(178.o.,182.kép)
Felszerelési tárgyak, templomi edények
A minket érdeklő színes fémek a következők: ón, ólom, alumínium, nikkel, vörösréz, ezüst, arany, platina és ötvözetek: sárgaréz és egyéb bronzok, alpakka, tombak.
A vasnál megismertük annak a kereskedelemben előforduló fajtáit: az öntött, kalapált és hengerelt vasat. Mind a három formában használatosak a színesfémek is avval a különbséggel, hogy itt az öntött fémeknek fontos és általános szerep jut, hiszen szobraink, dísztárgyaink, használati cikkeink tetemes része öntéssel készül.
Az a művesség, amely a színesfémek feldolgozásával művészi fokon foglalkozik: az ötvösművészet. Az ötvösművészet a fémeket lemez formában is használja, de huzal, cső, vagy szalag formában is. Legfőbb technikája az öntés. A modern technikai fejlődés a fémek megmunkálásának egyes fázisait külön iparágakra bízza s így a ma ötvöse is a legritkább esetben végzi maga az öntés munkáját. A részlet-iparágak bekapcsolása nagyon megkönnyíti a művész unkáját. Egy középkori mesternek még magának kellett azt a kis fémtömböt, vagy fémlepényt kiöntenie, amelyet tovább kalapálgatott, amíg abból lemez lett. Ezt a lemezt formálgatva idomította kehelykupává és egyéb használati tárggyá. Ma ezek a részletmunkák mind-mind szeparáltak ás gépi berendezések állnak a készítők rendelkezésére. Sőt a csiszolás, fényezés és pácolás is külön-külön ipari tevékenység. Természetes, hogy ezeknek a műveleteknek az elvégzését magának a művésznek is értenie kell, hiszen minden kis apró öntésért, domborításért, csiszolásért, fényezésért nem szaladgálhat egyik iparostól a másikig.
Színesfémek
Az ón csak másodlagos szerepet tölt be. Evve1 futtatjuk a keresztelő kutak medencéit és fedeleit, ólommal ötvözve a színes ablakmozaikok tartóhálójának az anyaga.
Az ólom legpuhább természetű fém. Önmagában felhasználva alig fordul elő. Használata ccsaknem kizárólag az előbb említett ónos ötvözet színes ablakoknál.
Az alumínium a legújabb fémfajtánk. Felhasználása az eegyszerű evőeszközöktől edényeken, dísztárgyakon kívül a fémipar minden ágában elterjedt. Főképp könnyű súlyánál fogva kedvelt. Eloxálással minden felületi színezésre alkalmas.
A nikkel értékes, kemény fémanyag. Tisztán ritkán használják, de ötvözetek keményítésére egyéb fémtárgyak külső futtatására (nikkelezés) igen kedvelt. Nagy előnye, hogy csaknem teljesen mentes az oxidálódás elszíneződésétől.
A vörösréz a legelterjedtebb fém. Kiválóan megmunkálható, nyújtható, ötvözhető, pácolható, galvanikus úton bármely fémet köti, elsőrangú hő és elektromosság vezető. Zománcmunkák alapanyagául is alkalmas.
Az ezüst az ú.n. nemesfémek csoportjába tartozik. Tiszta állapotban meglehetősen puha, éppen ezért más fehér fémekkel ötvözve kerül forgalomba.
Az arany tisztán puha, ezért ötvözik. (179.o.,183.kép)
A platina igen értékes fém, éppen ezért inkább csak ékkövek foglalatául használják.
A sárgaréz nem termésfém. Vörösréznek fehér fémekkel ötvözéséből származik, tehát tulajdonképpen bronz, mint ahogy bronz összefogó név alatt értjük a vörösréz más ötvözeteit is.
Az alpakka olyan fehér fémötvözet, mely jelentős mennyiségű ezüstöt is tartalmaz.
A tombak a vörösréznek és cinknek az ötvözete. Különösön a szobrászatban játszott nagy szerepet. Ma főképp zománc munkák alapanyagául szolgál.
Sárgaréz
A réz elnevezés alatt a közhasználat mindig sárgarezet ért, ami mint említettük, vörösréznek és fehér fémeknek az ötvözete. Tömegcikkek öntvényei készülnek belőle (kilincsek, veretek, dísztárgyak, csillárok, gyertyatartók stb.) A kereskedelemben a legkülönbözőbb méretű huzalok, csövek és idomrudak formájában igen keresett árucikk. Egyházi tárgyainknak is leggyakoribb alapanyagai: kehely-száraink, cibóriumaink, szentségtartók, korpuszok stb. többnyire sárgarézből készülnek.
A bronz gyűjtő elnevezése a vörösréz különböző ötvözeteinek. Harangok, szobrok, értékes kapuk és a műtárgyaknak legkülönbözőbb változatai készülnek bronzból. Nagyplasztikai tárgyak: az utcák és közterek szobrai épp úgy bronzból készülnek, mint a kisplasztikák is: kisméretű szobrok, plakettek, érmek és érmék.
Érmek és érmék
Érmének a fizetési eszközül használt érmeket nevezzük (érc pénzek) míg az érmek az előbbiekhez hasonló kivitelű és alakú fém domborművek, melyek az előbbiekkel szemben egyetlen példányként is készülnek, de előfordulnak sokszorosított formában is (emlékérmek, vagy a vallásos kultuszt szolgáló közismert érmecskék.) (180.o.,184.kép)
Az ezüst. Egyik legkomolyabb anyaga az ötvösségnek az ezüst, mely az eddig ismert tevékenységek mindegyikére igen alkalmas. Puha fém. Ezért semmiféle tárgy készítéséhez tisztán nem használják, mert evvel rontanák művészi értékét a kérdéses tárgynak, hiszen a fém sérülékenysége, könnyű kopása igen hamar áldozatul követelné az apró finomságokat. Ezért az ezüstöt mindig ötvözött formában használják.
Az arany még az ezüstnél is sérülékenyebb, hiszen a színarany körömmel kaparható puhaságú. Ezért az arany is csak ötvözött formában kerül a kereskedelembe.
Ezeket az értékes anyagokat külön fémjelzéssel látják e1. A fémjelzés nemcsak az anyag minőségére (arany, vagy ezüst voltára) vonatkozik, hanem annak finomságára is. Az ezüstnél azt jelzik, hogy 1000 gramm ötvözetben mennyi az ezüst és mennyi az idegen fém. Így beszélünk 950-es 900-as 800-as stb. ezüstről. Az arany eltér ettől, mert ott a finomságot (181.o.,185.kép) karáttal jelölik. Ez 24-es rendszerű mértékegység, tehát 24 egységre oszlik a mérték és így a 24 karátos arany a színarany, míg a 18-as vagy 20-as azt jelenti, hogy az ötvözetben 18 ill. 20 rész az arany, a többi az idegen fém.
Az ón valamikor igen kedvelt anyaga volt az ötvösségnek. Edények, tányérok, tálak, kupák, serlegek és dísztárgyak készültek belőle. Az újabb fémeknek, a porcelán és üveggyártásnak az elterjedése és fejlődése kiszorították a használati tárgyak közül. A legutóbbi időkig az ón-edények igen kedvelt eszközei voltak a díszlakomáknak. A legelőkelőbb asztalokról sem hiányoztak. Innen válik érthetővé, hogy a rubrikák is helyt adnak az ón használatának az egyházi edények között, mégpedig pontosan annál az edénynél, amelyre az Egyház a legkényesebb: a szentmise kelyhénél.
Nemes (?) fémek
Az általános nyelvhasználat beszél „nemes” fémekről, és ezek alatt ezüstöt, aranyat és platinát ért. Én ezt a megjelölést és elnevezést helytelennek tartom és helyette inkább „nemes tulajdonságú fémek”-ről beszélek, és az előbbi háromhoz hozzáveszem az ónt. Ugyanis ez a négy fém az, amelyik savakkal találkozva, érintkezve nem képez mérgező hatású fémsókat. Márpedig misekehelynél előfordulhat az, hogy az aranyozás, ami színarannyal történik, a törölgetés és használat közben átkopik, és akkor a bor, ami igen erősen savtartalmú, közvetlen érintkezésbe kerül a kehely alapfémével, tehát az ónnal és ezüsttel, de ebből semmiféle kellemetlenség nem származhat. Míg ha a kehely kupája rézből készül, vagy réz ötvözetű más fémből ( alpakka), ekkor igenis rézsók keletkezhetnek és hascsikarást, görcsöket, diarét, vagyis igen kellemetlen mérgezési tüneteket válthat ki. Ezért az az előírás, ami a kehely kupájára vonatkozik, hogy ezüstből, aranyból és ónból készülhet, nem honoris causa, hanem higiénikus, egészségügyi okokra vezethető vissza.
