A 18 éve vak egyházművész

A húsvétra kapott üdvözletek között volt egy, amely a zsúfolt programú napokban is külön figyelmet igényelt, mert újra meg újra oda kívánkozott gondolataim közé. Egy szóval sem tartalmazott többet, mint az ilyenkor szokásos üdvözletek, mégis úgy éreztem, ezt nem lehet elintéznem egy sietve küldött köszönő válasszal. A sorok mögül, az aláírásból szemrehányó tekintetet éreztem magamra szegeződni, mert be kellett magamnak vallanom, hogy én elfeledkeztem róla. Barth Ferenc írta, a régi jó barát, a megvakult egyházművész. Tudtam hogy még él, azt is tudtam, hogy vakon sem szűnt meg dolgozni, mégis egy idő óta mintha kiesett volna tudatomból. Elfeledkeztem róla, mintha már nem volna.

Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy egészen biztosan nem egyedül jártam így. Próbáltam magam azzal is vigasztalni, hogy a sebes iramú, az adatokat és benyomásokat szinte átfoghatatlan tömegben szállító és töményen adagoló élet kényszerít rá a felejtésre, mert egyszerűen lehetetlen figyelni mindenre. Felejteni kell, hogy lépést tudjunk tartani az eseményekkel stb. Minél inkább kerestem azonban a mentségeket, annál inkább éreztem, hogy nincs igazam. A jó barátot még meg lehetett volna engesztelni. Itt azonban többről volt szó, mint pusztán személyes, magánügyről.

Ha sok levelet lehullatott is „az idők vén fája” és sokakat betakart a múlt avarja, nem volna méltányos, sőt, igazságos sem, hogy eltemessünk, elfelejtsünk még élőket, és elfeledkezzünk olyanok munkásságáról, akik szolgáltak, tanítottak és építettek. Barth Ferencet ezek közé kell sorolnunk. Személye és munkássága megérdemli, hogy ne feledkezzünk el róla.

Ha igazuk van azoknak, akik elismeréssel állapítják meg, hogy a liturgikus megújhodás útjára való ráállás nálunk viszonylag könnyen, zökkenőmentesen, simán ment, nem szabad elfeledkeznünk azokról sem, akiknek munkája — akkor még nem sejtve, hogy milyen közel van a megvalósulás — a liturgikus érzéknek és szellemnek fejtegetésével, az arra való ráneveléssel készítette az utat. Amit a megelőző évtizedek „liturgikus mozgalma” alá tömörítettek, liturgikus megújhodásnak. Ebben a munkában állt benne egész lelkével és tevékenységével Barth Ferenc is, a harmincas évek elejétől „sötétbe vonulásáig" (ahogyan ő nevezi szeme világának elvesztését), sőt, leszűkített lehetőségek között azóta sem szűnt meg tevékenykedni.

Egy rövid emlékezés keretében nem lehet átfogó képet adni gazdag, széles körű és sokrétű munkásságáról. Elsősorban mint tervező művész volt jelentős, bár mint kivitelező is figyelemre méltó, szép munkákat alkotott. Szerette a falra rakott mozaikképeket. Ezeket és finomtónusú sgraffitóit mindig saját kezűleg kivitelezte.

Alig van egyházmegyéje az országnak, amelyben nem találkoznánk munkáival. Olyan mecénások foglalkoztatták (Glattfelder és Hamvas püspök urak, Werner Adolf zirci apát, Tóth Tihamér, még mint a Központi Szeminárium rektora, hogy csak néhány nevet említsek), akiktől megbízatást kapni elismerést, ajánlást, minőséget jelentett.

Legtöbb munkája a csanádi egyházmegye területén született. Annak püspökei szinte állandóan foglalkoztatták. Néhány név, helyek, templomok, amelyek őrzik nemcsak az ő alkotó művészetét, hanem a készíttetőknek, főpásztoroknak Isten házát szépítő buzgóságát is: a szegedi székesegyház Mária-kápolnája, a monumentális battonyai templom belső kiképzése: oltárok, szószékek, keresztelő kutak, kovácsoltvas világító testek stb. Szeged-Alsóközponton, Somogyi telepen, Makón, Mezőhegyesen, Mezőkovácsházán, Eleken, Kevermesen, Apátfalván, Magyarcsanádon stb.

