Mind a két festési eljáráshoz feltétlenül és kizárólag valódi firniszt használjunk. A firnisz kihangsúlyozásával nem akarom azt állítani, hogy a kémiai ipar újabb festőanyag gyártmányai esetleg nem felelnének meg, de ezek az anyagok annyira fiatalok, hogy időt-állásukról még nem volt módunk meggyőződni. Lehet, hogy lényegesen olcsóbbak, de ha kísérletezésünk ezekkel nem vezetett jó eredményre, akkor nemcsak az újrafestés költségeit kell a számításba vennünk, hanem azt a sok munkát és esetleg vegyi anyagokat, amikre teljes eltávolításukhoz szükségünk lesz. De feltétlenül kerüljük mindenféle vastárgyunknál a készen kapható, ú.n. vaslakk használatát, mert csak sekélyes ízlést elégíthet ki a villogó, fényes vas holmi.
Semmiféle emberi munkát nem tudunk úgy elvégezni, hogy az most már örökre megoldott és gondját egyszer s mindenkorra elvetettük. Bármiféle tárgy, tehát vastárgy is gondozást, ápolást kíván és a színező és védő anyagok felújítását, megismétlését. Nemcsak az eső és a nap, tehát az idő, hanem a fizikai idő hatása alatt is kopnak, pusztulásnak indulnak. Időnként újra kell tisztogatni, újra kell festeni, színezni a tárgyakat. Nagyon ellenszenves dolog, ha az anyagokkal hazudni próbálunk. Már a kőanyagoknál említettem, hogy ne akarjunk látszatanyagokkal operálni, különösképpen templomainkban ne, ahol látszathatásoknak, kulisszaszerűségeknek, teatralitásoknak nincs helyük. A gipszből készült márvány hamisítvány, bár lehet esztétikus megjelenésű. De az Istenháza kötelez a legszebb, a legértékesebb és mindig őszinte anyagok használatára.
Gondoljuk csak el, nem vágnánk-e a fejéhez megajándékozónknak, ha cukorpótlóból, gipszből, csokoládénak, vagy szaloncukornak festett holmival kedveskedne, pl. névnapunk alkalmával. Ha embertársainktól megkívánjuk, hogy ajándékuk valódi külsejének megfeleljen, értékes legyen, ne legyen svindli, akkor nem tehetjük ezt az Úristennel sem, aki belelát a vesénkbe és felismeri hamiskodásainkat. Ezért nem hamisíthatjuk meg fémtárgyainkat sem. Vas tárgyaink tehát mutassák magukat őszintén vasnak, már csak azért is, mert a különböző fémeknek más és más a megmunkálási módja és különösen is kiválik a többi fém közül abból a szempontból a vas, mert felületi megmunkálása és összeépítése teljesen elütő technikát, ennélfogva más igényeket támaszt, mint akár a rezek, bronzok, alumínium és még inkább a nemes tulajdonságú fémek. A markáns kezelést igénylő vasat, bronzokkal, vagy egyéb masszákkal bevonni, lelakkozni barbarizmus. Ezekkel a mesterkedésekkel nemcsak hazug látszatot (165.o.,169.kép) keltünk, mert úgy fest vasmunkánk, mintha bronzból volna, de értékes kovácsoltvas holminkat értéktelenné tesszük avval, hogy lesüllyesztjük a talmi bronzöntvények nívójára.
Templomi vastárgyainkat a következő csoportokra oszthatjuk: olyanokra, melyek az épület állagához tartoznak, az épülettel egybeépülnek, avval egy egészet alkotnak (nyílószerkezetek, szellőző és világító berendezések); következők azok a vas építmények, amelyek ugyan beleépülnek a templomba, de a templom állagának sérelme nélkül eltávolíthatók (belső rácsok); végül azok, melyek teljesen önálló darabok (állványok, önálló művészi vastárgyak).