Honoris causa – tehát a Szentség iránti tisztelet miatt – írja elő az Egyház a Szentséggel (182.o.,186.kép)közvetlen érintkezésbe kerülő edényekre vonatkozólag az aranyozást. Minthogy a cibórium fémanyagára vonatkozólag nincsen korlátozó előírás – tehát az rézből is készülhet – a kehelynél egészségügyi kérdésről van szó, mert szentségi szempontból semmi különbség nincs a szent test, a kenyér és a szent vér, a bor között.
A fém szó hallatára általában szilárd anyagokra gondolunk. Csak kuriózum képen említem fel a közismert gázt: a hidrogént, mely szintén fém és az ugyancsak fém, de folyékony halmazállapotú higanyt.
Az alpakka vagy kínaezüst olyan ötvözet, amely az ezüst mellett egyéb fehérfémeket is tartalmaz. Ha réz is szerepel az ötvözetben, márpedig kisebb-nagyobb mennyiségben mindig van benne, akkor éppen a réznek a jelenlétével lehet megkülönböztetni az ezüsttől. A sárgás színű alpakka színét a benne lévő réztől kapja. Egyébként színe az ezüstéhez hasonló. Kopásnak és savhatásoknak erősen ellenáll, ezért használják evőeszközök készítéséhez is. Szép számmal készülnek belőle dísztárgyak, sőt egyházi edények is (cibórium, custodia stb.) feszületek, füstölők, naviculák. Az ezüsttel szemben lassabban oxidálódik, fényét és színét tovább tartja. Ismertetett jó tulajdonságaiért fölösleges e fémtől idegenkednünk.
Az ezüst korántsem olyan értékes fém, mint amilyen tisztelet övezi. A polgári társadalom kifejlődésének korában és egészen a legutóbbi évtizedekig az ezüst rendkívüli áhítattal méltatott fémféleség volt. Egy 12 személyes étkező készletet csodálattal mutogattak és dísztárgyak, tálcák aránylag ritkán készültek ezüstből. Pedig koránt sem drága fém, bár igen sok kedvező tulajdonsággal bír. Ha azt mérlegeljük, hogy a két háború közötti békeidőben 65 pengő körül mozgott kilogrammja és ma sem éri el a 2ooo.-Forintot, tehát valamely 1-2 kg-os ezüst tárgy nem tekinthető különösebb értékű vagyontárgynak. (183.o.,187.kép)Ennek a megbecsülésnek, túlértékelésnek a magyarázata abban rejlik, hogy a nagy ezüsttermő vidékek, az orosz területek nehezen elérhető helyek voltak, s így az ezüst körülményesen került a forgalomba. A vasút és általában a szállítás újabb lehetőségei tömegcikké tették az ezüstöt. Az ismert tálcafélék, gyümölcsfüzérekkel díszített edények és evőeszközök pontosan olyan tömegcikkekké váltak, mint akár a réz, akár az alumínium tárgyak. A lemezekből a gépek tetszőleges mennyiségben sajtolják. A szép rajzúan megmintázott tárgyról préselő forma készül és a gép egyetlen karmozdulatra gyárt egy-egy tárgyat, utána a cizellőr igazít rajtuk és máris a kereskedelem árucikkei. Ezekeknek már merőben csak anyagértékük van. Művészi értékük alig-alig valami. Elég komoly felkészültségűnek kell lenni annak, aki különbséget tud tenni a kézimunka, tehát a művészi produkció és a tömegcikk között. Ez az ezüst használati értékéből semmit sem von le, ezért az ezüst megbecsülése továbbra is megmarad.
Az arany, mint anyag már sokkal ritkább és olyan értékes fémféleség, amelynél a művészi kivitel - hacsak nem nagyon magas fokú – elenyészik az anyagi érték mellett. Ezért a művészi kivitelű tárgyaknál is általában a gramm súly a mértékadó. Ehhez számítja hozzá a kereskedelem a fazonárat, azt a pluszt, amit a művész ad hozzá az anyag értékéhez. Az egyházi edényeknél nagy a szerepe, mint futtató aranynak, mert az előírások honoris causa megkövetelik minden olyan tárgynál, ami a Szentséggel közvetlen érintkezésben van az aranyozást (custodia, szentségtartók lunulái, kapszulák, cibórium, misekehely).
„Nem mind arany ami fénylik”, sőt, az sem mind arany, ami aranynak látszik, hanem a legtöbb esetben csak aranyozott holmi. A cibóriumok pl. bármiféle fémből készíthetők, ha aranyozva vannak, semmiben sem különböznek az ezüstből készült aranyozott tárgyaktól. Ezért értékcsökkentés az, ha ezüstből készült tárgyat a legszükségesebben felül aranyozunk. Így, ha cibóriumunk ezüstből készül, teljesen elegendő, ha kupájának belsejét, valamint födelének a belsejét aranyoztatjuk. Misekehelynél ugyancsak a belsejét és a külsejéből csak annyit, amennyivel az
(184.o.,188.kép) ajkak érintkeznek, vagyis ahol megvan a lehetősége annak, hogy a szent vérnek részecskéi az anyaggal érintkezhetnek. Ha egy ezüst tárgy teljes egészében aranyozva van, akkor annak ezüst értékéről csak a fémjelzés tanúskodik.
Az összeépítést illetőleg vannak egybeforrasztott és szerelt fémtárgyak. A forrasztott fémtárgyaknál a fémjelzés elegendő, ha a tárgynak csak egy pontján, rendszerint a talpán történik. A szerelt tárgyaknál, melyek szétszedhetők, minden egyes résznek fémjelzéssel kell ellátva lenni. Ennek ellenőrzése a megrendelő részéről igen fontos, mert ki van téve annak, hogy éppen a tárgy súlyosabb részei esetleg bronzból készültek.
A fémjelzésnél arra figyeljünk: ha a tárgy művész-kézből került ki, mesterjegy is szerepel a tárgyon. Ez gyári készítménynél gyártási jegy formájában is gyakori, tehát rendszerint kétféle jelzés is szerepel egymás mellett. Az aranytárgyak fémjelzésében Apolló fej, az ezüstökében Diana fej látható, ezeket egyenes és íves vonalakból álló rajz keretezi. Az arany tárgyaknál egy-egy egyenes rész 15-15 %, a kihajtott 16% és a behajtott 14% aranyat tartalmaz, az ezüst tárgyaknál egyenes és görbe vonalak váltakoznak a kereten, és egy egyenes rész 15%, egy görbe 16% ezüsttartalmat jelez. Sajnálatosan újabban előírás nálunk, hogy az aranyozott nem ezüst és nem arany tárgyakat is fémjelezni kell. Ez egy téglalapszerű mezőnyben a „Fém” szó. Nem nagyon bölcs dolog volt ez az intézkedés, mert a laikus közönséget evvel lelkiismeretlen kereskedők könnyen félrevezethették, megmutatva nekik: „kérem, tessék megnézni, fémjelzés van benne”. Mesterjegy a bronztárgyon is lehet, mellette az előbbi jelzéssel.