A csanádi egyházmegyén kívül Budapesten (pl. a Szent László templom szentélyének ablakai pályázati megbízás alapján, a lengyel templom, a Szent Mihály templom Szent Rita kápolnája, Központi Szeminárium) és egyebütt is nagy számban találkozunk munkáival. Csak néhányat említünk: Ráckeve (mennyezeti képek a templomban, szentsír-kápolna) Jakabszállás (oltár, szószék, keresztelő kút), Görbeháza (oltár, szószék, keresztelő kút). Szentlőrinckáta (mennyezeti dekorációk, keresztút). Dunabogdány (oltár, keresztelő kápolna, lourdesi kápolna) Pétfürdő (teljes templom berendezés, kazettás mennyezet) stb. Az ő tervei alapján készült az 1938-as szentévre az éppen formája miatt nagyon kedvelt magyar szentek kelyhe. Kisberk püspök úr mellkeresztje, gyűrűje és pásztorbotja is Barth Ferenc tervei alapján készült.

A felsorolás a helységek és munkák tekintetében is nagyon töredékes, és sem magában, sem a nem említettekkel való egybevetésben nem akar rangsorolás lenni, csak tények puszta rögzítése. Jelentős azoknak az alkotásoknak a száma is amelyek, a háborús idők viszontagságai következtében elpusztultak. Sok úgy, hogy még fénykép sem maradt róla.

A művészi alkotásokban mindig a kornak lelke, szava szólal meg. Van mondanivalójuk érteni tudó gyermekei számára, de ugyanakkor egy kicsit már előre is mutatnak, a jövő útját készítik. Nincs szándékunkban jelentőségét eltúlozni, de annyit elmondhatunk Barth Ferenc művészetéről, hogy korszerű is volt, előre mutató is. Művészetének legértékesebb mondanivalója talán éppen stílus- és formaérzéke, amellyel a teret, a benne elhelyezett követ, fát és fémet túlzásoktól ment, mainak ható modern nyelven tudta megszólaltatni. Cikornyáktól ment, egyszerű, nemes vonalakkal az értelmet és szívet mozgató megoldásokat tudott adni. Munkáiból a kiegyensúlyozottság megnyugtatása, a szép felé hívó bensőség lelke szól, és ezért évtizedek után sem járt el fölöttük az idő.

Majdnem húsz éve, hogy elveszítette szeme világát. „Sötétségbe vonult". Kemény megpróbáltatás. Sokszorosan az a szemével élő, dolgozó művész számára. Barth Ferenc művészetének, emberi, lelki képének tartozéka, vagy inkább alapja, hogy nem roppant össze. Hívő megadással tudta megélni és mondani a megpróbált Jób szavait: „Az Úr adta, az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett úgy lett, legyen áldott az Ő neve".

Vakon sem szűnt meg dolgozni, hiszen élni is kell. Dolgozik azonban azért is, mert a művész még sötétségbe kényszerítve sem tud néma maradni. Azóta is, — természetesen erősen leszűkített lehetőségekkel — tervez, irányít, elsősorban feleségének szemét és kezét véve igénybe a kivitelezésben. Őróla, aki vállalta, hogy szeme, keze és lába legyen a vaknak, Barth Ferenc a legmélyebb, ellágyuló hála hangján szól: „Sacikám sötétbe vonulásom kezdete óta áll mellettem. Az ő szerepét és munkáját, keresztem alá állását nem lehet emberi szóval méltatni." — írta egyik levelében.

Vakon tervezett, irányított és kivitelezett munkái (többek között): az albertfalvai templom keresztelő fülkéjének szép dekorációja, a péceli temetőkápolna oltára és dekorációja, a kállósemjéni templom új oltára és dekorációja.

Vakon, Ijjas érsek úr szegedi püspöksége idején fejezte be azt a még Hamvas püspök úr idejében megkezdett 24 magnótekercsre terjedő liturgikus előadás sorozatát, amelyben művészi elvei alapján a Sacra supellexről, a liturgikus tárgyakról szólt a szegedi szeminárium növendékeinek. (Kiemelés tőlem – szerk. – ez vezetett a dolgozat keletkezéséhez.)

Most június 26-án lesz hetvenéves. Mindazok nevében, akik valami módon részesei lettek élete, művészete kegyelmének, bensőséges lélekkel küldjük köszöntésünket. A Jó Isten áldása kísérje. Világítsa be életét a „Lumen Christi", amelynek szimbólumát olyan nagyon szerette.

Albert István