A fazonvas ablakok a templom világítását szolgálják. Szemben a faablakokkal, igen sok előnyük van, részint kevesebb fényt zárnak ki vékonyabb méreteiknél fogva, tartósabbak is, mert korhadásnak, szúrágásnak nincsenek kitéve, viszont a fakeretekkel szemben lazább a fallal a kapcsolatuk, ezért fontos, hogy a vaskeretek kívülről rájuk szegecselt és hegesztett, komoly, a fal, vagy kőkeretbe minél mélyebben besüllyeszthető és lehetőleg sűrűbben alkalmazott vaskörmökkel legyenek ellátva. Ezeket cementtel erősítsük a falba. Itt a hegesztésnek komoly szerepe van, mert a szegecselés, csavarozás – minthogy közéjük és a keret közé be tud férkőzni a nedvesség – oxidálódnak, kilazulhatnak, míg a hegesztett fémek szorosan eggyé válva szolgálják a tartás feladatát. Így ablakunk meglehetősen fix. Ez pedig igen fontos, mert a rendszerint nagy méretű templomablakot a szél állandóan rázza, mint egy vitorlát, ezt a rázkódást a fém éppen rugalmasságánál fogva továbbadja a keretező falfelületeknek. Kirázza az érintkező vakolatrészeket, hézagok keletkeznek, melyeken keresztül a szél, eső, hólé bejut a templomba és a réseken pók, darázs és egyéb bogárféle is bejut, szennyezi, piszkolja a templomot. A hézagtalanítás ellenőrzése fontos feladat. A rácsok gittelése kívülre kerüljön még szimpla ablak esetén is, mert ez úgysem fog megfelelni céljának, és előbb-utóbb sor fog kerülni a belső ablak elkészítésére. Erről már esett szó. Kétségtelen, hogy a külső gittelést az idő könnyebben kezdi ki, de annak időnkénti (166.o.,170.kép) pótlása lényegesen kevesebb költséggel jár, mint később a második, belső ablakkeret készítésekor a külsőnek a megfordítása. A vaskeretek jobban reagálnak hő és savhatásokra, tehát festésük is hamarább pusztul. Olajfestésük, esetleg miniumozásuk időnként megismételendő és a gitteléshez is feltétlenül míniumos gittet használjunk, bár ez lényegesen drágább, mint az az általában használt parafinolajos pancsok, amik rendszerint egy szezont sem bírnak ki. Az ablakok állagának ellenőrzése is beletartozik az évenkénti vizsgálat feladataiba. A kettős ablakok szerepét (lég- és hőszigetelés) a színes ablakoknál már letárgyaltuk. A szellőzés problémáját a freskófestésnél, valamint az ablakmozaikokná1 már szintén érintettem. Ebből világos, hogy a problémák ismételten felmerülnek és szorosan összekapcsolódnak. A megoldásokat és feladatokat tárgyaló előadás-részletek egymást kiegészítik, újra és újra visszatérnek. Így függ össze a szellőzés kérdése az épülettel, a festéssel, a színes ablakokkal és a nyíló ablakszerkezetekkel.
Nyílószerkezetnek csak az építészet általános fogalomköre nevezi az ablakokat, de a templomoknál, mint az előbbiek bizonyítják, az ablakok csak a beözönlő fény számára jelentenek nyílást. Láthatjuk, hogy vannak általános értékű megállapítások és igazságok, miknek elhanyagolása, mellőzése a legkülönbözőbb pontokon okozhat kárt és bajt. Az ablaküvegezés könnyen sérül. Ez ellen eleinte a még ma is sok templomunkban található dróthálóval védekeztek, aminek nagy hátránya, hogy piszokfészek, és ha védi is valamennyire az üvegezést, de csaknem lehetetlenné teszi az ablakok takarítását. Kiválóan és tökéletesen szolgálja a külső üvegezést és a védekezés célját egyaránt a drótüveg, amit ha belesüllyesztünk a keretező falba, akkor az ablaknyílás hermetikusan lezárt. Hogy a drótüveg mennyire fontos szerepet tölt be, azt bebizonyította az elmúlt háború (légnyomás). De veszedelmet jelentenek a béke eszközei is. Gondoljunk csak a gázturbinás repülőgépekre, melyek összejárják egész légterünket, és a robbanógáz lökése történetesen olyan szög alatt éri a legeldugottabb falucska templomablakát is, ami alkalmas arra, hogy azt betörje, akkor ez ellen kizárólag a külső drótüveg védi meg.
(167.o.,171.kép)
Az elmúlt háború alatt Szegeden a Fogadalmi templomban az összes színes ablak szimpla volt, azaz csak drótháló „védte” kívülről. Az általam létesített Segítő Szűz Mária kápolna két kerek ablakát kivéve. Ezeknél az ablakmozaikoknál ragaszkodtam a külső drótüveg alkalmazásához. A szomszéd klinika kertjébe zuhant bomba és egyéb légnyomások kivitték a templom összes ablakát, csak az én két ablakom maradt meg épen, pedig azok estek a legközelebb a légnyomáshoz. A drótüveg apró szilánkokká törött, de nem esett szét, behorpadt, de nem esett ki és a színes ablakmozaikjaimnak mindössze annyi sérülése származott, hogy kissé megpúposodtak, amit egy-két órai munkával helyre lehetett igazítani, míg a többi ablak pótlása súlyos tízezrekbe került. Ez igen komoly tanulság a jelenre is, meg a jövőre is.