A bronz, réz és ezüst tárgyak, melyek nincsenek idegen fémmel futtatva – és ide vehetjük az alpakka tárgyakat is – ha pácoltak, vagyis mesterséges patinával vannak ellátva, akkor ezeket semmiféle fémtitszítóval kezelni, tisztítani nem szabad. Ha szennyeződtek, (izzadmány, lenyomatok) alkoholos vattával töröljük át, esetleg sebbenzinnel. Ezek nem oldják a fémpácokat. A saját színükben lévő (pácolatlan) fémtárgyak tisztításához sokféle tisztító anyagot hoz forgalomba a vegyipar, amelyek legritkább esetben válnak a fémtárgyak előnyére. Ha mégis ezekkel (Sidol, glóbus, fémpaszta stb.) tisztítanánk fémtárgyainkat, akkor a kezelés után mossuk le tárgyainkat, hogy a mélyedésekbe, gravírozásukba, a szobrászati elemek közé ne rakódjon le a rendszerint fehér színű üledék. Ezüst tárgyak tisztításához (185.o.,189.kép) lehetőleg ne használjunk ilyesmit, mert ezek mindig koptatják az ezüst felületét, megsértik fényezését. Erre semmi szükség nincs. Ha nagyon szennyezett volna a tárgy, szivar hamuval, vagy szódabikarbóna oldatával tisztítsuk, utána puha flanellal, vagy szarvasbőrrel töröljük át. Különös gondot kell fordítanunk az aranyozott tárgyak tisztítására. Ezeket csak alkoholos, sebbenzines vattával tisztítsuk, mert bármi más, a legszelídebb anyag is lekoptatja az aranyat. Különösen óvakodjunk az aranyozott tárgyak dörzsölésétől. Az arany, amint tudjuk, körömmel kaparható, rendkívül puha fém és az aranyozás csak színarannyal történhet. A törlőkendő is rendkívül puha legyen.
Egy alkalommal egyik székesegyházunk sekrestyéjébe nyitottam be, ahol 10-15 db misekehely volt kirakva és a nővér rendkívüli buzgalommal pucoválta azokat. Méghozzá szidollal. Megdöbbentem. Kérdem: drága nővérke mit művel? – Nézze kedves művész úr, mennyi piszok jön le ezekről, hiszen ezek a kendők egészen feketék. Ez a feketeség, amit olyan buzgón tisztogatott le a kelyhekről, nem egyéb, mint maga az aranyozás. Így ne csodálkozzunk azon, hogy olyan sűrűn kell aranyoztatnunk és ne szidjuk az aranyozó mestert, hogy milyen hitványan aranyozta be a kelyheket. Mert akármennyi aranyat vitt is rá a tárgyra, egy durva kendő, vagy a tisztítószer könyörtelenül lesikálja. Nagy gondot kell fordítanunk éppen ezért a purificatoriumokra is. Láttam purificatoriumokat rendkívüli gonddal és fáradozással, finom cérnával beszőve, javítva és még ráadásul ki is keményítve. Ezek a keményített szövedékek úgy viselkednek az arannyal szemben, mint finom reszelő, és nagyon rövid idő alatt leszedik az aranyozást. Ha elrongyolódnak, elszakadnak a purificatoriumok, gondolkodás nélkül égessük el ezeket, mert pótlásuk lényegesen kevesebbe kerül, mint a drága aranyozás megismétlése.
Patina. A színes fémeknél az oxidálódást nem rozsdának, hanem patinának nevezzük. A bronztárgyak a levegő hatására megbarnulnak. Ez nincs ártalmára a tárgynak, sőt fokozza plasztikus hatását. Ha törölgetjük az ilyen tárgyakat, domborulati részeik kifényesednek, kivilágosodnak, míg a mélyedésekben megmarad a barna szín. Sav-hatásokra – márpedig a levegőben mindig van több-kevesebb sav – keletkezik az a nemes zöld színű patina (Grünspann), amit rézrozsdának is neveznek. Igen nemes patina ez. Régi, vörösréz kupolákon, toronysüvegeken gyakran észleljük. Belső tárgyaknál nem fordul elő. De mesterségesen, (186.o.,190.kép) savkezeléssel előállítható. Ez a patina csak a réztárgyak felületén képződik, és nem hatol az anyag belsejébe, nem pusztítja, porlasztja azt. Zománc-szerű réteg, ami védi az anyagot. Megbecsülése igen fontos, mert emeli a tárgyak értékét. Nagy kár, ha ezt az értékes, vagy nagy fáradtsággal, hosszú idő alatt létrehozott patinát eltávolítják és csillogó-villogóvá pucolják pl. a keresztelő kút burákat.
Az ezüst patinája sötétszürke. Ez is kímélendő olyan ezüst-tárgyakon, melyeket domborítás, vagy más szobrászati dísz ékesít. A törölgetéstől és a használatban is kifényesednek, kivilágosodnak a kiálló felületek, és evvel ezeknek is fokozódik a plasztikus hatásuk.
Az arany tárgyaknak is van patinázódásuk, csak akkor élvezetesek, gyönyörködtetők, ha nem fogdossuk a tárgyakat. A fényezett arany, vagy aranyozott tárgyakon – ha nem érintik a felületüket – aránylag rövid idő alatt megjelenik a szivárvány minden színében játszó arany-patina. Ez fluoreszkáló hatású, és oly pompázatos, hogy azt semmiféle mesterkedéssel előidézni nem tudjuk. Ha pl. a cibóriumot vagy a szentségtartót mindig kendővel fogják meg, akkor ez a gyönyörű színhatás megmenthető.
Ha fémtárgyainkat, legyenek azok kilincsek, gyertyatartók vagy bármi féle más használati tárgy, abban az állapotban akarjuk megőrizni, ahogy azokat megvásároltuk, vagy a készítő kezéből átvettük, akkor bevonathatjuk fémlakkal (Zapon lakk). Ez meglehetősen kemény lakkfelületet nyújt, és védi a fémtárgyat az oxidációs elszíneződéstől. Házilag ne végezzük ezt, mert a túl gyakran, vagy túl sűrű lakkal bevont tárgyak pomádézottnak látszanak. Az így lakkozott tárgyakat csak puha kendővel törölve tisztítsuk. Üdvös tanács: ha bármiféle fémtárgy, díszedény, szobor, tabernákulum ajtó, kút búra stb. kerül a birtokunkba, kérdezzük meg a készítőjét, hogy azt milyen módon tartsuk tisztán, és utasításait szigorúan tartsuk be és tartassuk be másokkal is, mert a tájékozatlanok sokszor jóakaratú buzgóságból igen nagy károkat okozhatnak.
Egyik templomomban nagy gonddal lepucolták a szép, értékes zöld patinát a keresztelő kútról, és közönséges (187.o.,191.kép) réztárggyá silányították. Más helyen lesúrolták az oltár gyertyatartó patináját. Harmadik helyen a domborműves, nemes patinájú ezüst tabernákulum ajtót szidolozták fényesre, megszüntetve nemes megjelenését. Olyanná tették, mint valami közönséges bádog-holmi. Az ilyen kártevéseknek se szeri, se száma.
A felületi színezésnek már említett módja az ezüstözés és aranyozás. Ez rendszerint és igen megbízhatóan galvanikus úton történik. Az aranyozást u.n. tűzaranyozással szokták végezni. Ez valamivel tartósabb a galvanikus aranyozásnál, de minthogy higanygőzben történik, nemcsak a vele dolgozók egészségére káros, hanem az alapfémet, az ezüstöt is megtámadja, és ez magyarázza meg a rubrikáknak azt a megjegyzését, hogy a kehely konszekrálása akkor szűnik meg, ha a kehely kilyukad. Ez galván aranyozásnál nem fordulhat elő, akárhányszor ismételik is azt meg. Az aranyozott tárgyakat rendszerint fényezik, vagy gépi fényezéssel, vagy kézi polírozással. Ez achát-kővel történik és rendkívül finom szálkás felületet kölcsönöz a tárgynak.
Sokszorosítás
A sokszorosítás egyik módja a sajtolás és valamennyi fémtömegcikkünknek (érmek, érmék, evőeszközök stb.) szinte kizárólagos gyártási módja, mely acél modellek használatánál szinte végtelen sok kifogástalan példány előállítását teszi lehetővé.
Az öntés szintén több-kevesebb azonos példány létrehozására alkalmas aszerint, hogy miből készül az öntőforma. A tartós öntésre készülő öntőforma a kokilla. Minthogy azonban a formába kerülő anyag nemcsak súrolja a mintát, hanem magas hőfokával rongálja is, itt már sokkal korlátozottabb az előállítható, kifogástalan tárgyak száma. Ez lelkiismeret kérdése. A kapzsi haszonvágynak a következménye az a sok torz korpusz, amivel a kereskedelem elárasztja a piacot. Az árjegyzékek és ajánlások sokszor emlegetnek igen jeles művészeket, mint a tömegcikkek mintázói, akik talán még növendékkorukban éhbérért készítették évtizedekkel ezelőtt az első, csakugyan szép példányt. De a silány több ezredik példánynak édes-kevés köze van már a művészethez. Ha a több példányban, de korlátozott számban készült dombormű, vagy szobor a művész kezébe kerül, mint félkész példány, és azt ő kiigazítja, átdolgozza, cizellálja a tőle elvárható lelkiismeretességgel, akkor minden példány eredeti műnek számit. (188.o.,192.kép)
Kramreiter, katolikus építész, aki egész életét a liturgikus művészetnek szentelte, nemcsak templomokat épített, hanem kisebb liturgikus tárgyakat is tervezett, azt írja könyvében: ezekkel a dolgokkal kapcsolatban még igen sok irányítást kell kapnia a klérusnak, mert templomaink sajnos tele vannak giccsekkel, mégpedig az agyagot illetőleg is, meg a megjelenési formát is. Minden templomban nem lehetnek márványoszlopok, ezüst és arany tárgyak, de még mindig igen sok a hitvány gipsz, papírvirág és bádog holmi, holott rendelkezésre áll a vas, a bronz, a tégla. Az objektumok jelenjenek meg őszinte anyagszerűség formájában. Ami pedig a stílust illeti, amilyen csodálatosan szép egy faragott, aranyozott, barokk vagy rokokó gyertyatartó, vagy egyéb templom-berendezési tárgy, éppen olyan elviselhetetlen egy ma készülő gótikus vagy román stílusú liturgikus objektum. Az a tárgy, ami a templomot díszíti, ami felszereléséhez tartozik, viselje magán korának jellegzetes vonásait. Igen kiváló művészi érzékre van szükség ahhoz, hogy régi stíluskörnyezetbe mai tárgyat beültessünk...
Ennyit idéztem szabadon Kramreiter munkájából. Teljesen fölösleges újra mondanom, mert hisz előadásom eddigi részleteiből kitűnik, hogy teljesen azonosítom magam az ő véleményével. Úton, útfélen halljuk költészettől irodalomig, az iparművészettől a képzőművészetig minden kultúrtörténetén az életnek a realizmus emlegetését. Ez sokszor zavaros fogalom, de a mi területünkön nagyon is világos. Reális, őszinte megjelenésű tárgy az, mely nem akar másnak látszani, nagyobb értéket fitogtatni, mint ami saját belső értéke, úgy is, mint anyagé, úgy is mint használati tárgyé és művészeti objektumé. Korunk szociális gondolatoktól fűtött, különböző utakon szocializmusokat építő, társadalmi, közvetlen és őszinte emberi kapcsolatokat kialakítani szándékozó kor. Ez jellemzi az egyház legújabb törekvéseit is. A zsinati határozatok is letépdesnek az egyház épületéről olyan díszeket, amik hamisak, vagy annyira elburjánzottak, hogy eltakarják a lényeget. Ha pedig itt tartunk, gondoljunk vissza mindezeknek az elindítására, XIII. Leo pápára. Róla tudjuk azt, hogy koronázása után édesanyját kívánta elsőnek fogadni. A külsőségekhez, anakronisztikus parádékhoz szokott udvartartás a jó édesanyát selymekbe, csipkékbe valóságos hercegnővé adjusztálta. Az így teljesen idegenné maszkírozott édesanya belépett az előtte feltáruló ajtón, a szentatya elhárította magától ezt a látogatást, mondván: ki ez az asszony? Az én édesanyám egyszerű római mosónő. Hogy ez teljesen hiteles történelmi valóság-e, kontrolálni nem áll módunkban, de tanulságnak igen jeles példa.
Az Egyházba ne lépjenek be a dolgok hamis köntösben. (189.o.,193.kép) A gipsz pl. – ami igen alkalmas anyag arra, hogy szobrászok első mintázási anyaga is legyen, vagy öntőforma, vagy villamos vezetéket tapasszunk bele a falba, de – semmi szín alatt sem való arra, hogy a templomban díszelegjen szoborként, még akkor sem, ha a rafinált kereskedelem agyafúrt „terralit” vagy egyéb furcsa nevekkel álcázza ezt az egyébként értéktelen matériát.
Általában többet kellene törődnünk a lényeggel. És nem a kísérő zenével. Nem a teátrális tálalásra helyezni a hangsúlyt. Ez egyre jobban világossá válik a zsinati határozatokból is: az oltár elmenekül a retabuláriumok márványaitól, aranyozásaitól, szobor-kolosszusaitól, mert az egyszerű fehér ostyát agyonnyomják ezek a színpadias díszek. Az Úrmutatóra (Monstrancia) is gondoljunk! Az a sok csillogás, drágakő, a nagyon cifra köntösű valami, amiben olyan nagyon szerénykedik a szent Kenyér, megtéveszt. Eltereli a figyelmet. Hogy ez mennyire így van, azt a falu embereinél tapasztalhatjuk a legjobban, mikor az üres monstranciáról, arról a villogó aranyos fejedelmien pompás tartóedényről beszél úgy a nép egyszerű gyermeke: „a szentség”(és nem szentségtartó).
A központi szerep a templomban és a kereszténységben a kereszté, a feszületé. A két fogalom nem egészen fedi egymást. Mikor a liturgia „crux”-ról beszél, feszületre gondol. Mikor a történelem diadalra viszi a kereszténységet, akkor a kereszt jelenik meg: „in hoc signo vinces”, és a kereszt: „Signum cui contradicitur”. Szóval a kereszt és a feszület váltakoznak szerepükben. Sajnálatos, hogy a kettő szembehelyezkedett – ill. szembe helyezték – egymással, amikor a kereszténységen belül a felekezeti szakadások kora bekövetkezett. A két véglet az, amit a következőkben vázolok.
Egyik az, mikor a múltban az egyik hittanórán a katolikus hitoktató kiakasztotta a teremben a feszületet. Óra végén ott felejtette. Utána református hittan következett és a tiszteletes úr fölháborodva hagyta ott a termet, amelyben az a faragott kép van kiakasztva. A másik véglet egyik katolikus nagygyűlésünkön hangzott el, hogy „korpusz nélkül a kereszt csak bitófa”. Ez ma, az ökumenikus zsinat szellemében érthetetlen álláspont. Kétségtelen, hogy a feszület a keresztáldozat jelképe, (190.o.,194.kép) figyelmeztetés a megváltás tényére. Az is bizonyos, hogy a kizárólagos feszület, a halott Krisztus, nem a teljes kereszténység. A megváltás a kereszthalállal veszi kezdetét, de annak hitelesítése: a föltámadás, mikor a kereszt Krisztus nélkül marad. Fulget Crucis mysterium! Ez már üres kereszt, a diadal jelképe. Ma, amikor egymás kezét keressük, a harmóniát, a megértést, nincs többé értelme ennek a késhegyre menő küzdelemnek. A feszületnek és a keresztnek egyaránt megvan a létjogosultsága, külön szerepe, a kereszt a hitnek is jelképe, királyi jelvény. Nincs értelme, hogy akár ebben, akár abban a formában előnyben részesítsük. Liturgiánkban a feszületnek fontos szerep jut a szentmise oltárán, körmenetekben, magában a templomban is eminens hely illeti meg.
Hogy miért vetettem fel ezt a kérdést, annak éppen a szembe misézés oltára adja meg az okát. Míg a pap háttal misézett, az oltárfeszület vele is, a hívekkel is szembe helyezkedett el. A szembemisézési oltáron az oltárfeszület a pap felé mutatja a korpuszt. A kereszt mindkét oldalára nem helyezhetünk korpuszt, tehát a hívek felé az üres kereszt lesz látható, minden áldásnak, keresztvetésnek, szentség kiszolgáltatásnak a jele. Ettől nincs mit idegenkednünk. Evvel nincs mit problémáznunk. Annak nincsen akadálya, hogy a kereszt hívők felőli oldalára valamilyen emblémát ne helyezzünk (PX, IHS, hal). A hal az őskeresztény hitvallásnak a jelképe, görögül: ichthus, ami a „Jésus Krisztus lsten Fia Megváltó” görög szavaknak kezdőbetűiből adódik. (Iesous Christos, Theou Uios, Soter). A szembemisézés oltárfeszülete ne legyen túl nagy, hogy ne takarja a pap cselekvését. Ne legyen túl könnyű, nehogy esetleg huzat felborítsa. Igazi anyaga a fa. Azt is fémbe foglalhatjuk, így a kellő súlyt a nodusa és talpa megadja. Maga a Korpusz lehet fém, fa vagy zománckép. A fából faragott Krisztustestnek nagy hátránya, hogy könnyen csorbul, törik. A kézi feszület, a pacificale jobb, ha fémből készül, lehetőleg ugyancsak fabetéttel, egyszerű, de művészi formában, hogy a szemlélőben áhítatot keltsen, esztétikai igényét fokozza, (191.o.,196.kép)
Ha megbecsüljük szertartásaink segédeszközeit, megbecsültetjük vele magát a szertartást, vallási életünket és így teszünk jó szolgálatot az igazi, bensőséges istentiszteletnek. Ne csak a leegyszerűsödött oltár legyen nemes vonalú és nemes anyagú, hanem annak egyszerű felszerelése is, hiszen ez most már csak az oltárfeszület és a két kandeláber meg a tabernákulum, ha a zsinat igényeinek megfelelően a szembemisézés oltárára, illetőleg oltárába épül.