Minthogy új templomok ismert okokból nem épülnek nálunk, így nem merül fel új templomkapuk, oldalbejáratok, stb. létesítése, de mivel fában igen szegények vagyunk és faanyagaink is eléggé megbízhatatlanok, még ma is a külső vaskapuk az ajánlatosabbak. De vannak ilyen kapuink és ajtóink a régi világból elég szép számban. Ezek rendszerint nemcsak vasrácsos, hanem részben vaslemezzel borított kapuk. Ezek a vasrácsok a beléjük illesztett vaslemezeket úgy tartják, hogy a rács és lemezrészek között hézagok vannak, s szegecselések itt-ott elválnak és a díszek és szerkezeti részek közé is befér az eső, a jég és a hó. Rozsdásodás következtében ezeken a helyeken kezdi ki az idő őket. A pusztulás főképpen a lemezek szélén mutatkozik, ami előbb-utóbb leválásukhoz és kiesésükhöz vezet, nem szolgálva tovább biztonságos zárását a belső térnek. Ha módunkban áll, akkor ezeket a lemezeket lehetőleg drótüvegezéssel pótoljuk, és új ajtóinkat, kapuinkat is vaslemez helyett drótüveggel lássuk el. Nagy előnyük, hogy biztonságosak és beengedik a fényt, meg a napsugarat. Biztonságosak nemcsak a drótüveg ismert természeténél fogva, hanem azért is, mert felhívják a figyelmet a templomban szokatlan időben megjelenő fényekre (égve felejtett világítás, vagy tolvaj). Kripta-lejáratoknál vagy pincelejáratnál is előnyös, ha az üvegen keresztül behatolhat a fény és a napsugár. Még annyit a bejárati vasajtókról, hogy újabb létesítményeknél vigyázzunk arra, hogy azok feltétlenül kifelé nyíljanak, mert bármiféle tömörülés, (168.o.,172.kép) pánik (tűz) esetén komoly tragédiáknak vehetjük elejét, ha az ajtók kifelé nyílnak. Nem alkalmazhatunk kifelé nyíló kapukat, ha ezek közvetlenül az utcára vezetnek. A vaskapu-féléknek ápolása, a már ismert drótkefélés, míniumozás, olajfestés. A jó karbantartáshoz hozzátartozik a zárak és forgórészek állandó kenése is, mivel nemcsak kopásukat, esetleg töréseiket, tönkremenésüket hárítjuk el, hanem azt a kínos csikorgást és nyikorgást, amit a templom belseje sokszorozottan visszhangoz, ami a templom áhítatos csendjét tolakodóan zavarja. A bejárati vaskapuk és vasajtók tulajdonképpen nyíló rácsszerkezetek és így közvetlen rokonságot tartanak fenn a belső rácsokkal. Utóbbiak vagy közvetlenül a kőtokba épülnek, csuklópánton nyílnak, vagy közvetlen a kőtokhoz erősített vasrúd, vagy oszlop szolgál a forgószerkezetek rögzítésére. Ezeket is gondosan ellenőrizni kell, ne lötyögjenek, ne lazuljanak, mert tetemes súlyt hordanak, és ha ezt a súlyt egyenlőtlenül kapják, tehát terhelésük egyenlőtlen, könnyen letörnek, amiből komoly költség, komoly kár származik. Nehezebb forgószerkezeteknél (nagyméretű kapuk és rácsok) ne elégedjünk meg az oldalt alkalmazott csuklópántokkal, hanem láttassuk el a szárnyakat felső csap és alsó perselyben forgó orsószerkezettel, ami az ajtószárnyak falfelőli szárrészének meghosszabbításából adódik. Evvel erősen csökkentjük a falba rögzített csuklópántok terhelését, mert tény, hogy a fémek idővel kifáradnak. Ez az oka annak, hogy a szegecselések eltörnek, sőt, maguk a vas keretrészek is eltörhetnek, összeépítési pontjaikon. Ezt a kárt messzire tolhatjuk, ha gondoskodunk a forgószerkezetek kifogástalan működéséről, mert az ajtó lengése, a kellő alátámasztottság hiánya elősegíti ezeket a rongálódásokat. Ami a szegecseléseket illeti, tudjuk, hogy tartásuk nem örökös, kifáradnak. Azáltal, hogy állandóan mozgatjuk, de mozgatja a széljárás is az ingó szerkezeti részeket, a vas belsejében, elsősorban a szegecsekben a kristályos molekulák egymáshoz tapadása meglazul, megszűnik és törékennyé válnak. Ez teszi szükségessé hidak és komoly terhelésű vasépítmények szegecselésének időnkénti kicserélését, felújítását. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy vasajtóinkon, rácsainkon hol itt, hol ott egy-egy szegecs elszabadul, (169.o.,173.kép) letörik, akkor ne sajnáljuk a költséget, akaszttassuk le a rácsot, kapuszárnyat, veressük ki összes szegecseit és pótoljuk újakkal, mert evvel megkétszerezzük a vasszerkezet élettartamát.