Ne tévesszenek meg minket azok a portatile-szerű kísérletek, amik ideiglenes jellegűek, a különféle faasztalok az altare maius silány pótlékai, mert az Anyaszentegyháznak továbbra is igénye, hogy az altare maius altare consecratum legyen, és evvel az oltárral szemben ugyanazokat az igényeket támasztja, amiket az altare fixummal kapcsolatban már ismertettem: terméskő stipes, a hozzá szervesen kapcsolódó terméskő mensa, a lapba helyezett ereklye. Kisebb felszerelési tárgyaink közé tartozik tehát az az ezüst szelence, melybe az ereklyék kerülnek. A gyakorlatban ez olyan fedeles doboz akár henger, akár hasáb, amelynek fedele, vagy alja kívülről befelé süllyesztve készüljön, hogy beleférjen az igazoló irat, és tanácsos a szelencére kis füleket forrasztatni a lekötésre szánt fonal számára. Ha az igazoló iratot úgy hajtogatjuk, hogy maga az igazolás ténye olvasható legyen és a sepulchrumot üveglappal zárjuk le, akkor a legitimálás bármikor ellenőrizhető.
számát a zsinati határozat kettőben állapítja meg. Elhelyezhetők magán az oltáron, vagy mellette. Ha az oltáron helyezzük el, alacsony legyen. Nem állhat másból, mint lapszerű talpból, amin vagy közvetlenül, vagy egészen alacsony száron helyezkedik el a tányér a gyertyatüskével és az utóbbiról leemelhető cseppfogóval. Ha az oltár mellé kandeláberre helyezzük a gyertyát, akkor a subpedaneumot ill. az oltár alaplapját két oldalt annyival szélesebbre kell készíttetnünk, hogy kényelmesen álljon a külön gyertyatartó. Minthogy az oltár egyszerű, nemes megjelenésű, a gyertyatartóknak is ilyeneknek kell lenni. Mégpedig kivitelükben legyenek nemesek. Ez nem azt jelenti, hogy ezüstből vagy aranyból,
(192.o.,196.kép) mert lehetnek kovácsoltvasból, bronzból (sárgaréz) és természetesen lehet ezüst is. Az oltár-gyertyatartó lapjára, a predellára helyezett gyertyatartó nem állhat másból, mint a kőre felfekvő alacsony talp-féléből, amelyen egészen rövid nyakkal, vagy nyak nélkül pihen a gyertya-tányér a gyertyatüskével és külön kiemelhető cseppfogóval. Ezeknek jelentéktelen súlya nem elegendő ahhoz, hogy a valami okból megbillenő, vagy elhajló gyertyát megtartsa, tehát rögzítésük szükséges. Ezt a célt szolgálja a predellába fúrt lyuk, melybe beleilleszthető a gyertyatartó talpa alatt ezt a célt szolgáló csőtoldalék. Ez azért is üdvös, mert így a gyertyatartó állítgatását, rendetlen elhelyezését elkerülhetjük. Az oltár melletti kandeláber már sokkal impozánsabb lehet. Itt érvényesülhet a kovácsoltvas markáns megjelenése, vagy a finom kivitelű több részletet engedélyező bronz-kivitel. Minthogy az altare maiuson csak két gyertyát használunk, azok is legyenek megjelenésükben impozánsabbak, inkább vastagabbak, mint magasak. Nem jelent költségtöbbletet, mert a költségesebb, de vastagabb gyertyák tovább égnek, de feltétlenül olcsóbb az addigi hat, vagy még több vékonyabb gyertyánál.
az altare maiuson van, – márpedig kívánatos, hogy ott legyen, mert lehetőleg az Oltáriszentséget mégse vigyük ki a templom centrumából. Híveink is hozzászoktak az adoráláshoz, ez pedig igen suta, félig véglett ájtatosság érzetét kelti. Az esetleg oldalt elhelyezett tabernákulumból a padokban elhelyezkedők semmit sem látnak. A Szentség jelenlétére csak az örökmécses figyelmeztet. Erről az elhelyezésről már szóltunk. Most nézzük azt a tabernákulumot, amit a versus populum oltárra, ill. abba építenénk. Ez a tabernákulum „parvum quidem, sed aptum” az, amit a középen a predella megemelésével hozhatunk létre oly formán, hogy ajtajai ferdén helyezkedjenek el a pap felől nézve. A papon kívül ezt senki sem látja. Sőt, szűk méretű oltárnál még a corporálé is részben takarja. Mégis értékes anyagból, díszes kivitelben készítjük, hiszen ez a decorum nem a hívőknek szól, nem gyönyörködtetés, hiúság, vagy kérkedés a (193.o.,197.kép) célja, hanem a Szentség megbecsülése. Legmegfelelőbb anyaga az ezüst, azaz aranyozott bronz, domborított, rátétes díszítéssel vagy nemes zománcmunkával ékesítve. A híveket kell, hogy figyelmeztesse valami arra, hogy az oltáron a Szentség jelen van! Ezért az örökmécses kérdését az oltár előtt, a hívek felől kell megoldanunk. Ez ráépülhet az oltár elejére, a tabernákulumot tartó építményre és alkalmazkodjék az előbb említett ajtók kiviteléhez, a gyertyatartók anyagához. Egyszerű, markáns, mindig oktató jellegű, ájtatosságot keltő legyen, de sohasem kérkedő. A felsorolt szerény, de nemes díszítések mind a Szentkenyér keretezése. Viszont nagyon lebecsüljük a keretezett tárgyat akkor, ha a kereteit túlméretezzük. Eddig sajnos ez történt, s ebbe a hibába nem szabad ismét visszaesnünk. Így a mécses szerves részévé válik a tabernákulumnak.
is lényeges tartozéka a szentmise oltárának. Elhelyezhető magán az oltáron a tabernákulum mögött (a hívek felől), ha elegendő helyünk van, elhelyezhetjük a tabernákulum kő-tetejére, de állhat külön is, amint erről már szó esett, az oltár előtt, mellett, vagy fölötte. Visszatérve az örökmécsesre, annak elhelyezése akkor a legideálisabb, ha lángja, vagy ami újabban megengedett, égője a Szentséggel egy szinten van. Ez ritkán valósítható meg. Továbbra is lehetséges az eddig is használatos függő ámpolna megoldás, de nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ha a kántor és a kórus továbbra is az orgona karzaton nyer elhelyezést, ez a függő ámpolna ne ékelődjön a kántor és a pap közé, hogy el ne takarja őket egymástól. Ha oltárunk előtt van elegendő hely örökmécses-állvány számára, akkor ez igen megfelelő megoldás, de ezt a mécses állványt is egybe kell hangolnunk a kandeláberek kivitelével, anyagában és megjelenési formájában egyaránt.