Hányszor fordul elő valamilyen berendezési tárgy romjai fölött a következő beszélgetés – Iparos: „Hát bizony plébános uram, ezeket a szegecseket, ezeket a részeket már régen ki kellett volna cserélni”. Plébános: „édes barátom, maga a szakember, én ehhez nem értek, honnan tudjam én mindezt?” Hát kedves olvasóim, éppen ezért készülnek ezek az előadások, hogy azok, akikre bízva van, akik az őrzői, gondozói templomainknak, igenis tudomást szerezzenek arról, hogy ebből a szempontból is őrjáratot kell szervezni a templom megtekintésére, megnézegetni, megkopácsolni azokat a vasrészeket. Vasútállomásokon, várakozó vonatoknál nem egyszer tapasztaltuk, hogy jön egy kalapácsos ember, az összes kereket végig püfölgeti. Pontosan ezért teszi: ellenőrizni, hogyan csengenek azok, hogy reagálnak az ütésre, nincs-e valami repedés, hiba. Evvel a katasztrófát, a bajt meg tudják előzni.
A másik csoport a belső rácsok. Nem közvetlen tartozékai a templom épületének: adoráló rács, áldoztató rács. Liturgikus szempontból a legfontosabb és legtöbb problémát jelentő kérdés az áldoztató rács kérdése.
Mikor a hűbérúri rendszerrel kialakulnak a nagy egyházi latifundiumok is, és elkeveredik az állami, a világi hatalom az egyházi hatalommal, amikor a főpapság, püspökök és apáturak egyúttal a kardnak a hordozói is, kisajátítják maguknak a liturgiát is. Bevonulnak a szentélybe, a szentély megnő, mint ahogy bevezető előadásom történelmi áttekintésében is elmondottam, a szentélyben történő események, a szentélyben trónoló egyházi és világi hatalmasságoknak majdnem a magánügyévé változnak, az ő Istentől származó hatalmuknak megnyugtató bizonyítékaként. Ekkor szorul az oltár a hátfalra és fordít hátat a pap a híveknek, mert a sok ünnepélyes szertartás, egymás előtt való hódolástól a sok stallumtól a nagyurak stallumától nem fér el. Akkor születik meg a szentélyt elválasztó rács is. Mintha a pogány költő szavait hallanánk: „odi profanum vulgus et arceo – nem tartoztok közibénk”. Nagy csorbát szenved a liturgia kommunális szelleme. Akkor születik meg ez a klauzúra, ez a kerítés. Hiszen püspöki és érseki székesegyházaink a világi urak trónjait is magában rejtik, a katedrális püspöki ceremóniák székhelye, királyi temetkezési hely, hercegi, grófi kiváltságos családoké, tehát kettéválik a templomhajó: a közönség, és a liturgia köré helyezkedő méltóságok szentélye. A szerzetesi intézmény is ekkor van in floribus. Miután a szerzetesek kórusa is a szentélyben (170.o.,174.kép) van. A szerzeteseket szent klauzúra védi, ez a rács is idekerül, így nemcsak az elkülönülésnek szimbólumává válik, hanem valóságává ez a rács. Ezen a rácson keresztül nyújtják a Szentséget. Ezen keresztül jut el egy-egy kis fénysugár az oltártól a hívek közössége felé. Tehát ennek a rácsnak igen komoly szerep jutott ebben az időben. Később kopik ez az elválasztó jelleg, és a kerítés jelleg, a kommunális szerep kimúlása után átveszi a kommunionális szerepet. Úrasztalává sosem alakul. Kommunions Bank sohasem lesz belőle katolikus templomainkban. Nagyon későn kezd ilyen színt is fölvenni. Csak akkor, mikor helyreáll a kommunális szellem, illetőleg a nagy kísérletek ennek a szellemnek a helyreállítására. Itt tartunk most, a II. Vatikáni Zsinattal. Erre az áldoztató rácsnak nevezett áldoztató rácsra gyanakvással, ellenséges szemmel, vésővel és kalapáccsal a kézben néz a presbitérium felől a papság és a templomhajó felöl a hívek. Ezt a rácsot nagyon bontogatja, azaz bontogatná az Actio Catholica szelleme, amelyik le akarja rombolni végre azt a rendkívül furcsa osztályozást, hogy egyháziak és világiak. Az egyháziak a rácson túl, a világiak a rácson innen. Nincs rácson inneni és rácson túli kereszténység, csak egy van. Igaz papság, igaz liturgia is csak egy van. Egyház is csak egy van, amelyben vannak papok és vannak hívek, de együtt-hívők, papok és hívek egyaránt, minden liturgikus tevékenység, és elsősorban a szentmise közös tevékenysége a templomban lévőknek, a hívőknek. Híveknek és papságnak egyaránt. Az oltár megfordul, a szentély megszűnik különvált, magasabb értékű, külön megbecsülésre szánt része lenni a templomnak, egységes templom alakul ki, amelynek központja az oltár, az áldozat bemutatásának a helye és a második fontos szerep jut annak a valakinek, amit úgy hívhatunk, Úr-asztala, amin az áldozat eredményét, a Szentséget kiszolgáltatják. A Szentséget, amit a pap is magához vesz a szentmisében.
Templomainkat nem bonthatjuk szét, legtöbb templomunkban a liturgikus változtatások nem vihetők keresztül. A bontogatás rombolás jellegűvé válhat, megváltoztatja a templom egész architektúráját, egész artisztikumát, történelmi hangulatát. Tiszteletlenség hozzányúlni hosszú évszázadokon át megszentelt, az áldozatot szolgáló tárgyakhoz. Olyan egészséges kompromisszumot kell keresnünk, ami ezt a kérdést megoldja. Ha az az áldoztató rács ócska lom, esztergált otromba fabábukkal, vagy mindenféle habarékból összetákolt valami, falusi kovácsnak, vagy lakatosnak ötlettelen tákolmánya, akkor (171.o.,175.kép) ki vele a templomból! Eddig nem volt méltó az Úr hajlékához. Ugyanez áll természetesen az oltárra is. De ha az a rács érték, ha abba évtizedek, évszázadok munkája, verejtéke, tudása, hite van beleépítve, akkor ez a rács nem távolítható el. Ez áll az oltárra is. A szembemisézés azért megoldható, csak abban az esetben végleges, esztétikus és szakrális formában, tehát nem ideiglenesen, ha erre hely és lehetőség van. Ha a régi oltár előtt meglehetős hely áll rendelkezésre, ha a szentélynek még ún. elő-szentélye is van, vagy az eddigi áldoztató rács és a padok között a hajóban bőséges hely áll rendelkezésünkre, akkor a megoldás igen egyszerű. Az új oltárt, a stabil, konszekrálható, nemes anyagból épült komoly szembemisézési oltárt kiépítjük az áldoztató rács előtt. Az áldoztató rácsnak mind a két ajtaja nyitva marad, ha nem érték, pl. egy márvány áldoztató rácsnak kevésbé értékes, eléggé rozoga vas ajtaja, leakasztjuk, és végleg félretesszük. Ha a rács érték, szüntessük meg rács jellegét avval, hogy eltávolítjuk lépcső karfaszerű, vagy csak pár cm. széles könyöklő deszkáját és helyezzünk oda egy 30-40 cm. széles falapot, így Úrasztalává változik. Az Oltáriszentség úgyis a régi szentélyben marad továbbra is. Az a néhány lépés, amit a papnak az új oltártól a tabernákulumig meg kell tennie, csak körmeneti jellegű, méltóságos megünneplése a cibórium elővételének, vagy elhelyezésének (ha a szentmise alatt konszekrált partikulák kevésnek bizonyulnak, vagy néhány megmarad). A templom jobb oldalán elhelyezkedő hívek a jobb oldali Úrasztalához, a baloldaliak a baloldalihoz járulnak. A közbeeső szünet igen alkalmas arra, hogy a már megáldozottak decensen távozzanak. Így a nemes, értékes, kovácsoltvas, fafaragásos, kő, márvány művészi értékű áldoztató rács megmarad, harmonikus egységben marad templomunk, és nagyon szépen fog beleilleszkedni mindenbe az új szembemisézési oltár. A zsinati határozat kimondja, hogy a templomból el kell távolítani minden giccset, értéktelen lomot, viszont meg kell tartani a művészi értékeket. Azt eldönteni, hogy vajon egy áldoztató rács az ószereshez, a zsibajra, a vasgyűjtőbe, MÉH-be érdemes-e, vagy a templomban tisztes felhasználásra, nem jogosult a plébános, vagy a templomot igazgató lelkész. Erre vonatkozólag is igen komoly határozatot (172.o.,176.kép) hozott a Zsinat, hogy vonjon be művészi kérdések mérlegelésébe szakértőket, hozzáértőket és hallgassa meg tanácsukat. Az a bizonyos sajnálatos túlbuzgóság már igen sok kárt okozott művészeti életünknek, minden vonalon, különösen templomainkban. Természetesen nem kívánhatjuk papságunktól, hogy magasabb értelemben vagy akár még csak középszerűleg is szakértője, elbírálója legyen művészi objektumoknak, azok értékének. Ha nem így volna, akkor nem volnának telve templomaink igazán tűzre való, lomtárba illő ócskaságokkal, mindenféle gipsz tömegcikkel és talmi értéktelenségekkel.