Az oltárral a cibórium van közvetlen kapcsolatban. Nézzük előbb a cibóriumot. Eddigi, megszokott külső formája egyezett a kehelyével. Avval a különbséggel, hogy kupája öblösebb, gyakran rendkívül nagyméretű. Készültek olyanok is, melyek 4-5000 partikulát rejtettek magukba. Búcsújáró helyeken ezek (194.o.,198.kép) továbbra sem nélkülözhetők. Részei: talp, kehely szár (nodus), kupa, és a cibórium fedő. Anyagára vonatkozólag nincsen előírás, bármely aranyozható fémből készíthető. Az aranyozás is csak a kupa és a fedő belsejére vonatkozik. Ez a Szentségnek kijáró tiszteletet szolgálja. A cibórium hosszabb ideig van a pap kezében, ezért nagyon üdvös, ha nodusa fából készül. Egyrészt, mert kellemetlen (télen a hideg fém tartása) reumának és egyéb bántalmaknak lehet okozójává. A faanyag alkalmazkodjék a szent edény művészi megjelenéséhez, kiviteléhez, színes fémanyagához. Lehet diófa, mahagóni, rózsa, ében, vagy bármilyen más nemes a faanyag. A cibórium nemcsak az átváltoztatás és áldoztatás célját szolgálta, hanem tárolója is volt a Szentségnek. Amíg a régi, nagyméretű: magas, széles és mély tabernákulum rendelkezésre állt, addig a cibórium méretei nem okoztak problémát. Az új miserend, ami azt kívánja, hogy a híveket lehetőleg az éppen folyó szentmise alatt konszekrált partikulákkal áldoztassák, fölöslegessé teszi a nagy cibóriumot. Elhelyezése is nehézségbe ütközik. Szentséget őrizni a tabernákulumban mindenképpen szükséges, hiszen betegekre, haldoklókra is kell gondolnunk, rendkívüli esetekre. Az sem számítható ki pontosan, hogy hány áldozó lesz, így a mise alatt konszekrált partikulák vagy nem elegendők, vagy néhány megmarad. Az Oltáriszentségnek állandó templomi jelenlétére a zsinati határozat is súlyt helyez, tehát ezt a kérdést is meg kell oldanunk. Módosítanunk kell a cibóriumot, hogy az könnyen elférjen az előbb leírt kis tabernákulumban. Ha új cibóriumunkban kb. 30 partikula elfér, ez a mennyiség bármiféle rendkívüli esetre bőven elegendő. Fölösleges továbbra is ragaszkodnunk a régi kehelyformához. Legyen olyan edény, amelynek minél laposabb talpa van, a szára, a nodusa akkora legyen, hogy a pap keze (tenyere) kényelmesen elférjen a talp és a kupa között, a kupa is inkább széles legyen, mint mély, két oldalán megfelelő füllel és ugyancsak minél laposabb fedővel. Így az egész edény magassága alig haladja mg a 15 cm-t. A fülek rendeltetése, hogy kényelmesen és könnyen kiemelhető legyen az aknaszerű tabernákulumból. Ennek a kis cibóriumnak a rendeltetése elsősorban a Szentségnek, a templomban (195.o.,199.kép) őrzött Szentségnek a tárolása. Olyan templomokban, ahol nagyobb számú partikulára van szükség, nem kerülhető el a nagyobb öblű (régi) cibórium használata. Ezt a cibóriumot az eddigi szokásnak megfelelően kihelyezik az oltárra a szentmise előtt, partikuláit mise alatt konszekrálják, és ebből áldoztatnak. Az esetleg megmaradó partikulákat a pap áthelyezi az előbb említett kis edénykébe, és úgy a tabernákulumba.
A misekehely alkatrészei: a talp, a kehelyszár és nodus, a kupa. A kehely kupája a purifikálással nagyobb strapának van kitéve, ezért igen előnyös, ha a kupa alatt még kehelykosár is van. Ez a kehelykosár nyújt kiváló lehetőséget plasztikus díszítésekre, ékkövek elhelyezésére. Ugyanígy a talp és a nodus is. A misekehely nodusa is készülhet fából. Ez gyakorlatilag is jelentős és esztétikailag is szép. Nem is szólva liturgikus szerepéről. Erre vonatkozólag a rubrikákban sem ajánlás sem tilalom nincs. Mikor először alkalmaztam fát a kehelyszáron, idegenkedve fogadták. Avval érveltem, hogy a szentmise kelyhében a keresztáldozat ismétlődik meg, tehát nem ellenkezhet a liturgiával a megszentelt anyagnak, a fának az alkalmazása. Ez ellen nem lehetett érvelni, s azóta csaknem minden misekelyhemet, cibóriumomat és monstranciámat fa nodussal készítettem. A kupánál is csak azért tiltja az előírás a fa használatát, mert felszívja a bort, mely így nem purifikálható. A fa keresztúti állomásoknál, feszületeknél is megszentelhető anyag, különböző búcsúk hordozója.
Ha csakugyan élő, eleven hittel gondoljuk át, szemléljük és éljük át azt az eseményt, ami a szentmise kelyhében lejátszódik, akkor nyilván mindent el fogunk követni, hogy ez az edény minden emberi edény legszebbje, az emberi alkotások legpompásabbja legyen anyagában, díszítésében, művészi kivitelében. Ékkövekkel és az emberi tudás minden szépségével felruházva. Ehhez hozzásegítenek a legendák is és az a hagyomány is, hogy az utolsó vacsora kelyhéül maga az Úr Krisztus is remekművű, szép serleget használt. E köré a serleg köré épül a gyönyörű Grál monda és más mondák és hagyományok egész sora a konnersreuthi látomásig. Tiltott azonban a szentmise (196.o.,200.kép) kelyhénél is és bármi más, a Szentséggel közvetlenül érintkező edénynél bármiféle csontnak a használata, úgy is, mint nodus, úgy is, mint dekoráció, avval a megokolással, hogy azok elhullott állati maradványok.
A misekehelynek szükséges kelléke még a kehelytányér (paténa), aminek már csak következetességből is a kehely kupájával azonos anyagból kell készülnie és természetesen aranyozva. Az a gyakorlati formája, ha peremmel és süllyesztett tálkarésszel készül a nagy ostya számára. Minthogy ez a süllyesztés alulról domborulat formájában jelentkezik, alkalmassá teszi kehelyfedő céljára is. Így a kehely és a paténa közé helyezett purifikatóriumról nem tud egykönnyen lecsúszni. Utóbbi céllal szoktak a sima paténákra alul fémgyűrűt alkalmazni.
A kehely konszekrálása liturgikus előírás. Hogy erre az Anyaszentegyház milyen nagy súlyt helyez, bizonyítja, hogy ezt a szertartást csak püspök végezheti. A püspök a kehelykupát belülről és a paténát ott, ahova az ostya kerül, krizmával megkeni. A szertartás befejeztével ezt az olajat az edényekről el kell távolítani. Ehhez bőséges citromlevet használunk, amit azután vattával, vagy igen puha pamutanyaggal töröljünk ki, mert különben már az első használat előtt is kárt teszünk a kehely aranyozásában. Előbbi törlőanyagokat el kell égetni.
A kehely díszítő anyagai: bármilyen fém, domborított, kivágott, öntött, cizellált formában, de lehetnek különféle zománcmunkák is, a nodus is lehet fém, fa, sőt kristály is és díszíthető a kehely ékkövekkel. Ezeket külön fejezetben fogom tárgyalni.
Nagyon érthető törekvés az, hogy minden papnak saját kelyhe legyen. Ez higiénikus szempontból is fontos, de meghosszabbítja a kehely élettartamát is, mert saját kelyhünket óvatosabban és gondosabban fogjuk kezelni. Vannak egyének, akiknek erősen zsíros a kezük, vagy éppen nyirkos. Ezeket a kézről a kehelyre tapadó szennyeződéseket használat után azonnal le kell tisztítanunk a kehelyről alkoholos vattával, mert a fémen maradt zsiradék elég hamar megavasodik, minthogy az izzadmány savakat is tartalmaz. Ezek a savak a fémet megmarhatják és idővel el nem távolítható nyomot hagynak a kelyhen. (197.o.,201.kép)
A kelyheket akár magunkkal visszük, akár a sekrestyében tároljuk, feltétlenül tartsuk külön tokban, zárhatóan, hogy a szent edényekhez avatatlan kéz ne nyúlhasson. De védi a tok a kelyhet a levegőben lévő káros anyagok ellen is (gáz, sav, stb.). Ez áll minden értékes fémtárgyra. A szent edények fogdosása még tisztítás céljából is tiltott laikusok számára.
Művészi, vagy muzeális értéket képviselő felszerelési tárgyainkat olyan szekrényben tartsuk, melynek üvegezett eleje van. Még akkor is, ha páncélszekrényben tartjuk, ekkor a kinyitott páncélozott ajtó mögött legyen az az üveglap, amin keresztül az érdeklődő a tárgyakat megtekintheti. Ne engedjük meg a tárgyak fogdosását, tehát hogy a tárgy minden oldalról látható legyen, készíttessük az említett szekrényt tükör hátfallal.