Nagyon szomorú volna – és már vannak is jelek – hogy a Zsinat által az Isten hajlékának a megbecsülésére, a Teremtő, a legfőbb szellem, a leghatalmasabb esztéta kiszolgálására szánt hajlékból, éppen az értékek kerülnének ki. Visszamaradna az a sok mindenféle szörnyűség, ami templomaink zömét megtölti.
Kerültek már a legutóbbi időkben is templompadlásra igen szép, igen jól sikerült, fából faragott szobrok, pl. egy Mária szobor, azért, mert a kegyes adományozó a mai nehéz viszonyok között áldozatosan és nagy költséggel magából Lourdes-ból hozott egy rendkívül kegyes, kecses, megvesztegetően édeskés gipszgiccset, s nyilvánvalóan ezt a Lourdesból hozott, 15 kg. gipszet, olajfestékkel ékesített csodát mégsem lehet akárhol elhelyezni. Főhelyre kell kerülnie. Ugyebár nem sérthetjük meg a kegyes adományozót?! De megsérthetjük a Szűzanya tiszteletét, akinek semmi szín alatt sem lehet tetsző, szívéhez, lelkéhez közelálló egy ilyen megoldás.
„Tota pulchra es amica mea, sed nigra”. Akár tetszik nekem akár nem, hogy az amica: nigra, mégis tota pulchra. Nincs jogom azt lemeszelni, a külsejét megváltoztatni, mert így tota pulchra, „feketén”, úgy ahogy van, ahogy a Teremtő kezéből kikerült az, akiről az Ének szól. Úgy ahogy az alkotóművész kezéből, vagy az évszázadok esztétikai érzékből és istentiszteletéből kikerült, ami az éppen most előtte álló, gondját viselő, nem egészen kulturált, nem megfelelő kritikai szellemmel felruházott egyénnek nem tetszik.
Ilyen alapon faragtatta át egyik búcsújáró helyünk papja a kegyszobrot.
Senki sem fogja breviáriumát becsapni, földhöz vágni, nem zsolozsmázni tovább, mert ő az ilyen amice nigrákat nem kedveli. Egyéni gusztusának azok nem felelnek meg.
Persze ez nem azt jelenti, hogy én egy egyszerű objektumot a Szűzanyával akarok összekapcsolni, összehasonlítani. Itt csak arról van szó, hogy az ítéletünk, a bírálatunk egészséges legyen, józanságunk (173.o.,177.kép) és a templom műtárgyai iránti tiszteletünk nagyobb legyen, mint meggondolatlan reformátor buzgalmunk.
A mi korunk általában hajlamos arra, hogy mindent félretegyen, megváltoztasson, megreformáljon, mindent fejre állítson. De az előző századok tisztelete, a józan mérséklet, a kétezer éves Egyház tradíciói és a sokezer éves emberi kultúra arra kötelez, hogy mérlegeljünk. Fontoljuk meg azt, hogy ha mindennel szakítunk, mindent félrevetünk, megváltoztatunk és nem tiszteljük az előző korokat, akkor lemondunk arról, hogy alkotásainkat az eljövendő generáció tiszteletben részesítse, megtartsa és egy újabb változtatási hullám hatására ne vesse félre azokat is.
Klosterneuburgban a Szent Gertrudban már 30-35 évvel ezelőtt szembe miséztek mégpedig nem a múltból ittfelejtett szembemisézési oltár előtt, hanem egészen új létesítmény volt ott. Teljesen a mostani Zsinat intenciói szerint történt ott minden, pedig ezekről akkor még egyáltalán nem esett szó.