Tudjuk, hogy az Anyaszentegyház fölszenteli papjait, de nemcsak személyeket, hanem tárgyakat is megszentel az egyház és evvel mintegy kiemeli azokat nemcsak a profán tárgyak, de még a liturgikus tárgyak közül is. Először is konszekrálja az egyház az állandó jellegű kőből, téglából épült templomot. Evvel egy időben a terméskőből épült oltárt és harmadszor a szentmise kelyhét. Mind a hármat felszenteli, krizmával megkeni éppen úgy, mint a papokat és a püspököket: az épületet, a coenaculumot, azután az asztalt, amelyen megismétlődik az utolsó vacsora és a keresztáldozat, vagyis a menzát és harmadszor azt az edényt, amelyben végbe megy az Újszövetség áldozata, melyben a bor Krisztus vérévé változik. És megszűnik a három tárgy konszekráltsága akkor, ha bármelyiket fizikai erőszak éri, ha erővel szétbontják, megsértik, megszentségtelenítik a templomot, ha fizikailag megsérül: eltörik, kettéválik az oltár vagy szándékosan megbecstelenítik, bemocskolják a szentmise kelyhét, vagy ha annak kupája eltörik, megreped, kilyukad. A kijavított, megtisztított épület, az újjáépített oltár, a kijavított, megtisztított misekehely újra koszekrálandó. A természetes kopás, vagy alakítás, a kehely újra aranyozása, az oltár újracsiszolása és fényezése, az épület új vakolása, ajtó-törés, toldalék- építés vagy szükségtelenné vált nyílás befalazása nem érinti a konszekrálást. (198.o.,202.kép)
Amikor az őskeresztény bazilikából átlépünk a román stílus korszakába, rövidesen elérkezünk a feudális kor virágzásához. Egyre inkább elterjed a szentek kultusza. Már túl vagyunk a keresztényüldözések idején. A végtelen számú vértanú tiszteletének külső megjelenítésére is sor kerül, majd az apostolokéra, azt követi a szentéletű királyi sarjak kanonizálása. Erre súlyt helyez a világi hatolom, mert evvel alátámasztja hatalmának isteni eredetét. A különböző szentek a román templomokban már igen nagy számban szerepelnek. Körülállják a bejárati kapuzatokat. A templom homlokzatán sorakoznak fel, vagy a templom belsejében, az oldalfalakon, a pilléreken foglalnak helyet. De majdnem minden esetben úgy, hogy szerkezeti szerepet töltsenek be, mintha rajtuk nyugodna az Egyház épülete, csak később válik a szentek kultusza külön szobrok és képek formájában önálló életűvé.
Mikor a tridenti zsinat az Oltáriszentséggel kapcsolatban megnyilatkozik, akkor látja szükségesnek az egyház, hogy az Oltáriszentség kultuszának a hangsúlyozására minél több dekoratív, ünnepélyes elemmel övezze a Szentséget keretező, tartó objektumokat. Azok a monstranciák, ostensoriumok, amik ebben az időben készülnek – és később is – igen díszes, pompázatos ötvösmunkák. Ezeknek az úrmutatóknak meg kell birkózniuk avval a rendkívül nagyméretű dekoráció tömeggel, amit a retabuláriumok, szárnyas oltárképek, márványfaragások, ezüstözött, aranyozott szobrászmunkák, a fejedelmi pompától zsúfolt és hangoskodó szentély jelentett. Ezek az úrmutatók és tabernákulumok természetes velejárója a kor szellemének, művészetének. Később, mikor ezeket a korokat utánozva épültek a neogót, neoreneszánsz, neobarokk stb. templomok, a felszerelési tárgyak, így a szentségtartók is utánozták a stílus korszakok megjelenési formáit.
Ha őszinték akarunk lenni és korszerűek, meg kell keresnünk a szembemisézés oltárának megfelelő úrmutatót. Ez az oltár elvált a ránehezedő, a körülövező dekoráció tömegétől. Új templomokban ezek a kísérő dekorációk vagy teljesen hiányoznak, vagy igen halkszavúak. Így nincs okunk arra, hogy a szentség keretezésére ilyen nagy súlyt helyezzünk. Szentségimádás a mi korunkban is van és az elkövetkezendőben is lesz. Nyilván a Szentséget most már az új altare maiusra fogjuk kihelyezni, ahol a szentségtartó a maga egyszerűségében és nemességében kell, hogy szolgálja az Oltáriszentség kultuszát. Ez nem azt jelenti, hogy ne készüljenek értékes és művészi megjelenésű (199.o.,203.kép) szentségtartók, de külső formájuk sokkal egyszerűbb lesz, és inkább anyagában és megmunkálásában legyen méltó a szentséghez, ne aranyozott bronz, rézlemez, vagy bádogból készüljenek.
Az a gondolatom, hogy nem járok messze a liturgia szellemétől akkor, ha ajánlatosnak tartom az olyan szentségtartót, amelyik legjobban megközelíti a keresztformát. A szentségtartónak nincsenek különleges előírásai, mindössze az a követelmény, hogy a doboz, a kapszula, mely a Szentséget magába rejti és a lunula, mely az ostyát függőlegesen tartja, ezüstből készüljön aranyozva. Egyébként teljesen szabad keze van a művésznek. Gyakorlati szempontból itt is felmerül a nodus kérdése, mert a szentségtartót is gyakran huzamosabb ideig kézben tartja a pap, tehát itt is előnyös a fa nodus. Az eddigi monstranciák általában úgy készültek, hogy elölről legyenek esztétikai hatásúak, és a Szentség is elölről legyen látható. Míg hátul a kapszula zárt és maga a tárgy nem kapott semmiféle díszítést, ide rejtette a művész a szerkezetet. Most, mikor a monstrancia a hívek és a presbitérium, tehát a papság közé kerül, szükségessé válik, hogy mind a két oldala egyforma kiképzést kapjon, magának a Szentségnek is a papság felől is láthatónak kell lennie. A szentségtartókon is, mint a misekelyheken vonultassuk fel az anyagi érték és az emberi tudás legjavát. Sokszor került kezembe olyan szentségtartó, mely csillogott-villogott, mintha telve volna drágakövekkel, de azok nem voltak egyebek foncsorozott színes üvegeknél. A díszítő elemek is futószalagon készült gyári tömegcikkek. Ezek a cifraságok bármi káprázatosak legyenek is, hamisak, hazugok, nem méltók az Oltáriszentséghez.
Az ékszereknek s így az egyházi edényeknek is meg van a maguk ipara: ékszerészek, ezüstművesek, aranyművesek, akik elkápráztatnak produkcióikkal. Pedig csak a beavatott tudja, hogy a nagyon stílusos, gótikus kehely vagy Úrmutató, reneszánsz vagy barokk turribulum, vagy bármely más pompázatos cikk egész közönséges bóvli még akkor is, ha történetesen nemes, értékes anyagból készül. Ha a megrendelőnek módjában állna belelapozni azokba a vaskos illusztrált árjegyzékekbe, melyekben a „művészi” tömegcikkeket gyártó vállalatok méterhosszban, (200.o.,204.kép) cm-szélességben, súlyban közlik a legkülönbözőbb stílusokban gyártott girlandjaikat, levéldíszeiket, csillag, embléma, foglalat, félkész talpak, nodusok, Atyaisten, Szentháromság, különféle Mária megjelenítések, préselt, öntött stb. változatait és darab, vagy méter árait, feltüntetve az engedményt, amit 10-50 vagy 100 db megrendelése esetén nyújtanak, akkor döbbenne rá, hogy a megbámult csoda bizony különféle elemekből összerakosgatott, összeforrasztott eredménye az ékszerésziparos mesterkedéseinek. Ezekből az árjegyzékekből összeválogatott elemekből kirakosgatni a legkülönbözőbb stílusú dekorációkat, az ugyancsak gyárilag előállított zománcképek köré, lehet olykor ötletes, de sohasem művészi munka. Sokszor a kész tárgyat is szállítják hivatkozva a tervező művészre, aki ugyan megtervezte az első példányt, de a tisztelt megrendelő bizony csak az xedik példánynak jut a birtokába. Megcsodáljuk, megemeljük, tehát megjelenése, súlya, fémjelzése, minden vág és abban a hiszemben ajándékozzuk meg vele az ünneplő, ill. ünnepelt plébánost, vagy más papot, hogy nagyon értékes dolgot adtunk neki.
Ugyanennek az iparnak másik változata azok a semmitmondó, sima kehely tömegcikkek, melyeknek nodusai függönykarikákra, ajtógombokra emlékeztetnek. Ezeknek legtöbb esetben még a kupájuk és paténájuk sem ezüst. Ezekkel szemben az előbbiek feltétlenül értékesebbek, de nem művészi értékűek, hanem ahogy mondani szoktuk: csupán „zálogházi értékűek” – bár a zálogházi becsüs sem fizet értük többet, mint a tört ezüst napi árfolyama. Mindezeket nem árt tudnunk, bár jelenleg nálunk ez az iparág szünetel, és nem állunk kapcsolatban azokkal a külföldi üzemekkel, melyek az ilyesmiket, az ú.n. „egyházi műötvösök” sem léteznek pompázatos kirakataikkal, templomainkban viszont ezek a holmik megtalálhatók. Ha egyszer alkalmuk nyílik egy valóban művészkézből származó tárgyat az előbbiek mellé helyezni, mindenki észre fogja venni a különbséget, de az Úristen biztosan. A különbség pedig a valódi művészi ötvösmunka és ezek között pontosan annyi, mint amennyi egy valódi művészkézzel megfestett freskó és egy piktor által patronok útján, vagy mintakönyvből a falra hordott dekoráció között. (201.o.,205.kép) Mutatós lehet, a célnak is megfelelhet, még stílusos is, csak éppen hogy művészi értéke nincs.
Az Oltáriszentséggel közvetlenül kapcsolatba kerülő edényfélék még a custodia és az a kis szelence, amiben a beteghez viszi a pap a Szentséget. Ide sorolható az áldoztató tálca is. Ezeknek is illő ezüstből készülniük, aranyozva. A tálcának is azért, mert rendeltetése az, hogy az esetleg elejtett partikula, vagy részecskéi ne a földre hulljanak, hanem ez a tálca fogja fel ezeket.
Sajnálatosan elmúltak azok az idők, mikor a pap templomi öltözékben, csengettyűző, lámpást vivő ministráns kíséretében ment a beteghez. Ma inkább a minél diszkrétebb kezelés biztosítja az Oltáriszentség megbecsülését. Ezért igen üdvös, ha az Oltáriszentséget magába rejtő szelence őrzi biztonságosan, minél kevésbé föltűnően.
Vagy láncon, vagy nem föltűnő, fekete zsinóron, mint egy zsebórát vigye magával a nyakába akasztva a pap a szelencét. Igen üdvös, ha ez a szelence úgy készül, hogy mind a két oldaláról nyitható legyen, középen egy elválasztó, fix fallal, egyik oldalon a Szentséggel, a másik oldalon magában rejtve a bérmáláshoz szükséges olajokkal itatott vattákat. Tudjuk, hogy a betegágyon minden pap jogosult kiszolgáltatni a bérmálás szentségét, ha a beteg életében azt fel nem vette még. A szelencének ezt az oldalát domborműves, vagy zománc kivitelű Szentlélekgalamb-ábrázolás díszítse, míg a másik oldalára Krisztus, vagy Jézus monogram készüljön.
Rendszerint sárgaréz, vörösréz, vagy alpakka lemezből nikkelezve, krómozva, vagy ezüstözve készülnek a templom használati tárgyai. Elsősorban a füstölő (turribulum) és a tömjéntartó (navicula), a különféle tálcák. Bronzból az örökmécses-állvány, gyertyatartók, a tabernákulum ajtó, a különféle lámpák tartórészei, szenteltvíztartók. Utóbbiakat tanácsos belül ónoztatni. Itt elsősorban az aspergillumra és medencéjére gondolok, de ez áll a bejárati szenteltvíztartó fém részeire is. Készíthetők ezek a szenteltvíztartók márványból (202.o.,206.kép) is, falba építve, vagy szabadon állóan. A márványmedencéket fölösleges bélelni, mert nem engedik át a vizet. Gyakorlati szempontból előnyben kell részesítenünk a szabadon álló szenteltvíztatókat, mert a falba építetteknél elkerülhetetlen a fal fröcskölése és az ettől származó vakolatsérülések.
pásztorbot, (pastorale baculum) mellkereszt (pectorale), gyűrűk. Ide sorolható a chrysmale, a főpapi szertartásokhoz szükséges olajos edény. A felsoroltak már az ékszerek csoportjába tartoznak. Anyaguk arany, vagy aranyozott ezüst.
A pásztorbot az előírások szerint csak püspököket és valóságos apátokat illet meg. Abból az időből, amikor még címzetes apátok és prelátusok is használtak pásztorbotot, igen sok rézből készült és ezüstözött tömegcikk jellegű pásztorbot maradt ránk. A püspöki és apáti méltóság olyan kimagasló papi, vagy szerzetesi hivatal, hogy megérdemel nemes anyagból készített baculumot. Különben is a hivatallal jár, tehát örökölhető. A pásztorbot a történelem folyamán igen sok formaváltozaton ment át, mindig magán hordva a kor művészi ízlésének és igényének a jeleit. A közismert spirálisban, kacskaringóban végződők a barokk korból örökölt formák, akantusz levelek, ékkövek, sok esetben figurák díszítik (az egyházmegye patrónusának az ábrázolása). A baculumok több darabból összeállíthatóan készülnek, hogy így tokba helyezve vihesse magával a főpásztor. Eredetét, a juhászok pásztorbotjától veszi, a gamótól, és újabban szívesen térünk vissza ehhez az egyszerű formához. A pásztorbotnak is van nodusa, az a szárrész, ahol a főpap fogja a botot. Tanácsos ezt is a hideg fém helyett rossz hővezető, tehát meleg anyagból készíteni, és itt a fa-féleségeken kívül a csontok, főként elefántcsont alkalmazása is lehetséges. Nagyon kiábrándító, ha a padlóhoz koppantott pásztorbot éles, esetleg csörgő bádoghangot ad, ezért kívánatos azt komolyabb vastagságú anyagból készíteni, és alsó végét is csontból, vagy fából.
Igen változatos megjelenési formája lehet a mellkeresztnek. Ezt rang szerint vagy különböző színű előírásos zsinóron, (2o3.o.,207.kép) vagy láncon hordják. Ezeknek anyaga arany. Ma egyre gyakoribb az aranyozott ezüst, ami avval a kellemetlenséggel jár, hogy aranyozását gyakran kell megismételni, mert semmiféle tárgy nincs kitéve annyi dörzsölésnek, mint éppen a mellkereszt és lánca. Éppen ezért célravezetőbb volna, ha a lánc és a kereszt ezüst maradna és csak a kereszt díszítésénél használnánk aranyat. A püspöki és apáti mellkeresztek, feszületek, tehát korpusszal készülnek. A korpusz lehet dombormű, vagy zománckép. A prépostok és prelátusok keresztjei sima keresztek, amiket Krisztus-monogrammal díszíthetünk, esetleg más Krisztus emblémával (pl. hal).
A főpapi gyűrűk anyaga arany. Úgy készülnek, hogy a kívülről látható ékkő alatt kis kapszula legyen, ami két egymásba tolható hüvelyből áll. Ez a gyűrűbe helyezendő ereklye tartója. Az ékkőnek az a rendeltetése, hogy az ereklyét takarja. Tehát ez is honoris causa épül a gyűrűbe. Amikor a főpap felénk nyújtja a kezét, nem kézcsókra járulunk hozzá, hanem a gyűrű kövét illetjük az ereklyének szóló tiszteletadással. Az ékkő anyagára, színére, formájára nincsen maghatározott előírás. Nagyobb méretét a kapszula takarása teszi szükségessé. Ha a pásztorgyűrű köve értékesebb és ezért kisebb méretű, akkor briliánsokkal szokták keretezni, mégpedig tizenkét színtelen kővel, aminek jelképes értelme az Urat körülvevő tizenkét tanítvány. Az ereklyetartónak kiemelhető (nyitható) része belül van az ujj felől.