15 évvel ezelőtt egy liturgikus dolgozatomban („Ad Te levavi”) az áldoztató ráccsal szemben az úrasztala megoldását sürgettem. Szószékeim legtöbbje is ambónak készült közvetlen a szentély mellé építve. Sok egyéb felszerelési tárgyat és oltárt lebontottam, mert értéktelenek voltak és ellenkeztek a liturgia szellemével. Valahányszor ilyenhez hozzányúltam, mindig megjelent előttem a IV. parancsolat, mégpedig abban a formában, ahogyan gyermekkoromban tanultam: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön.” Valamennyien folytatása vagyunk dolgoknak, eszméknek, embereknek. A korszakoknak szülei vannak. Nem lehet elvetni azokat az alapokat, azokat a pilléreket, szent hagyományokat, azokat a fennkölt-szellemű alkotásokat, amiket előző korok létrehoztak. Igaz, hogy aberrációk, tévelygések következtek be a hosszú évszázadok során és teleaggattuk az eszméket cikornyákkal, díszekkel – sokszor értékes díszekkel – de olyan mértékben, hogy a lényeg már ki sem látszik alóluk, de eljön a tisztogatás ideje, de nem a rombolásé, a pusztításé. Azoknak az ékességeknek, amit megszenteltek a liturgia szelleme, az emberi tudás és a művészet által, azokat múzeumba, közszemlére, kegyes emlékként vagyunk kötelesek elhelyezni. Ami pedig rommá válna vagy űrt hagy maga után és pótolni nem tudjuk. (174.o,178.kép) Erre a lapra tartoznak értékes áldoztató rácsaink is, ezeket nem bolygathatjuk meg. Eltávolításukkal megváltozik a templom arculata, hiány marad a helyükön, hiszen a templom belső harmóniájának szerves részei voltak. Mi értelme volna annak, hogy elbontsuk az áldoztató rácsot és egymáshoz kapcsolt térdeplőkkel pótoljuk, ami végeredményben labilisan, ideiglenesen, rosszul, de pontosan ugyanazt a célt szolgálná. Mégiscsak ott lesz az elválasztó vonal, a kerítésszerűség anélkül azonban, hogy beleilleszkedne a templom hangulatába, architektúrájába.
Hogy mit tud művelni az oktalanság, szolgálok néhány példával.
Egy templomban az ostrom utáni nehéz időkben freskó kivitelű stáció-sorozatot építettem. A későbbi – mindössze néhány hónapot ott töltött – plébános leverette, mert neki jobban tetszett tömegcikk dombormű. Pedig a freskók megmentéséért az Egyházművészeti Hivatal is síkraszállt.
Egy másik templomban a kovácsoltvassal szembeni, minden igényt kielégítő gyertyatartóimat a plébános kályhabronzzal bebronzoztatta és lelakkoztatta, mert szerinte ez így szép és így nemes. Ugyanő az általam épített kő főoltárt minden nagy ünnep előtt lemeszelteti, hogy szép fehér legyen. Ez lett a sorsa egy másik templomban a háború után ugyancsak kőből épített ambómnak. Más helyen a Mária Terézia korabeli sekrestye berendezést – mert javításra szorult – fillérekért ószeres zsákmányává tettek, aki ezt az „ócskaságot” vadonatúj konyhabútor-szerű holmira cserélte át.
Máshol középkori eredetű, foszladozó, de nagy értéket képviselő miseruha garnitúrát ügyes kereskedő „önfeláldozó” ajánlatára új műselyem garnitúrára cseréltek át, csekély ráfizetéssel.
Ezek is reformok, talán nemes szándéktól vezetett aktusok, de hogy milyen értékrombolás, mennyi tudatlanság, korlátoltság rejlik mögöttük, azt fölösleges hangsúlyoznom. Vétenek az ilyenek az engedelmesség parancsa ellen, ami arra kötelez, hogy ne nyúljunk olyasmihez, amihez nem értünk. Napjainkban fokozott a felelősség, mikor magyar egyházunk szűkölködik az anyagi javakban, tehát azt az értéket, ami még megvan körmünk szakadtáig kötelességünk védeni. Erkölcsi, katolikus és magyar kötelességünk.
Nem minden templomunkban található, de szüksége egyre inkább fölmerül. Sajnálatosan a templomi rablások, a templomok (175.o.,179.kép) beszennyezése egyre inkább elhatalmasodik. Ennek a rácsnak az a rendeltetése, hogy lezárja a templom belső terét úgy, hogy aki belép a templomkapun, ne érezze magát kirekesztve a templomból, a kapcsolat közte és a templom között intenzív legyen és így adorálásra, magánájtatosságra a templomon belül legyen lehetősége. Ez a rács a kórus mellvédje alatt szokott helyet kapni, a kórust tartó pillérek között. Rendszerint hármas tagozódású, a középen kétszárnyú rácsajtóval. A rácsajtó biztonsági okból lehetőleg kifelé nyíljon. Ne emlékeztessen sem börtönrácsra, sem kalickára és mivel a templom szerves tartozéka a kezdetleges megoldást is kerüljük, hiszen az istehajlék szolgálatában áll. Fölösleges, hogy a figyelmet magára vonja és olyan dekoratív megjelenésű legyen, hogy a belépő a rács csodálatába merüljön. Ezt a rácsot is beállíthatjuk a pasztoráció szolgálatába, ha oktató feliratokkal, vagy emblematikus mondanivalóval figyelmezteti a szemlélőt a szentség jelenlétére, vagy az Egyház tanításaira. Ez a tanító jelleg különösen nagy templomokban bír komoly jelentőséggel. A belépő a rácson készen kaphat egy fohászt, amit, ha elolvasott, máris imádkozott. Ha üvegezve készítjük e rácsokat, akkor a templom temperáltságát is szolgálják, de védi a templomot a nyitott kapun át beáramló szél, falevelek és por ellen is. A rács legfőbb kelléke a stabilitás, bizonyos masszivitás és a biztonság, mert elsősorban a besurranó tolvajok ellen véd. Ha a kórus alatti nyílások igen magasak és íveltek, akkor igen súlyosakká válnak az ajtószárnyak. Ezért tanácsos a tartópillérek oszlopfején átfektetett elválasztó sín fölötti részt fixnek készíteni és így az egyenes záródású ajtószárnyak ennek ütköznek neki és ebbe zárnak. Felmerülhet a kérdés, hogy körmenet alkalmával a baldachinum nem fér ki ez alatt az áthidalás alatt. Erre nincs is semmi szükség, mert a pap a szentségtartóval végigjöhet a templomon az adoráló rácsig, ahol már várják a baldachinumot hordozók és így indulnak ki az utcára.
Egy építészetileg szépen megoldott belsőterű templomnak, melynek falai egyszerűen meszeltek, nem lehet szebb és finomabb ékessége a kovácsoltvas rácsoknál. Az új templom-alaprajz (176.o.,180.kép) erre még több lehetőséget nyújt, mert a mellékkultuszokat oldalkápolnákba utalja, így ezeknek és a baptisteriumnak a lezárását is szép művű, kovácsolt vasrácsokkal eszközölhetjük.
Ezek az épület állagának sérelme nélkül helyüket változtathatják. Ilyen az örökmécses állvány, mely minden templomnak szükséges kelléke. Ha központilag van elhelyezve az Oltáriszentség, akár a régi oltár tabernákulumában, akár a szembemisézési oltáron, akkor a legelőnyösebb a kerekeken eltolható mécses-állvány. Felső, tányérszerű kiképzésén foglal helyet a mécses pohár, vagy az újonnan engedélyezett más fényforrás. Az olajpohár könnyen felborítható, ezért tanácsos könnyed, vékonyabb anyagból, rácsszerűen megoldott burával letakarni, ebbe építve a füstfogó tányért. Az a kívánság, hogy lehetőleg a szentség magasságában álljon a láng, a versus populum oltárnál, evvel az állvánnyal könnyen megoldható. A falikarszerű mécses megoldást a tabernákulum kérdésénél már érintettük. A villanyégős mécses megoldás sok szempontból előnyösebb, de a vezeték elhelyezése sok komplikációra adhat okot. Az ámpolnaszerű örökmécses is készülhet kovácsoltvasból. A függő ámpolna összekapcsolható az oltár megvilágításával, ha az aljába rejtett reflektort készítünk. Ha oltárfeszületünk szintén függő megoldású, evvel is összekapcsolható az örökmécses, ami liturgikus szellemű, hiszen ráirányítja a figyelmet a megváltás tényére és az Úrkrisztus állandó jelenlétére. Egyik megoldást sem lehet kizárólagosnak tekinteni, hiszen alkalmazásukat mindig az adott helyi lehetőségekhez kell alkalmaznunk.
Sokan aggódva vették tudomásul az új liturgikus előírásokat, attól tartva, hogy ha új templom létesülne a Zsinat szellemében, az borzalmasan sivár, üres és minden művészi dekorációt nélkülöző volna. Koránt sem áll ez. Olyan lehetőségek nyílnak az új liturgia nyomán, amikről eddig még csak nem is álmodhattunk, mert pontosan az a sok minden, ami eddig megtöltötte a templomainkat, valósággal lehetetlenné tett újszerű megoldásokat, hiszen egyik dekoráció a másikat konkurálta. (177.o.,181.kép) Ha pedig a minél kevésbé dekorált falak, a kevesebb szobor és festmény, minél kevesebb mellékkultusz-tárgy az irányelv, akkor a megmaradó kultusztárgyak végre szóhoz jutnak. Végre kiemelkedő hangsúlyt kaphat a feszület, az örökmécses, a tabernákulum, az egyedülálló oltár, az áldoztatás és az ambó is, melynek mellvédje kovácsoltvasból igen elegánsan és szépen oldható meg, akkor van bőségesen művészi probléma és ide sorolhatjuk a két kandelábert és a legilét is. És még nem szóltunk semmit a világítással kapcsolatos kovácsoltvas lehetőségekről: falikarok, mennyezeti rozetták, csillárok.
Mindezek külön-külön igen artisztikusak lehetnek és pompásan, előkelően, de a liturgia szellemének megfelelően fönséges egyszerűségben szolgálhatják az istenhajlék szépítését és ünnepélyessé tételét.